Kárpáti Vadász, 1933. (7. évfolyam, 1-24. szám)
1933-01-01 / 1. szám
A vadászat módjairól. Irta: Nádudvari Rázsó Lajos. VII. A fácán keresésénél, bokrászásánál egyébként sík mezőn ugyanazokat a szabályokat tartom szem előtt, mint fogolykeresésnél; erdőben pedig — mint alább a szalonkabokrászásnál ki fogom fejteni. Még csak annyit jegyzek meg, hogy a fácánkeresésnél két vadászetikai szabályt vadászembernek ugyanolyan szigorúan be kell tartani, mint azt, hogy télen a csomóbujt foglyokra nem lövünk, gyalogfácánt lőni nem illik; az este felgallyazott fácánra vadászni pedig a vadorzók privilégiuma. ősidőktől kezdve különösen nagyra tartott vadászélvezet a szalonkabokrászás. A szalonkabokrászás őszi és tavaszi gyakorlását illetőleg a vadásztársadalom két homlokegyenest ellentétes táborban csoportosul. Az egyik tábor, mind a tavaszi, mind az őszi bokrászást megengedhetőnek tartja és gyakorolja; míg a másik a tavaszi »klopfolást«, keresést elveti és kizárólag az őszi bokrászást tartja megengedhetőnek és gyakorolja. A magam részéről határozottan a második tábor nézetét osztom. A tavaszi bokrászás ugyanis mértéktelenül káros, mert jobbatlan tojó esik áldozatául. A kakasokat majdnem minden esetben húzáson lehet elejteni s ez olyanynyira szabálynak tekinthető, hogy bokrászás alkalmával netán terítékre eső kakas az a kivétel, ami csak a szabályt erősíti. Szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy a tavaszi szalonkabokrászás nagyban hozzájárul ahoz, hogy évről-évre gyengébb a vonulás, mind kevesebb szalonka költözik ősszel délre. Nem is olyan régen hosszan és szenvedélyesen vitatkoztunk nagy társaságban erről a kérdésről. A tavaszi szalonkabokrászás hívei azt hangoztatták és nézetüket azzal támasztották alá: »a szalonka vándormadár; a kíméletnek nincs célja, mert a vonuló szalonkában a legnagyobb kárt amúgy sem a Dunamedence vadászai okozzák, hanem Olaszország, az olasz és görög szigetek hálózó — legújabban magas feszültségű árammal dolgozó — madárfogói«. »Eltekintve ettől — hangoztatták — a vadásznak a hosszú téli pihenő után jól esik magát kipuskázni«. Feltétlenül elfogadom azt a megállapítást, hogy a vonuló szalonka soraiban a minden vadászetika és humanitás mellőzésével halózók okozzák a legnagyobb kárt. Ha azonban másnál felismertünk egy hibát, — ha kisebb mértékben is — magunk is élvezettel gyakoroljuk ugyanazt?! A szalonka szabályosan érkező állandó, évenkénti vendégünk, amelyik, ha valamennyire késik a tavasz, igen sok esetben nálunk költ is. Ha tehát tavaszszal a vonuló szalonkák sorait bokrászással túlságosan megritkítjuk, ezt a pusztítást nagyon észre lehet venni az őszi vonuláson. Hiszen egy-egy tojóval egy-egy fészekaljat semmisítünk meg, illetve egy egész fészekalj kikelését és felnevelését akadályozzuk meg. Azt hiszem nem egy vadásztársam megállapította, hogy aránylag bő tavaszi vonulás után ősszel váratlanul gyenge állomány húzódik délnek. Szó sincs róla, ennek időjárásbeli és sok más mostoha külső körülményben rejlő oka lehet, de hogy a túlhajtott tavaszi bokrászás is befolyásolhatja, nem is beszélve a kastolásról, — azt hiszem nem szorul bővebb magyarázatra. Ezeknek a kérdéseknek nagy része még a határozott tudományos felderítés előtt áll; bármint álljon is azonban a dolog, már csak vadászlelkiismeretem megnyughatására is lehetőleg kerülöm a tavaszi bokrászást és tavasz idején csak a szalonka legnemesebb vadászatának, a húzó kakasok lövésének hódolok. Ősszel azután a szalonka vadászatát minden megengedett módon vadásziasnak tartom. A kezdő vadász valahogy azt ne gondolja, hogy az eredményes szalonkabokrászáshoz egyéb sem kell, mint hogy az ember vizslájával kimegy az erdőre, bozótokba, összevissza jár, keres és kutat. Talán egyetlen szárnyasunk eredményes vadászata sem kívánja meg a vadásztól a környezet és a vad szokásainak, természetrajzának pontos ismeretét, mint épen a szalonka. Réges-régi megfigyelés, hogy a szalonka nedves esztendőben általában a szárazabb, száraz esztendőben viszont a nedvesebb részeken található. Ez a viselkedése életmódján, nevezetesen táplálkozásán alapszik. Tudvalévő, hogy a szalonka tápláléka elsősorban a föld felszíne alatt található giliszták, álcák, pajorok, rovarok stb.-ből kerül ki, és ezeket hajlékony csőrével csipegeti, »szúrja ki« a feltalajból. A földfelületnek kell tehát egy bizonyos fokú nedvességet tartalmazni, hogy a szalonka hajlékony csőre a felső nedvesebb földrétegekébe, a giliszta kedvenc tartózkodási helyére hatolhasson. Túl-