Kalligram, 2008 (17. évfolyam, 1-12. szám)
2008-03-01 / 3. szám
Mikor először beleolvastam Zoli kéziratába, levett a lábamról, milyen ügyesen ötvözi a versekben a négyéves fiú komolyságát és félelmeit a lelkében lakó harmincöt éves férfi gyermeki kíváncsiságával és játékosságával. A négyéves gyerek szinte tudományos állatkísérletei mögül előbújik az érett férfi köldökbámuló fantáziálgatása. A kötet alapja a zoológia, az állati lét súlyos egzisztencialista kérdései és problematikája, amit Németh három olvasatból közelít meg: nyelvi, állatlélektani, illetve testi-szexuális interpretációs értelmezések rétegződnek egymásra. Le kell szögezni, ha az állatok megértéséről van szó, Salamon király kismiska volt Zolihoz képest. Konrad Lorenz meg közönséges kókler. Németh például már rögtön az első versben bebizonyítja, miként rabja a bárány saját anyanyelvének. A harmadik versben meg a kutya és a tyúk lelkében végez mélyfúrást, akik identitásukat saját megnevezésükre konstruálták. ír a légyről, akinek deklaratív felszólító módban kell leélnie az életét, egy életre megfosztva a descartes-i logika lehetőségétől. A kötetből azt is megtudhatjuk, hogy míg a szarka rendszeresen el van foglalva a végbélcsatornákkal, az orrszarvút megmenti a VU, a kakast az S. Persze ez két pozitív példa, ami ritka az állatvilágban. Németh pontosan és érthetően levezeti, a hódnak miért kell átoperáltatnia magát madárrá, hogy teljes életet élhessen (és ne gondoljunk közhelyekre, nem repülni szeretne, hanem verseket írni). Ezzel szemben a hermafrodita esete már nekem is magas, mert ilyen élőlényt nem ismerek sem én, sem a biológiai nagylexikon. Szótáríróink és akadémikusaink is sokat tanulhatnának e kötetből. Nem is szólva Kiplingről, lenne mit ellesnie Némethtől, például a gyíkról, aki belenézett a tükörbe, és saját tükörképétől úgy megdöbbent, hogy felsikított: Ó! És kígyóként siklott tova. Meg a Rókakasról, erről a tiszavirág-életű, kétfejű, skizofrén lényről, a róka torkából kipislogó kakasfejről. Németh gyakran elemzi az állatok lelki-nyelvi anatómiáját, például a csigáét, akinek húznia kell maga után azt a nyálas, tapadós CS betűt, összeszednie az I betűről folyton leguruló pontot, és kihúzni a G-t, amely folyton a földbe akad. Vagy szegény kis malacot, akinek végig kell küzdenie magát az egész ábécén, hogy szép D feje legyen, I hangja, SZ törzse és húsa, N lábai, nagy O feneke, és egy kis ékezetnyi farkincája. Az állatvilág tanulmányozásán keresztül sok, az emberi létre is érvényes igazságot tárnak fel ezek a versek. Minél brutálisabb vagy egy varjúval, annál hűségesebb, de ha kedves próbálsz vele lenni, pár nap múlva továbbáll. (Sajnos Nemes Nagy Ágnes mit sem értett az ornitológiához.) A hangya viszont utálja, ha olajban kisütik. Bonyolult világban élünk, melyik állat szereti a brutalitást, melyik rühelli? A vércse és a vérmedve közös szórakozása, ha együtt vérezhetnek, és a haris, mert igazi férfi, élvezi a gyűrődést. Freud meg persze jegyzetel. Németh sok tudományos összefüggést megkérdőjelez, másokat alátámaszt. Levezeti a sarkizmus, az artétika és az alopex lagopusizmus szükségességét, felvázolja a fridzsiderelmélet körüli vitákat, és feltárja Mengyelejev rendszerének eddig ismeretlen kudarcát: nem tudott mit kezdeni a cinkével. Németh csuklóból bebizonyítja, hogy az Ablakzsiráf tételei mind hamisak. Hiszen már az elején az A betű bizonyosságát is megkérdőjelezte a Tyúk és a Kity. Kész a káosz: az X a magyar nyelvben az egész ábécétől fél. Az Y azt sem tudja magáról, hogy magánhangzó-e vagy mássalhangzó, mert ez is és az is, az egyetlen biztos pont az életében, hogy a gyöngytyúk kedvenc eledele. Bár a borz biztos a nevében, mégis skizofrén állat: Bor Z? Németh kezdeményezi például a H betű törlését a szótárból, hiszen ez az alig hallható, nemtelen hang láthatatlan falként választ szét minket a tehénben. Németh verseskötete félig-meddig szexkalauz is. Rengeteg olyan praktikát tanulhatunk meg belőle, amelyet még a Cosmopolitan szerkesztői sem mernek vállalni. Például, csókolózás közben a szájak közé tett csókával sokkal nagyobb az élvezet, mert a száj tele lesz tollal, csőrrel, karommal és a csóka kétségbeesett kiáltozásával. A csigák azzal fokozzák orgazmusukat, hogy váltogatják a nemüket, mint a zsebkendőt. Ezt inkább ne próbáljuk ki otthon. Az imádkozó sáska szex közben a társa fejét harapja le, hogy kielégítse perverzióját. A farkas farka alá méheket eresztenek. Ez mind nagyon izgalmas, engem mégis a sikló ragadott meg leginkább, aki folyton a C betűt keresi, amelyhez, ha megtalálja, rögtön odabújik, mert ha ilyenkor szádba veszed ezt az egyébként békés állatot, megvadul, zihál és emberi nyelven kezd el kiabálni. Egyetlen betű is képes csodákra! Szintén sokat tanulhat a könyvből az, akit érdekel a gyermeklélektan, a szexuális fejlődés pszichológiája. A kis Zolika versei közül az elsőben a farkas még csak be akarja rakni darabonként a szájába a bárányt, a kéziratok vége felé a farkas már a farkát teszi be hátulról a bárányba. Az állatok a kötet elején a nyelvüket nyújtják ki, a közepén már a foguk fehérjét is kivillantják, de a vége felé a farkukat rántják elő. Miután a kéziratot lemásoltam, viszszatettem a fára, és ezzel, úgy döntöttem, teljesítettem is a küldetésemet. Zolit az erdőben hagytam, nehogy itt a nagyvárosban legközelebb buszokról meg autókról írjon verseket. Olyan boldognak tűnt ott az állatok birodalmában, a kis Zoli Weissmüller, az utolsó este is, mint mindig, majomanyja siklójával és csikójával játszott, mielőtt békésen elaludt. ■ ■ ■ Gerevich András (Budapet, 1976): költő, műfordító, forgatókönyvíró. A József Attila Kör elnöke, a Kalligram szerkesztője. Legutóbbi könyve: Férfiak (Kalligram, 2005). Itt közölt laudációja a kötet bemutatóján, a budapesti Szlovák Intézetben 2008. január 31-én hangzott el.