Kanadai Magyar Munkás, 1945. január-július (16. évfolyam, 26-53. szám)
1945-05-10 / 44. szám
8. OLDAL AKKOR történt, amikor először lőttünk élessel a lövőtéren. Az én lövéseim után Voronkov főhadnagy bántóan gúnyos mosollyal tekintette meg sértetlen céltáblámat és ajkát lebiggyesztve, minden bosszankodás nélkül, de nagyon szárazon mondta: — Érdekes! A maga golyói a szomszédasszonyhoz mentek aludttejért. És kezével a lövőtér mögött fekvő falucskára mutatott, ahol tényleg sűrű, zsíros aludttejet szoktunk vásárolni egy öreg karéi aszszonynál. Az egész szakasz harsány hahotában tört ki. Én vörös voltam, mint a rák és dühösen szorongattam a fegyverem. A főhadnagy tréfáját otrombának találtam. Engem viszont nem nagyon keserített el ez a balsiker. Utóvégre is én az életben építésznek készültem, nem pedig lövésznek. Fontosabbnak tartottam azt, hogy tökéletesen ismerjem Vitruvius és Palladio műveit, mint azt, hogy pontosan beletaláljak egy lehetetlenül kipingált vékony deszkadarabba, amely valami fantasztikus, nem létező hadsereg harcosának a fejét és vállát ábrázolta. A flottaszolgálat számomra csak elkerülhetetlen ötéves epizód volt, az építészet ellenben — vágyaim netovábbja és életem igazi értelme. VEIKOR a lőgyakorlatok után visszatértünk a hajóra, Voronkov megparancsolta, hogy ebéd után jelentkezzem nála a kajütjében. Sértődött képpel állítottam be hozzá. A beszélgetés nem tartó FÖLDET OSZTANAK MAGYARORSZÁGON A NÉPLAP jelentette április 7-i számában. Kedves ünnepség előzte meg gróf Károlyi Viktor 4000 holdas nagymágocsi birtokának felosztását. A helybeli Földigénylő Bizottság bevonult a grófi kastélyba és oda hívta össze a földigénylő szegény és középparasztságot. Az igénylők hónuk alatt hozzák a cövekeket, élükön az első gazdával, akinek cöveke nemzetiszín szalaggal volt fellobogózva. Karácsonyi Ferenc főispán, a Kommunista Párt tagja, marhapaprikással és borral látta vendégül a földigénylőket, akik eleinte bátortalanul lépkedtek a legtöbbjük által soha nem látott gyönyörű termekben. Az egyik öreg paraszt meg is jegyezte: »Tetszik-e tudni, hogy most először léptünk ide be szívdobogás nélkül.« Igen jó hangulatban folyt le a földosztás bankettje, amely gyökeresen más volt, mint azok a lakomák, amelyeket az előtt ezekben a termekben rendeztek. Jókedvűek voltak a parasztok, de nem duhajkodtak. Mértékletesen itták a bort, nem részegedtek be, nem bicskáztak. Az új honfoglalás nagyszerűsége ragyogott arcukon. Az ebéd után kiosztották a 4000 hold földet és Karácsonyi Ferenc főispán átnyújtotta nekik a Birtokleveleket, amelyeket igen nagy megilletődéssel mutogattak egymásnak. Sokan sírva is fakadtak. Ilyen megjegyzések hangzottak el: »Mért nem érhette meg ezt az én jó Péter fiam... miért kellett neki elpusztulni a háborúban...« »Itt az írás, most már elhiszem, hogy az enyém.« A Birtoklevelek kiosztása után Karácsonyi főispán beszédet intézett az uj gazdákhoz, amelyben kifejtette, hogy az igazi építőmunka csak most következik. Éjt nappá téve kell dolgozni, hogy egy talpalatnyi föld se maradjon műveletlen. A fasiszták elhurcolhatták a jószág legnagyobb részét, elpusztíthatták a hidak, gyárak nagy tömegét, de nem pusztíthatták el a magyar nép őserejét, amely győzedelmeskedni fog minden akadályon. zott a kellemesek közé. A főhadnagy ezúttal már nem tréfált. Szigorúan és komolyan jelentette ki, hogy nemcsak saját szakaszomra, de az egész hajóra szégyent hozok és hogy szégyelhetem magam: én, akinek főiskolai képzettségem van, rosszabbul jövök, mint az egyszerű kolhoz-paraszt-fiuk. — Önt ez a dolog, úgy látom, nem is nagyon izgatja. Nyilván normálisnak találja azt, hogy ilyen rosszul lő ... De téved, ha azt hiszi, hogy ez így menni fog. Külön fogok magával foglalkozni és ne legyek parancsnok, ha nem csinálok magából mesterlövészt. Először azt akartam neki válaszolni, hogy a mesterlövészi cím engem egyáltalában nem csábít, de amint ránéztem a főhadnagyra, letettem arról, hogy válaszoljak. Megértettem, hogy filozofálásom jutalma soronkívüli ügyeletes szolgálat lehetne, nyertem hát egyet és szinte bátortalanul kértem engedélyt a távozásra. Ettől a naptól fogva kezdődött az én kínszenvedésem. Mikor társaim pihentek, olvastak, énekeltek, szórakoztak, nekem órákon át kellett gubbasztanom lövöldében és gyakorlatoznom az éberen figyelő főhadnagy ellenőrzése alatt. Vég nélkül céloznom kellett — hol tükörrel, hol anélkül — meghúzni a ravaszt s aztán fennhangon jelenteni, hogy az elsülés pillanatában hova fordult a cső: jobbra-e vagy balra, fölfelé vagy lefelé? Napról-napra bonyolultabb és több időt igénybevevő feladatokat kaptam. Tanulmányoztam az egyszerű és optikai célokat, derivációkat és traiektóriumokat, a légköri jelenségeknek, hőmérsékletnek és szélnek a golyó pályájára gyakorolt hatását és a lövészeti tudomány sok egyéb rejtélyét. Hasztalan reménykedtem, hogy egyszer majd csak megunja a főhadnagy a velem való bíbelődést. Hiszen elvettem az egész szabad idejét, pedig Voronkov nem sokkal volt idősebb nálam, szerette a vidám szórakozást és szívesen járogatott színházba, moziba a lányokkal. De a főhadnagy tántoríthatatlanul kitartott és minden idejét a velem való foglalkozásnak szentelte. TESOVÁNYODTAM. Éjjelente k•Lidércnyomások gyötörtek. Álmomban puskámnak kis görbe lábai nőttek, föl és alá sétálgatott a fedélzeten. Aztán bejött hozzám, barátságosan bólintgatott a szuronyával, závárja fogójával lerántotta rólam a takarót és felszólított, hogy sétáljak el vele karonfogva a lövőtérre, így múlt el egyik hét a másik után. De a következő lövőgyakorlatokon, anélkül, hogy gondoltam volna rá, kitűnő eredményeket értem el. Akármennyire különösnek lássák is a dolog, bár a puskától azelőtt idegenkedtem, ezek után a lövőgyakorlatok után—magam sem értettem, hogy miért — bizonyos büszkeséggel és szeretettel néztem rá. És a bizonyosság érzetével vártam, hogy Voronkov főhadnagy meg fog dicsérni. De a főhadnagy makacsul a régi nótát fújta. Találataimat összeszámítva, hanyagul és futólag jegyezte meg: — Elég gyenge! így akármilyen kocavadász is tud lőni! Én felbőszültem, önérzetem dühösen tiltakozott. Nem értettem meg a főhadnagy ravasz taktikáját és eltökéltem, hogy megmutatom neki, mire képes egy tősgyökeres intellektuel. Most már minden kényszerítés nélkül, saját jószántomból, órákat töltöttem a lövöldében és magoltam a lőutasításokat és kézikönyveket, amiket a Vörös Hadsereg és Flotta házának könyvtárából vettem ki. Voronkov főhadnagy úgy tett, mintha észre se venné buzgólkodásomat."TAVASSZAL kijelentettem neki, hogy kötelezem magam bármilyen lőgyakorlaton háromszor egymásután a lehetséges találatok maximális számát felmutatni. Voronkov vállat vont és megjegyezte, hogy a beképzeltséget mindig egyik legjellemzőbb és legroszszabb tulajdonságomnak tartotta. Erre én — fegyelem ide, fegyelem oda — fogadást ajánlottam neki két kiló finom csokoládéba. Azt hittem, dorgálást kapok ezért az ajánlatomért, de várakozásom ellenére, belement a fogadásba. Reggel kimentünk csapatunk lövöldéjébe. A főhadnagy mozgó célt állíttatott nekem kétszáz méternyi távolságra, melyre háromszor egymásután öt-öt töltényt kellett kilőnöm. Izgatottan feküdtem le a helyemre. A messzeségben rövid pillanatokra tüt csak föl az alig észrevehető célpont. Mikor az utolsó lövés is elhangzott, együtt mentünk a célokhoz. Hagytam, hogy a főhadnagy számolja össze a találatokat, magam pedig győzelemittas mosollyal álltam feg- IRTA BORÚ • A szovjet író-haditudósítón berek” című könyvecskéből vet Irodalmi Kiadó 1944-es kiadói mázzá tette, bár magamban nagyon hultam. Mikor a főhadnagy föláll arckifejezése zavarodottságot érült el, szemében azonban gyanú szikrák villogtak. Kelletlenül jegyezte meg: — Igen, most már tűrhetően lő. Mekegve nevettem föl s nekem is úgy tetszett, hogy ez a nevetésem mefisztofeleszi volt. »Tűrhetően lő!« Ez valamicskével több volt a tűrhetőnél: tizenc golyóm talált bele a vékony deszkára pingált sisak ellenzője elé egy nem több, mint öt centiméte átmérőjű körbe. Néhány goly csaknem egy és ugyanazon ponto talált. Megenged egy kérdést, főhadnagy elvtárs? — fordultán Voronkovhoz. — Halljuk —, felelte leereszkedőleg a főhadnagy. — Azt szeretném tudni, hogy tulajdonképpen mi értelme van annak, hogy én a puskával bajlódjam, mikor a modern tenger csatában a puskára nem is kerülhet a sor? Minek a tengerésznél egyáltalán a puska, ha az ütközetét tüzérségi harc dönti el húsz kilométeres távolságról. Vagy talál a hagyomány követeli ezt? A MEG VOLTAM győződve, hogy IVA gúnyos kérdéseim megcáfolhatatlan igazságot rejtenek magukban és győztesnek éreztem magam. De Voronkov futó pillantás vetve hanyagul szétterpesztett lábaimra és nem-katonás testtartásomra, hideg, parancsnoki hangot kiáltott rám: — Álljon katonásan, ha parancsnokával beszél! Hol a lába ! Ez itt magának nem balett-szinpad! És szokjék le arról, hogy ostoba kérdéseket tesz föl. Jön idő majd még megtudja, hogy mi az a puska. Sarkon fordult és kiment a lövöldéből. Menet közben, hátra se nézve, még odakiáltott: — Jól tisztítsa ki a fegyvere csövét! Holnap jelentkezik nálam a csokoládéért. A fogadás — fogadás, ha én olyan könnyelmű vol t VASKE mm 4 HAJMFOGSAGUBÓL kiszabadult szovjet katonák örömmel menetelnek vissza a Szovjetunióba. KANADAI MAGYAR MUNKÁS CSÜTÖRTÖK, 1945 MÁJUS 10.