Kanadai Magyar Munkás, 1966-1967 (38. évfolyam, 1-47. szám)
1966-08-04 / 1. szám
1966 augusztus 4 SZÖGECSEN ül a liberális kormány már jó ideje, s az ember azt hinné, érzi már a hegyét. Nem érzi, vagy ha érzi, nem akarja tudomásul venni a célzást, és a képviselőház ismét csetepatéba keveredik. Most Mitchel Sharp pénzügyminiszter az, aki érzi a szorítást. Meg kellene reformálni a Bank Act c. törvényt. A Bank Act jogrendszerünknek az a részecskéje, mely még R. B. Bennett uralma idején, 1934-ben születet meg. Célja volt, hogy létesítsen Kanadában központi bankot, mely szabályozná a hitelt és a papírpénz forgalmát, vagy ahogy ez a törvény mondja: “szabályozná és megvédené nemzeti pénzegységünk külföldi értékét, egyben csökkentené pénzünk értékhullámzásának esélyeit, befolyásolná a termelés, kereskedelem, ár és foglalkoztatottság szintjének állandósítását.” Ez a Bank Act megreformálás végett került a parlament napirendjére, de a kormány habozik, a miniszterek nézete nem egységes, fél a kormány a Bank Act megváltoztatásától. Ha már elkerülhetetlen a Bank Act megmásítása, a kormány úgy kívánja megváltoztatni, hogy a bankok az általuk folyósított kölcsönök kamatát a mostani 6%-ról magasabbra emelhessék. A Toronto Daily Star szerint a pénzügyminiszter ezt “politikailag fájdalommentesen eszközölné.” A bankok érvelése szerint a kamatkorlátok eltávolítása után sokak részére válna lehetővé, hogy 7—8-os kamattal kaphatnának bankkölcsönöket, akik most 11—12%-os kamatot fizetnek. Ennek az érvelésnek az a gyengéje, hogy annak ellenkezőjét eredményezheti. Ezzel kapcsolatban mondotta John Diefenbaker ellenzéki vezér: “Utalás történt arra, hogy csak a nagyobb kölcsönök kamatai emelkednének. Az ilyen szabású diplomáciai alattomosság csak arra vezetne, hogy csak nagy kölcsönöket lehetne kapni, s nagy kölcsönzők annyi kölcsönt vehetnének fel, amennyi nekik tetszik.” Ilyenformán az állami engedéllyel működő bankok chartered banki haszna növekedhetne, amikor már enélkül is $85.500.000 tiszta hasznot könyveltek el 1965-ben. A profittöbbletre tehát szükségük nincs, de persze a többlet haszonnal gátolhatnák az ország gazdaságának tervezését, növelnék a pénzes zsákok hatalmát a pénzpiacon. A DOLOG VELEJE Ami a nép érdekét illeti, nem az a döntő kérdés, hogy miképpen kezeli a kormány a kamatkorlátozást a magántulajdont képező bankok esetében. A dolog veleje a következő: 1. Milyen pénzügyi politikára van szükség, hogy kiegyensúlyozható legyen Kanada gazdasági fejlődése és ennek eredményeképpen ne legyenek az országban fejletlen területek, hanem eljusson a tőke mindenévé, ahol arra szükség van, hogy nemzetgazdaságunk eddig nem létező iparokat is létesíthessen, mint például szerszámgépgyárakat és alapiparokat. 2. Azt kell megállapítani, hogy most, nem pedig később, hogyan lehet elejét venni a tőke váratlan apályának és dagályának, mely gyors haszon céljából hol gazdasági hanyatlást, hol pedig hirtelen kivirágzást és inflációsnyomást okozhat, ami viszont depresszióra vezethet. 3. El kell dönteni most, akar-e vagy nem akar • Rae Murphy újságíró, az ércbányászok jeles nyugat-kanadai vezetőjének, Harvey Murphy-nek fia, alanti cikkében a bankok működését szabályzó törvény (Bank Act) jelentéktelen módosításáról folyamatban levő parlamenti acsarkodás kapcsán kijelenti, hogy a Bank Act alapvető megmásítására van szükség, hogy elsősorban a népet szolgálhassa — nem a bankárokat. A fiatal Mr. Murphy ezen cikkét a Canadian Tribune c. munkáslap július 4. számából vettük. a kormány enyhíteni a fogyasztók adósságán akarja vagy sem, hogy alacsonyabb kamat segítségéével meg legyen segítve az egyéni vásárló és a kisüzletember, vagy azt akarja a kormány, hogy ezek az uzsorások áldozatai maradjanak ? Ezek azok a megfontolások, melyek alapján meg kell vagy meg kellene változtatni a banktörvényünket. Erre azonban nem készül a kormány. Ehelyett lemond irányító szerepéről, nem igazgatja a bankügyeket, nem tervezi a nemzetgazdaságot, hanem felelőtlenül nézi, miként kísérleteznek a bankok a kamattal. A tétlenül bámészkodó kormány megengedi olyan pénzpolitika érvényesülését, amely a versenyképes gazdasági nagyhatalmakat még versenyképesebbé teszi, a nemzet fejlődését pedig a véletlenre bízza, s ami még ennél is rosszabb, spekulánsok kezében hagyja az ipar tervezését, idegen monopóliumokra bizaz az ország gazdaságát, amíg az eladósodott városok és falvak nyögnek azon ósdi adórendszer ellen, mely akkor jött létre, amikor az ország még nem volt szövetségi állam, hanem csak egymással lazán összekötött területfoszlányokból állt. A FEJLŐDÉS TÖRTÉNETE Amikor nemzetünk gazdasági és társadalmi célkitűzéseit vitatjuk, helyes, ha foglalkozunk a Bank Act fejlődéstörténetével. A mostani módosítási indítványok utánzatai azoknak a javaslatoknak, melyeket Walter Gordon volt pénzügyminiszter terjesztett a parlament elé, de megvitatásukat elnapolták, majd felfüggesztették. Azóta a Porter Commission is dolgozott ki pénzügyi javaslatokat miután a kormány megbízásából megvizsgálta bank- és pénzrendszerünket 1962—63-ban. A Porter Commission vizsgálata pedig a Coyne-ügyből folyik ki. James Coyne, a Bank of Canada (nemzeti bank) volt vezérigazgatója, felhasználva állását és tekintélyét, figyelmeztette a nemzetet, hogy az Egyesült Államok eluralja gazdaságunkat és készül azt mindenestől fogva eltulajdonítani. Volt bátorsága a Bank of Canada volt fejének kiutat mutató javaslatokat tenni, de ezért Diefenbaker volt miniszterelnök eltávolította őt a Bank of Canada éléről. Ilyenformán van története a Bank Act módosítására vonatkozó mostani vitának. Köze van ennek a történetnek ahhoz a nagy vitához, amely az ország sorsát vizsgálja attól az időtől kezdve, amikor a második világháború után Abbott volt pénzügyminiszter úgy intézkedett, hogy Kanada tárháza legyen az Egyesült Államoknak, természeti kincseink az amerikai ipar tartalékai legyenek, egyszóval alárendelt ügyfelei legyünk az Egyesült Államoknak. Ez a probléma áll most a nemzeti politikájának homlokterében. Kanada gyarmatosítása vagy amerikanizálása oly messzire ment már, hogy bajos lesz már visszacsinálni. Mindenk a külföldön befektetett amerikai dollárból egy Kanadában van. Oly óriási összegeket fektetett be az Egyesült Államok országunkban, hogy az amerikai befektetések Kanadában már automatikusan növekszenek, vagyis a Kanadában kapott profitjukat fordítják új befektetésekre, a Kanadában dolgoztató amerikai monopóliumok halálosan ölelő karjaiba került a kanadai ipar. A Porter Commission részére elkészített beadványában a Kanadai Kommunista Párt a hitelrendszer egységesítését, a bankok és hitelintézetek államosítását sürgette. A kommunista párt érvelése szerint "ez tenné lehetővé gazdaságunk kiegyensúlyozott fejlődését, Kanada gyors iparosítását.” A kommunisták szerint “az államosítás eltüntetné annak a kis bankárcsoportnak a megfellebbezhetetlen hatalmát, amelyet a nemzet nyakára erőltettek, s a nép nyakán ülve mindenható hatalommal elnökölnek a javak kitermelése és elosztása fölött.” Kijelentette beadványában a kommunista párt azt is, hogy “ami fizikailag lehetséges, lehetséges az pénzügyileg is.” Ennek megfelelően a kommunista párt előterjesztette azon tervét, mely szerint a nemzet eszközöl befektetéseket, melyek révén a nemzetgazdaság urává válhatna. Hogy ez nem csupán előnyt jelentene a népnek, hanem szükséges intézkedés is, az világosan kitűnik abból az ellentmondásból, amely a nép gazdasági és társadalmi célja és a magántőke célja közt van. A KIRÍVÓ ELLENTÉT Látszólagos ellentmondás ebben a rendszerben, melyben élünk, az, hogy amint iparunk egyre fejlettebb lesz, egyben bonyolultabb is, arra kényszerül a kormány, hogy gazdaságunkat ellenőrző és szabályzó intézkedéseket foganatosítson és pénzügyi változásokat eszközöljön egy olyan rendszerben, amely maradt, s amelyben a magánvállalatok az ország urai, monopóliumok kormányozzák az országot saját profitjuk érdekében. A kormány vállalja látszólag a felelősséget a gazdaság irányításáért, de a társadalmi rendszer természeténél fogva megköveteli a kormánytól,, hogy csak olyan intézkedéseket hajtson végre, amelyekből a vezető vállalatoknak hasznuk lesz. Sokszor hallottuk azt az érvelést, hogy ami jó a nagyüzletnek, az jó az országnak is. A megfertőzött folyóvizek, az elherdált erdőségek, az iparok levegőt mérgező füstje, a nyomorlakások eléggé bizonyítják, hogy ami jó a nagyüzletnek, nem mindig jó az országnak. A dolgok nem ily egyszerűek. Jól mehet a nagyüzletnek, a termelőeszközök tulajdonosainak, a nemzetgazdaság monopolista eluralóinak, s igen roszszul mehet ugyanakkor a dolgozó tömegeknek, s az ilyen körülmények között tönkre lehet tenni egy ország egyensúlyozott gazdaságát is. Ha Kanadára alkalmazzuk azt az egyszerű elvet, hogy ami jó a nagyüzletnek, jó az a népnek is, igen rosszul járunk, mert Kanada egyfelől világkereskedelemből kapja ereibe a vért, de másfelől gazdasága fölött idegen monopóliumok parancsnokolnak, ami azt hozza magával, hogy idegenek gazdasági befőttje lesz hazánk, a General Motors of Canada, az International Nickel, a Standard Oil és a többi idegen vállalatoknak megy jól, az országnak pedig rosszul. A népet kell szolgálnia A BANKTÖRVÉNY REFORMJÁNAK SZÓT KÉRNEK A FARMEREK (Folytatás az 1. oldalról) pártja vezetőjének, aki kijelentette beszédében, hogy igenis van felelőssége a tartományi földművelésügyi miniszternek, s ha felelősséget nem vállalhat, mondjon le. Az ipari szakszervezetek és a farmererszervezetek öszszefogását és a következő választásokon a kormány megbuktatását javasolta. Elismeri a kormány, hogy az óriási automatizált farmok megsemmisítik a családi farmokat, az Egyesült Államokból beözönlő konyhakertészeti termékek kiszorítják a piacról az ontarioi farmer termékeit. Nem tagadja a kormány azt sem, hogy minden 5 családi farmból 4 ráfizetéssel dolgozik, vagyis kénytelenek a családtagok gyárakban vállalt munkával pótolni a farmjövedelmet, ami a legtöbb esetben arra sem elég, hogy a hitelbe vásárolt gépeket és műtrágyát törlesszék. A farmercsaládok átlagos évi jövedelme csak fele annak, amit például egy autóipari munkás keres. Ugyanakkor az óriási automatizált amerikai farmokról egyre több szójabab, zöldségféle, paradicsom és gyümölcs szállja meg a kanadai piacot. Világos, hogy nemcsak a tejgazdaságok vannak bajban. A kapitalista pártok és kormányaik azonban sem nem tudnak, sem nem akarnak változtatni a családi farmok helyzetén, mert a monopóliumok pártjai. Egyik szomorú statisztikai jelentést a másik után kapták a farmerek helyzetéről az utolsó évek során, de füle cimpáját sem mozdította meg az ontarioi farmerért sem a tartományi, sem pedig a szövetségi kormány. A kapitalista pártok nézete szerint a ráfizetéssel dolgozó 80.000 családi farmot leghelyesebb lenne megsemmisíteni. Adókedvezményeket és mindenféle más állami védelmet ugyebár csak a monopóliumoknak adhat a kormány. Nem csoda, hogy Robarts miniszterelnök nem volt hajlandó megjelenni a tüntető tömeg előtt. KANADAI MAGYAR MUNKÁS 3. oldal