Állami Gimnázium, Kaposvár, 1936
4 szentelése után dr. Hetyey József r. tanár lépett a ravatal elé és a következő szavakkal búcsúzott el a halottól az intézet nevében: „Megrendült lélekkel álljuk körül ravatalodat, kedves, korán elköltözött kartársunk. Szomorúan nézünk a gyertyák lobogó lángjába, vajha így ragyogna neked is az örök világosság! Magunk elé idézzük arcodat, szemedet, alakodat, egész lényedet. Pár nappal ezelőtt még élő valóság voltál, most már titokzatosan és örökre eltakar előlünk a halál komor határa: e gyászos koporsó. Magunk előtt látunk olyan kézzelfoghatóan, olyan eleven valóságban, mintha mi sem történt volna, mintha csak rossz, lidérces álom lenne e szörnyű bizonyság, e fájdalmas temetés. Látunk vidám, mosolygó tekintettel és látunk komolynak, összetörtnek. Sohasem alakoskodtál, szemed, arcod mindig őszinte, nyitott könyv volt számunkra. Pedig egyébként nem voltál közlékeny természetű, nem voltál, nem akartál lenni senkinek nyűg, teher, alkalmatlankodó. Mentél utadon, hordoztad keresztedet, de ajkad nem nyílt soha panaszra. Befelé éltél. Magadba fojtottad keserveidet, bánatodat. Isten, családod és a kötelesség volt a vigaszod, erőd, vezérlő csillagod. Most tudjuk csak igazán, amidőn már eltávoztál közülünk, hogy milyen jó ember voltál, milyen sokat szenvedtek családtól, mennyit küszködtél magad ellen is, amíg bírta az élet súlyát szegény, megviselt, gyarló tested. Megértünk téged bús halálodban, nem ítélünk el könyörtelenül, ridegen, de valahogyan mégsem tudunk belenyugodni, hogy már búcsúznunk kell tőled. Feljajdul a szívünk: hát csak azért jöttél ide közénk, hogy pár hónap múlva eljegyezd magadat az elmúlással? Mikor a nyáron értesültünk róla, hogy Csongrádról a mi intézetünkhöz helyeztek át, nemcsak kíváncsian, érdeklődve, de osztatlan örömmel is néztünk érkezésed elé. Igen, szeretettel vártunk, jó szívvel fogadtunk, örültünk jövetelednek és te is csakhamar a lelked meleg, baráti szeretetébe öleltél minket. Azt hittük, hogy jól fogod érezni magadat új környezetedben, nálunk. Miért siettél oly elszántan tovább, egy végtelen nagy állomással tovább? Talán meguntad már a rövid földi pihenőket? Miért támadt benned oly hirtelen, olyan elfojthatatlanul a vágy a nagy elintézés, az örök leszámolás után? Meg akartad tudni az örökkévalóság, a túlvilág rejtelmeit? Vagy egyszerűen boldogabb akartál lenni? Bocsáss meg: a fájdalom diktálta nekem e kérdéseket, amelyekre te már sohasem fogsz válaszolni. Mert ezerféle lehet az ok és a magyarázat, de sohasem biztos és könnyű a megnyugvás abban, ami tragikum és rejtély marad előttünk. Csak az a reménység enyhíti szomorúságunkat, hogy Isten izgalmas, elnéző, megbocsájtó atya lesz hozzád, gyermekéhez, méltányosabb, jobb, emberibb, mint ahogy azt mi talán elképzeljük, hiszen mindig hivő, Istenszerető ember voltál, vallási kötelezettségeidnek pontosan eleget tettél, még halálod előtt is buzgó lélekkel fordultál a szent gyónás és áldozás erőt adó vigaszához. Lehulltál az élet nagy fájáról, elfáradt testvérünk, őszi, sárga levél módjára hulltál le és most már hiába minden töprengés, önkínzás, minden miért, minden fájdalom, minden reklamálás. Elviszik testedet, viszszaadják a földnek, a pornak, amelyből vétetett. Most már semmi sem számít többé, kedves Lajos, csak amit cselekedtél. És mi tudjuk, hogy csupa jóság, aktivitás, tett volt az életed.