Kalligram, 2008 (17. évfolyam, 1-12. szám)

2008-03-01 / 3. szám

Mikor először beleolvastam Zoli kéziratába, levett a lábamról, milyen ügyesen ötvözi a versekben a négyéves fiú komolyságát és félelmeit a lelké­ben lakó harmincöt éves férfi gyerme­ki kíváncsiságával és játékosságával. A négyéves gyerek szinte tudományos állatkísérletei mögül előbújik az érett férfi köldökbámuló fantáziálgatása. A kötet alapja a zoológia, az állati lét sú­lyos egzisztencialista kérdései és prob­lematikája, amit Németh három olva­satból közelít meg: nyelvi, állatlélektani, illetve testi-szexuális interpretációs ér­telmezések rétegződnek egymásra. Le kell szögezni, ha az állatok meg­értéséről van szó, Salamon király kis­miska volt Zolihoz képest. Konrad Lorenz meg közönséges kókler. Né­meth például már rögtön az első vers­ben bebizonyítja, miként rabja a bá­rány saját anyanyelvének. A harmadik versben meg a kutya és a tyúk lelkében végez mélyfúrást, akik identitásukat saját megnevezésükre konstruálták. ír a légyről, akinek deklaratív felszólító módban kell leélnie az életét, egy életre megfosztva a descartes-i logika lehető­ségétől. A kötetből azt is megtudhatjuk, hogy míg a szarka rendszeresen el van foglalva a végbélcsatornákkal, az orr­szarvút megmenti a VU, a kakast az S. Persze ez két pozitív példa, ami ritka az állatvilágban. Németh pontosan és érthetően levezeti, a hódnak miért kell átoperáltatnia magát madárrá, hogy teljes életet élhessen (és ne gondoljunk közhelyekre, nem repülni szeretne, hanem verseket írni). Ezzel szemben a hermafrodita­­ esete már nekem is magas, mert ilyen élőlényt nem isme­rek sem én, sem a biológiai nagylexi­kon. Szótáríróink és akadémikusaink is sokat tanulhatnának e kötetből. Nem is szólva Kiplingről, lenne mit elles­nie Némethtől, például a gyíkról, aki belenézett a tükörbe, és saját tükörké­pétől úgy megdöbbent, hogy felsikí­tott: Ó! És kígyóként siklott tova. Meg a Rókakasról, erről a tiszavirág-életű, kétfejű, skizofrén lényről, a róka tor­kából kipislogó kakasfejről. Németh gyakran elemzi az állatok lelki-nyelvi anatómiáját, például a csi­gáét, akinek húznia kell maga után azt a nyálas, tapadós CS betűt, összeszednie az I betűről folyton leguruló pontot, és kihúzni a G-t, amely folyton a földbe akad. Vagy szegény kis malacot, akinek végig kell küzdenie magát az egész ábé­cén, hogy szép D feje legyen, I hangja, SZ törzse és húsa, N lábai, nagy O fene­ke, és egy kis ékezetnyi farkincája. Az állatvilág tanulmányozásán ke­resztül sok, az emberi létre is érvényes igazságot tárnak fel ezek a versek. Mi­nél brutálisabb vagy egy varjúval, annál hűségesebb, de ha kedves próbálsz vele lenni, pár nap múlva továbbáll. (Sajnos Nemes Nagy Ágnes mit sem értett az ornitológiához.) A hangya viszont utálja, ha olajban kisütik. Bonyolult világban élünk, melyik állat szereti a brutalitást, melyik rühelli? A vércse és a vérmedve közös szórakozása, ha együtt vérezhet­­nek, és a haris, mert igazi férfi, élvezi a gyűrődést. Freud meg persze jegyze­tel. Németh sok tudományos összefüg­gést megkérdőjelez, másokat alátámaszt. Levezeti a sarkizmus, az artétika és az alopex lagopusizmus szükségességét, fel­vázolja a fridzsiderelmélet körüli vitákat, és feltárja Mengyelejev rendszerének eddig ismeretlen kudarcát: nem tudott mit kezdeni a cinkével. Németh csuklóból bebizonyít­ja, hogy az Ablakzsiráf tételei mind hamisak. Hiszen már az elején az A betű bizonyosságát is megkérdőjelez­te a Tyúk és a Kity. Kész a káosz: az X a magyar nyelvben az egész ábécétől fél. Az Y azt sem tudja magáról, hogy ma­gánhangzó-e vagy mássalhangzó, mert ez is és az is, az egyetlen biztos pont az életében, hogy a gyöngytyúk kedvenc eledele. Bár a borz biztos a nevében, mégis skizofrén állat: B­or Z? Németh kezdeményezi például a H betű törlését a szótárból, hiszen ez az alig hallható, nemtelen hang láthatatlan falként vá­laszt szét minket a tehénben. Németh verseskötete félig-meddig szexkalauz is. Rengeteg olyan prakti­kát tanulhatunk meg belőle, amelyet még a Cosmopolitan szerkesztői sem mernek vállalni. Például, csókolózás közben a szájak közé tett csókával sok­kal nagyobb az élvezet, mert a száj tele lesz tollal, csőrrel, karommal és a csóka kétségbeesett kiáltozásával. A csigák azzal fokozzák orgazmusukat, hogy vál­togatják a nemüket, mint a zsebkendőt. Ezt inkább ne próbáljuk ki otthon. Az imádkozó sáska szex közben a társa fejét harapja le, hogy kielégítse perverzióját. A farkas farka alá méheket eresztenek. Ez mind nagyon izgalmas, engem még­is a sikló ragadott meg leginkább, aki folyton a C betűt keresi, amelyhez, ha megtalálja, rögtön odabújik, mert ha ilyenkor szádba veszed ezt az egyébként békés állatot, megvadul, zihál és emberi nyelven kezd el kiabálni. Egyetlen betű is képes csodákra! Szintén sokat tanulhat a könyv­ből az, akit érdekel a gyermeklélektan, a szexuális fejlődés pszichológiája. A kis Zolika versei közül az elsőben a farkas még csak be akarja rakni darabonként a szájába a bárányt, a kéziratok vége felé a farkas már a farkát teszi be hátulról a bárányba. Az állatok a kötet elején a nyelvüket nyújtják ki, a közepén már a foguk fehérjét is kivillantják, de a vége felé a farkukat rántják elő. Miután a kéziratot lemásoltam, visz­­szatettem a fára, és ezzel, úgy döntöt­tem, teljesítettem is a küldetésemet. Zolit az erdőben hagytam, nehogy itt a nagyvárosban legközelebb buszokról meg autókról írjon verseket. Olyan boldognak tűnt ott az állatok birodal­mában, a kis Zoli Weissmüller, az utol­só este is, mint mindig, majomanyja siklójával és csikójával játszott, mielőtt békésen elaludt. ■ ■ ■ Gerevich András (Budapet, 1976): költő, műfordító, forgatókönyvíró. A József Attila Kör elnöke, a Kalligram szerkesztője. Legutóbbi könyve: Férfiak (Kalligram, 2005). Itt közölt laudációja a kötet bemutatóján, a budapesti Szlovák Intézetben 2008. január 31-én hangzott el.

Next