Kapu, 1994. május (7. évfolyam, 5. szám)

KULTÚRA-KÖNYVISMERTETÉS - K. T. 5.: Az átkelés extázisa (Ludvig Nándor kötetéről) - Aranyi László: A monstruozitás szépsége (Kemenes Géfin László kötetéről)

56 KU­LTU­R­A-KÖ­N­YVISM­E­RTETES tos halmazából egy emberi, túlontúl emberi struktúrát körvonalaz. A vál­lalkozás igénye csak a Cantókhoz mérhető. Tagadhatatlan, hogy a hangütés, a technika, a szerkezet szinte zavarbaejtően Poundot idézi. Úgy vélem, a Fehérlófia nagyjából úgy viszonyul a Cantókhoz, ahogy Madách Ember Tragédiája Goethe Faustjához. Mintha valamiféle kozmikus lép­tékű műalkotásnak a Lemuriát el­emésztő tűzözönt túlélt, üszkös ma­radványaiban is monumentális lele­tet tartanánk kezünkben! S ennek el­lenére a Fehérlófiából kvázi kihá­mozható egy összefüggő esemény­sor, egy történet. Az orosz tankok ál­tal vérbe fojtott forradalmunk után, a dühödt kommunisták megtorlása elől emigrációba kényszerül az ok­kult erőkkel bíró, már származását tekintve is természetfölötti, mitikus hős, archetípusokra visszavezethető társaival, Fanyűvővel, Kőmorzsoló­­val és Vasgyúróval egyetemben. Ér­dekes, hogy Ipolyi Arnold a Magyar mythológiában mindháromnak kife­jezetten démoni aspektust tulajdonít; mint állatias, Kalibán-szerű lényekről ír. A mágia nyugati tradícióit össze­foglaló Eliphas Lévi nyomán meg­nyilvánuló elementáris lényiségek­­nek is felfoghatjuk őket. Kemenes Géfin művének az adja szokatlan varázsát, hogy figuráinak bizonytalan, homályos a metafizikai értelemben vett mibenléte. Hús-vér inkarnációk lennének? Vagy inkább jelenések, sűrűsödő-híguló materi­­alizációk? Netán molyrágta maszkok és maskarák, amelyeket az emigrá­ció sírást és fogaknak csikorgatását sejtető kinti sötétségében olykor-oly­kor magára ölt egy szomorú poéta? A Fehérlófia kapcsán látványos tévedés lenne Kemenes Géfin „tör­ténelemszemléletét” boncolgatni, ugyanis a mű inkább azt sugallja, az emberiség története csupán kiszá­míthatatlan és rendkívül baljóslatú véletlenek laza füzére. S a kozmikus emlékezet krónikájában legfeljebb a sötétség erőinek obligát diadala a fix pont. A félelem és gáncs nélküli hőst, hiába forgatja vitézül varázserejű kardját, úgy leteríti a sunyi Szergej egy sorozattal rozsdás „gitárjából”, mint a pinty. Az individuum szintjén éppúgy, mint a homogén organiz­musként megragadható nemzetén mindössze úgy-ahogy felidézhető, ködbe fúlt legendák élnek, ellent­mondásos, kusza áttekinthetetlen­ségben. Amúgy meg a magyar-de a hazájától elszakadt magyarság is -, elnézést a blaszfémiáért, balfasz módon csetlik-botlik, mitsem tudva arról, hogy sorsát a nagyhatalmi ér­dekek már megint jónéhány évtized­re „elrendezték”. A Fehérlófiából ennek ellenére hi­ányozni látszik a nemzeti tragikum klasszikusainknál sem mindig őszin­te pátosza, a tenger mormolását egyedül hallgató, öklöt rázó, lószéket integetve szentségelő hősi póz. Egyrészt, amit Kemenes Géfin maga mögött hagyott '56 novembe­rében, az túl bensőséges, szinte családias, ráadásul meglehetősen provinciális; másrészt a kinti lét egyetlen adekvát túlélési stratégiáját olyan példamutató következetesség­gel valósította meg, mint nagyon ke­vesen sors- és pályatársai közül. Azt a Németh Lászlónak tulajdonított, valójában magától értetődő intelmet, hogy az egyén vagy közösség ki­sebbségi léte csak akkor nem válik görnyedt, szánalmas „sírva tallózás­sá”, ha kényszerű beágyazottságá­ban is képes különb lenni. Ha elit. Nos, Kemenes Gérint szerteága­zó enciklopédikus műveltsége, te­remtő erejű költői tehetsége, nyelvi szenzibilitása képessé teszi térben és időben egyaránt távoli kultúrkörök asszimilálására. Saját képére formál lényeges, az emberiség nagy epo­szainak mitikus fenségességét idéző dolgokat, de olykor bosszantóan piszlicsár semmiségeket is. A Fehér­lófia alighanem irodalmunk legna­gyobb kultúrtörténeti adattárát gör­geti. Ezért, s egyáltalán a vállalkozás grandiózusáért néha bizony meg­kísérti az embert az a sanda gyanú, hogy a Fehérlófia esetleg Kalmár György Summájához hasonlóan megalomániás, rögeszmés opusz. Arról nem is beszélve, hogy a szerző a nemiség drasztikus, naturálisan részletező, mondjuk ki, a pornográ­fiával kacérkodó ábrázolásában Krafft-Ebing Psychopathia sexualitá­­sának elképesztő esettanulmányai kísértenek. Az igazság kedvéért nem mulasztom el megemlíteni, hogy Pound meg utópisztikus (dilettáns?) gazdaságpolitikai fejtegetésekkel rondította el a Cantók jónéhány rész­letét. Szokjunk hozzá, hogy századunk remekművei torzak. Elméretezettek, monstruózusak, Mona Lisának kac­­kiás bajsza van, sánta és púpos, szellemileg retardált, csökött teremt­mények népesítik be a Vízöntő ko­rának hajnalán a fausti kultúra pan­teonját. Elfajzott művészet? Az. De majd unokáink megbarátkoznak ve­le, ez lészen a mérték, ez hivatott a klasszikus művészet- és szépség­­ideál körvonalainak kijelölésére... Aranyi László KÖNYVHÉT

Next