Katholikus Néplap, 1863. július-október (16. évfolyam, 27-53. szám)
1863-07-02 / 27. szám
— 210 — teflen szépségükben; és mintha ezek, távoli harangszóavagy orgonahanghoz hasonlag, bájos éneket, arany hárfáik zengzetét, és az örök ,alleluja k örömriadását hallanád És akkor, a midőn a mennyet fölötted megnyílni látod, ugyanakkor nyílnék meg lábaid előtt a pokol mélysége, s látnád ott alant az elkárhozottakat, mint hemzsegnek, dühöngenek kétségbeesetten mint tüzbe dobott varangyok s kigyók, átkot, káromlást szórva Isten ellen, ordítva az iszonyú s ördögi düh miatt. És a midőn fölötted az eget, lábaid előtt a poklot megnyílva látod, egy szellem röpül hozzád s három koczkát nyújt át, hogy sorsot vess, de csak egyetlenegyszer, mely azután elhatározza, hogy alátaszittassál-e ama rettenetes mélységbe vagy fölvétessél a szép egekbe. Ah! halálos sápadtság terül el arczodon s kezeid, mint nyárfalevél, reszketnek. És igy van ez valóban. Isten a koczkákat kezeidbe adta, s te a menny és pokol, üdvösség s kárhozat fölött vetsz sorsot. Nem utasíthatod vissza a koczkákat, mondván: nem sorsolok. Szegény juhász, vagy százezer holdas földbirtokos, szegény faluzó köszörűs vagy milliomos tőzsér vagy-e, épek, egészségesek-e tagjaid, nyomorék, béna vagy-e, arról talán nem tehetsz, a fölött más vetette el a koczkát. De hogy a csillagok és menynyei dicsőség fénykörétől körülvett trónon ülj-e, avagy a pokol tűztengerében kínlódjál, az egészen a te kezeidbe tétetett le; attól függ, hogy mint töltötted el azt a néhány napot, melyeket a földön élned adatott. Fontold ezt meg jól. Egy remete élt egykor igen sok ideig a puszta magánosságában, hogy távol lévén a világtól, annak csábjaitól lelkét megőrizné. S ime történt, hogy egy nőszemély járult hozzá, ki őt rábeszélései, ámuzgatásai által rávette, hogy vele fog a városba költözni s jámbor életmódjával fölhagyván, világszerinti vig életet fog folytatni. A nőnek még némi végzendői voltak, és távozott; ez alatt a remete a fölszitott tűznél melengeté tagjait. De visszatérvén a nő, mit látott? A remete tűzben tartá lábait, melyeket lobogó lángok nyaldostak. A nő szörnyű lármát csapott s kérdé, mit művelne ? A remete pedig, sajgó fájdalomtól gyötörtetve, nyöszörögve felelég ,Mig távol voltál, a pokol jutott eszembe, és lábaimat tűzbe tettem, hogy gonosz vágyaim érezzék, mi vár rájuk a másvilágon. Az, hogyan állandjuk ki egykor a pokol örök tüzét, ha már a földi tűz is csak azon néhány perczig, míg én benne lábaimat tartom, nekem oly kimondhatatlan fájdalmakat okoz? A nő annyira megborzadt, hogy a világ s vétkes gyönyörei utáni vágya elmúlt, és magát eltökélő, hogy szigorú életet élend, hogy ekként elkerülje az örök tűzre vettetést. Fontold ezt meg jól. Sok mindenféle nyomor s fájdalom van ezen a világon : rosz gyermekek, nyavalyák, kedveseink halála, nagy forróság, dermesztő hideg, börtön stb., de ezek egyike sem tűz. Borzad az ember, ha valamely élő állat tűzbe vettetik s alig várja, hogy ott mielőbb véget érjen s gyötrelmei megszűnjenek. Hát az elkárhozott léleknek meddig kell a tűz fájdalmait szenvednie? Talán egy óráig? nem; talán egy álló napig, hétig, hónapig? nem, tovább. Talán egy évig? nem, tovább, oh, ez rettenetes! Talán 10, vagy 20, vagy 50 esztendeig? nem, tovább. Talán ezer évig, vagy addig, ameddig a világ áll? nem, tovább. Talán egy millió évig? nem, hanem értsd meg, oh ember — örökké! (Vége következik.) * * * * Az én kis iskolásom. A közvizsga után. Tegye félre , kérem, kis időre dolgát, Édes anyám szentem, Elszavalom gyöngyén, a miért a vizsgán Ezt a képet nyertem. Elszavalom gyöngyén, a mire azt mondták, Megsimitva arczom’ , Kis leányom, mivel helyesen szavaltál, A jó Isten tartson ! I. A jó háziasszony fölkeléséről. Nyugovó ágyából legelőször kel fel A jó háziasszony naponkint jó kedvvel, Felkel és felkölti a még alvó népet S magára ölti a tiszta öltözéket, A hogy felöltözött takarosán, szépen, Mert hajnalra húzzák a toronyban épen, Összeteszi kezét, keresztet vet elébb, Térdre hull, utána gazda, gyermek, cseléd, — „Üdvözlégy, Mária!44 sóhajtja ég felé; Sóhaja a kedves viszhangot megfelé. A gazda, a cseléd s dadogó kis fia Viszhangul kiáltja : „Üdvözlégy, Mária!“ Elhangzott az ima, nyüzsög a ház népe, Dolgozó szerszámot vesz kiki kezébe. Szerszám a kezében, ajkán Jézus neve, Tudja, ki igy kezdé, sokszor áldást nyere. — Be szép őket nézni! egyik söpör, porol, A másik rakosgat, harmadik mángorol. Emez a tűzre rak, amaz vizet merit, Az eladó meg az orsóval pederit. „Lelkem egy szülöttem, galambom, cselédem. Ez nincs helyén, ez meg nem tetszik nékem!“ Így beszél az asszony ahhoz, ki hibázott. Átok- és szitokkal sohsem csatárázott. A szép szót mindenik fogadja, megérti, Mig a sürü átok a szolgát is sérti. * * * Legyek csak én asszony, majd igy mondom szépen : „Dolgozzál szülöttem, lelkem, egy cselédem!“ II. A jó háziasszony teendőiről. Tükör a jó asszony háza népe előtt. Hányt, vetett ruhában senki sem látja őt. Rendben tiszta ágya, rendben a szobája. Tisztára söpörve udvara, konyhája. Megy az istálóba, s vigyáz a fejésre. E mellett gondja van a tyúketetésre. A tojó jószágot elrendezi szépen, Nehogy véletlenül tojjék a szeméten. Nyikorog a sertés, jól tartja keverttel, Hogyne ? kilencz fürge malaczot nevelt fel. Veszi a kanalat, megszedi a tejet, S készit túrót, tejfölt és vajat eleget. Megy a kertbe s nézi, nincs-e dudva benne ? Szép-e az ültetvény ? megtekinti rendre. Lesz-e zöldség elég, nyárra és télire ? S főskáposzta, mivel majd újig éri be ?