Kanadai Magyar Munkás, 1966-1967 (38. évfolyam, 1-47. szám)

1966-08-04 / 1. szám

1966 augusztus 4 SZÖGECSEN ül a liberális kormány már jó ide­­­­je, s az ember azt hinné, érzi már a hegyét. Nem érzi, vagy ha érzi, nem akarja tudomásul venni a célzást, és a képviselőház ismét csete­patéba keveredik. Most Mitchel Sharp pénzügyminiszter az, aki érzi a szorítást. Meg kellene reformálni a Bank Act c. törvényt. A Bank Act jogrendszerünknek az a részecs­kéje, mely még R. B. Bennett uralma idején, 1934-ben születet meg. Célja volt, hogy létesít­sen Kanadában központi bankot, mely szabá­lyozná a hitelt és a papírpénz forgalmát, vagy ahogy ez a törvény mondja: “szabályozná és megvédené nemzeti pénzegységünk külföldi ér­tékét, egyben csökkentené pénzünk értékhul­lámzásának esélyeit, befolyásolná a termelés, kereskedelem, ár és foglalkoztatottság szintjé­nek állandósítását.” Ez a Bank Act megreformálás végett került a parlament napirendjére, de a kormány habo­zik, a miniszterek nézete nem egységes, fél a kormány a Bank Act megváltoztatásától. Ha már elkerülhetetlen a Bank Act megmá­­sítása, a kormány úgy kívánja megváltoztatni, hogy a bankok az általuk folyósított kölcsönök kamatát a mostani 6%-ról magasabbra emel­hessék. A Toronto Daily Star szerint a pénzügy­­miniszter ezt “politikailag fájdalommentesen eszközölné.” A bankok érvelése szerint a kamatkorlátok eltávolítása után sokak részére válna lehetővé, hogy 7—8-os kamattal kaphatnának bankköl­csönöket, akik most 11—12%-os kamatot fizet­nek. Ennek az érvelésnek az a gyengéje, hogy an­nak ellenkezőjét eredményezheti. Ezzel kap­csolatban mondotta John Diefenbaker ellenzéki vezér: “Utalás történt arra, hogy csak a na­gyobb kölcsönök kamatai emelkednének. Az ilyen szabású diplomáciai alattomosság csak ar­ra vezetne, hogy csak nagy kölcsönöket lehetne kapni, s nagy kölcsönzők annyi kölcsönt vehet­nének fel, amennyi nekik tetszik.” Ilyenformán az állami engedéllyel működő bankok chartered banki­ haszna növekedhetne, amikor már enélkül is $85.500.000 tiszta hasz­not könyveltek el 1965-ben. A profittöbbletre tehát szükségük nincs, de persze a többlet ha­szonnal gátolhatnák az ország gazdaságának tervezését, növelnék a pénzes zsákok hatalmát a pénzpiacon. A DOLOG VELEJE Ami a nép érdekét illeti, nem az a döntő kér­dés, hogy miképpen kezeli a kormány a kamat­­korlátozást a magántulajdont képező bankok esetében. A dolog veleje a következő: 1. Milyen pénzügyi politikára van szükség, hogy kiegyensúlyozható legyen Kanada gazda­sági fejlődése és ennek eredményeképpen ne legyenek az országban fejletlen területek, ha­nem eljusson a tőke mindenévé, ahol arra szük­ség van, hogy nemzetgazdaságunk eddig nem létező iparokat is létesíthessen, mint például szerszámgépgyárakat és alapiparokat. 2. Azt kell megállapítani, hogy most, nem pedig később, hogyan lehet elejét venni a tőke váratlan apályának és dagályának, mely gyors haszon céljából hol gazdasági hanyatlást, hol pedig hirtelen kivirágzást és inflációs­­nyomást okozhat, ami viszont depresszióra vezethet. 3. El kell dönteni most, akar-e vagy nem akar • Rae Murphy újságíró, az ércbányászok jeles nyugat-kanadai vezetőjének, Harvey Murphy-nek fia, alanti cikkében a bankok működését szabály­zó törvény (Bank Act) jelentéktelen módosításá­ról folyamatban levő parlamenti acsarkodás kap­csán kijelenti, hogy a Bank Act alapvető megmá­­sítására van szükség, hogy elsősorban a népet szolgálhassa — nem a bankárokat. A fiatal Mr. Murphy ezen cikkét a Canadian Tribune c. mun­káslap július 4. számából vettük. a kormány enyhíteni a fogyasztók adósságán­ akarja vagy sem, hogy alacsonyabb kamat se­­gítségéével meg legyen segítve az egyéni vásár­ló és a kisüzletember, vagy azt akarja a kor­mány, hogy ezek az uzsorások áldozatai ma­radjanak ? Ezek azok a megfontolások, melyek alap­ján meg kell vagy meg kellene változtatni a banktörvényünket. Erre azonban nem készül a kormány. Ehelyett lemond irányító szerepéről, nem igazgatja a bankügyeket, nem tervezi a nemzet­­gazdaságot, hanem felelőtlenül nézi, miként kí­sérleteznek a bankok a kamattal. A tétlenül bámészkodó kormány megengedi olyan pénzpolitika érvényesülését, amely a ver­senyképes gazdasági nagyhatalmakat még ver­senyképesebbé teszi, a nemzet fejlődését pedig a véletlenre bízza, s ami még ennél is rosszabb, spekulánsok kezében hagyja az ipar tervezését, idegen monopóliumokra bizaz az ország gazda­ságát, amíg az eladósodott városok és falvak nyögnek azon ósdi adórendszer ellen, mely ak­kor jött létre, amikor az ország még nem volt szövetségi állam, hanem csak egymással lazán összekötött területfoszlányokból állt. A FEJLŐDÉS TÖRTÉNETE Amikor nemzetünk gazdasági és társadalmi célkitűz­éseit vitatjuk, helyes, ha foglalkozunk a Bank Act fejlődéstörténetével. A mostani módosítási indítványok utánzatai azoknak a javaslatoknak, melyeket Walter Gor­don volt pénzügyminiszter terjesztett a parla­ment elé, de megvitatásukat elnapolták, majd felfüggesztették. Azóta a Porter Commission is dolgozott ki pénzügyi javaslatokat miután a kormány meg­bízásából megvizsgálta bank- és pénzrendsze­rünket 1962—63-ban. A Porter Commission vizsgálata pedig a Coyne-ügyből folyik ki. James Coyne, a Bank of Canada (nemzeti bank) volt vezérigazgató­ja, felhasználva állását és tekintélyét, figyel­meztette a nemzetet, hogy az Egyesült Álla­mok eluralja gazdaságunkat és készül azt min­denestől fogva eltulajdonítani. Volt bátorsága a Bank of Canada volt fejének kiutat mutató ja­vaslatokat tenni, de ezért Diefenbaker volt mi­niszterelnök eltávolította őt a Bank of Canada éléről. Ilyenformán van története a Bank Act módo­sítására vonatkozó mostani vitának. Köze van ennek a történetnek ahhoz a nagy vitához, a­­mely az ország sorsát vizsgálja attól az időtől kezdve, amikor a második világháború után Ab­bott volt pénzügyminiszter úgy intézkedett, hogy Kanada tárháza legyen az Egyesült Álla­moknak, természeti kincseink az amerikai ipar tartalékai legyenek, egyszóval alárendelt ügy­felei legyünk az Egyesült Államoknak. Ez a probléma áll most a nemzeti politikájá­nak homlokterében. Kanada gyarmatosítása vagy amerikanizálása oly messzire ment már, hogy bajos lesz már visszacsinálni. Minden­k a külföldön befektetett amerikai dollárból egy Kanadában van. Oly óriási összegeket fektetett be az Egyesült Államok országunkban, hogy az amerikai befektetések Kanadában már automa­tikusan növekszenek, vagyis a Kanadában ka­pott profitjukat fordítják új befektetésekre, a Kanadában dolgoztató amerikai monopóliumok halálosan ölelő karjaiba került a kanadai ipar. A Porter Commission részére elkészített be­adványában a Kanadai Kommunista Párt a hi­telrendszer egységesítését, a bankok és hitelin­tézetek államosítását sürgette. A kommunista párt érvelése szerint "ez tenné lehetővé gazda­ságunk kiegyensúlyozott fejlődését, Kanada gyors iparosítását.” A kommunisták szerint “az államosítás eltüntetné annak a kis bankárcso­portnak a megfellebbezhetetlen hatalmát, ame­lyet a nemzet nyakára erőltettek, s a nép nya­kán ülve mindenható hatalommal elnökölnek a javak kitermelése és elosztása fölött.” Kijelentette beadványában a kommunista párt azt is, hogy “ami fizikailag lehetséges, le­hetséges az pénzügyileg is.” Ennek megfelelő­en a kommunista párt előterjesztette azon ter­vét, mely szerint a nemzet eszközöl befekteté­seket, melyek révén a nemzetgazdaság urává válhatna. Hogy ez nem csupán előnyt jelente­ne a népnek, hanem szükséges intézkedés is, az világosan kitűnik abból az ellentmondásból, amely a nép gazdasági és társadalmi célja és a magántőke célja közt van. A KIRÍVÓ ELLENTÉT Látszólagos ellentmondás ebben a rendszer­ben, melyben élünk, az, hogy amint iparunk egyre fejlettebb lesz, egyben bonyolultabb is, arra kényszerül a kormány, hogy gazdaságun­kat ellenőrző és szabályzó intézkedéseket fo­ganatosítson és pénzügyi változásokat eszközöl­jön egy olyan rendszerben, amely maradt, s a­­melyben a magánvállalatok az ország urai, mo­nopóliumok kormányozzák az országot saját profitjuk érdekében. A kormány vállalja látszólag a felelősséget a gazdaság irányításáért, de a társadalmi rend­szer természeténél fogva megköveteli a kor­mánytól,, hogy csak olyan intézkedéseket hajt­son végre, amelyekből a vezető vállalatoknak hasznuk lesz. Sokszor hallottuk azt az érvelést, hogy ami jó a nagyüzletnek, az jó az országnak is. A meg­fertőzött folyóvizek, az elherdált erdőségek, az iparok levegőt mérgező füstje, a nyomorlaká­sok eléggé bizonyítják, hogy ami jó a nagyüz­letnek, nem mindig jó az országnak. A dolgok nem ily egyszerűek. Jól mehet a nagyüzletnek, a termelőeszközök tulajdonosainak, a nemzet­­gazdaság monopolista eluralóinak, s igen rosz­­szul mehet ugyanakkor a dolgozó tömegeknek, s az ilyen körülmények között tönkre lehet ten­ni egy ország egyensúlyozott gazdaságát is. Ha Kanadára alkalmazzuk azt az egyszerű elvet, hogy ami jó a nagyüzletnek, jó az a nép­nek is, igen rosszul járunk, mert Kanada egy­felől világkereskedelemből kapja ereibe a vért, de másfelől gazdasága fölött idegen monopó­liumok parancsnokolnak, ami azt hozza magá­val, hogy idegenek gazdasági befőttje lesz ha­zánk, a General Motors of Canada, az Interna­tional Nickel, a Standard Oil és a többi idegen vállalatoknak megy jól, az országnak pedig rosszul. A népet kell szolgálnia A BANK­TÖRVÉNY REFORMJÁNAK SZÓT KÉRNEK A FARMEREK (Folytatás az 1. oldalról) pártja vezetőjének, aki kije­lentette beszédében, hogy igenis van felelőssége a tar­tományi földművelésügyi mi­niszternek, s ha felelősséget nem vállalhat, mondjon le. Az ipari szakszervezetek és a farmererszervezetek ösz­­szefogását és a következő választásokon a kormány megbuktatását javasolta. Elismeri a kormány, hogy az óriási automatizált far­mok megsemmisítik a csalá­di farmokat, az Egyesült Ál­lamokból beözönlő konyha­kertészeti termékek kiszo­rítják a piacról az ontarioi farmer termékeit. Nem tagadja a kormány azt sem, hogy minden 5 csa­ládi farmból 4 ráfizetéssel dolgozik, vagyis kénytelenek a családtagok gyárakban vállalt munkával pótolni a farmjövedelmet, ami a leg­több esetben arra sem elég, hogy a hitelbe vásárolt gépe­ket és műtrágyát törlesszék. A farmercsaládok átlagos évi jövedelme csak fele an­nak, amit például egy autó­ipari munkás keres. Ugyan­akkor az óriási automatizált amerikai farmokról egyre több szójabab, zöldségféle, paradicsom és gyümölcs szállja meg a kanadai pia­cot. Világos, hogy nemcsak a tejgazdaságok vannak bajban. A kapitalista pártok és kormányaik azonban sem nem tudnak, sem nem akar­nak változtatni a családi far­mok helyzetén, mert a mo­nopóliumok pártjai. Egyik szomorú statisztikai jelen­tést a másik után kapták a farmerek helyzetéről az u­­tolsó évek során, de füle cim­­páját sem mozdította meg az ontarioi farmerért sem a tar­tományi, sem pedig a szövet­ségi kormány. A kapitalista pártok nézete szerint a rá­fizetéssel dolgozó 80.000 családi farmot leghelyesebb lenne megsemmisíteni. Adó­­kedvezményeket és minden­féle más állami védelmet ugyebár csak a monopóliu­moknak adhat a kormány. Nem csoda, hogy Robarts miniszterelnök nem volt haj­landó megjelenni a tüntető tömeg előtt. KANADAI MAGYAR MUNKÁS 3. oldal

Next