Kalligram, 2014 (23. évfolyam, 1-12. szám)
2014-11-01 / 11. szám
78 FÖLDES GYÖRGYI MÚLT, TEST, METAFORA Darvasi László történelmi regényei arvasi László (1962), akit mostanában a magyar írói „középnemzedék” tagjaként szokás emlegetni, jellegzetes írói világgal bír, amelynek sajátosságai a műfaji és tematikai sokszínűség ellenére (novella, regény, mese, ritkábban vers) talán mégis megfoghatók: végletes szenzualitás, különös lelkialkatú - ám olykor hétköznapi, olykor szinte mitikusnak tetsző - figurák, az egzisztenciális vagy metafizikai mélységnek sejtetése és megvonása, gyönyörűen cizellált, artisztikus, ugyanakkor a mindennapi társalgási stílust is felidéző beszédmód. Jelen tanulmányban Darvasi László két terjedelmes történelmi regényét, A könnymutatványosok legendáéit és a Virágzabálókat elemzem majd, a két mű történelemszemléletének, és az általuk megalkotott és sajátos szabályok szerint működő virtuális terekben mozgó „testeknek” a kapcsolatát vizsgálva. Darvasi ezen szövegei - noha látszólag gyakorta kötődnek konkrét történelmi eseményekhez, s mint ilyenek, posztmodern történelmi regényeknek tekinthetők — nem a referenciális világ szabályai szerint következnek be: a kritikusok előszeretettel - és korántsem jogtalanul - emlegetik velük kapcsolatban a mitológiai és a mágikus realista világlátást. Mindamellett lehetséges és talán sok ponton revelatív eljárás az is, hogy Ricoeur metaforafelfogásának alapelveit követve határozzuk meg világukat és létmódjukat, és innen kiindulva (illetve Daniel Punday korporális narratológiáját is felhasználva) interpretáljuk a bennük végbemenő eseményeket és narrációjukat, oly módon, hogy mindeközben a leginkább a testiségükben megragadható szereplők sajátosságai felől közelítjük meg őket. Az utóbbi pár évtized irodalmában tapasztalható kettősség, prózapoétikai ingajáték termelte ki a posztmodern - vagy sokak által inkább posztmodern utáninak vélt -regényformát, amit jobb híján most történelmietlen történelmi regénynek nevezek itt. Bombitz Attila meglátása szerint „ [a] történelmi alakzatok regénybeli újragondolása és az archetipikus elbeszélői rendszerek újrafelhasználása egy olyan sajátos összművészetet eredményez, mely mintegy megtartva a mai posztmodern időszak jellemző alkotóelemeit, mégis hátraarcot mutatva a 20. századnak és a 19. századiság szimulákruma felé fordulva kérdez rá önmaga lényegiségére”. Mindez persze nem függetleníthető a történettudomány azon felismerésétől sem, hogy csak több narratíva fedheti le (már amennyire) a múltat, lásd például Lyotard tézisét a nagy elbeszélések vagy metatörténelmek elégtelen voltáról, aminek egyik következménye a mikrohistória térnyerése, illetve Hayden White azon koncepciója, miszerint egyetlen narratíva sem írhatja le a múltat. Hans Medick meghatározása szerint „a mikrohistória a mindennapok történetének testvérhúga”, de eltér attól többek között - a saját módszertanát érintő kérdésfeltevéseken túl - ott is, „ahol kísérleti célzattal perspektívák és ábrázolásmódok polifon sokféleségének ad hangot, mindeközben pedig még a makrotörténelem, sőt, a »globális történelem« kérdéseivel is foglalkozik, amit eredetileg egyáltalán nem tett.” A Virágzabálókban, amelynek cselekménye a reformkort, a szabadságharcot és a Bach-korszakot fedi le, talán világosabban elkülönülnek a nézőpontok, hiszen az öt fejezet öt szereplő - öt (idézőjelben) „hétköznapi” ember, azaz nem kitüntetett történelmi szereppel bíró figura - szemszögéből meséltetik el, mely történetek ki is egészítik, ámde felül is írják, el is bizonytalanítják egymást. A Könnymutatványosok legendájában - amely időben a Buda ostromától a Buda visszavételéig tartó időszakot fedi le - végképp szétesik az elbeszélői instancia.