Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1977 (84. évfolyam, 1-50. szám)
1977-01-09 / 1. szám
1977 január 9. STIRLING GYÖRGY: Kossuth Lajos Washingtonban 1851. szeptember 7-én elérkezett a várt nap amikor családjával és nagyszámú kíséretével — rajta s feleségén kívül ötvenhárman voltak e száműzöttek — végre kinyílt előtte a nagyvilág. Az Egyesült Államok egyik legszebb hadihajója, a Mississippi fregatt jött érte, és a fedélzeten államfőnek kijáró tisztelettel fogadták. S amikor áthajóztak a Boszporuszon, a szabad vizek felé, úgy érezte, a börtön kapuja nyílt meg előtte Mélységes hálát érzett akkor az Egyesült Államok iránt s ez a hála még most, a csalódottság keserű perceiben sem csökkent. Mert a kormányban csalódott ugyan, de a népben, ebben a hatalmas, fiatal, életerős népben nem! De nem tagadhatta meg háláját az ország vezetőitől sem, mert jól tudta: a legtöbbet azok tették annak érdekében, hogy kiszabaduljon kisázsiai magányából. Igaz, ürömcsepp rögtön az elején vegyült az örömbe. Megdöbbenve hallotta a feltételeket, amelyekkel a szenátus hozzájárult Amerikába való beutazásához. Ekkor írta — első indulatában — ezeket a sorokat már Amerikában élő hívének és képviselőjének, Újházi Lászlónak: „Megütközéssel olvastam a hírlapokban Webster külügyi államtitkár úr utasításait, azon nézetét látván kifejezve, hogy én és társaim hazánk függetlensége iránti minden törekvésről lemondva, semmit sem kívánunk egyebet, mint Amerikába állandóan emigrálni, amely kifejezést a kongresszus határozásában is látni.” Mert mik is voltak az előzmények? Mielőtt a Mississippi fregatt elindulhatott volna a nagy száműzöttért, heves viták folytak Kossuth személye körül a szenátusban. Törökországból való kiszabadítása ügyében Foote, Mississippi állam szenátora nyújtott be annak idején javaslatot, amelyet Shields szenátor támogatott. Noha a szabad köztársaság minden polgára — így a törvényhozók is — rokonszenvet tápláltak az abszolutizmus által levert, elnyomott kis nemzet iránt, melynek volt bátorsága szembeszállni a zsarnoksággal, mégis, számos bel- és külpolitikai szempont befolyásolta a nyílt állásfoglalást. Elsősorban az Egyesült Államok életét akkor még alapvetően meghatározó elszigeteltség. Végül mégis elérték céljukat a kongresszusban Kossuth hívei, akik elsősorban arra hivatkoztak, hogy a szabadság fáklyahordozója nemnézheti tétlenül a nagy szabadsághós szégyenteljes száműzöttségét és erkölcsi kötelessége számára menedéket nyújtani. Az érv győzött, de engedményeket kellett tenni: a kongresszus csak úgy engedi be az országba Kossuthot, hanem mint aktív politikus, hanem mint végleges letelepedő érkezik az országba, aki lényegében felhagy minden agitációval Ausztria ellen és a szabadságharc további folytatása mellett. Ha a feltételeket elfogadja — vélte Kossuth és nem alaptalanul —, az amerikai kormány végeredményben Ausztriának tesz óriási szívességet: eltávollja őt a várható események közeléből, messzi hazájától, így a fogságból kiszabadul ugyan, dea császár is megszabadul annyira rettegett ellenfelétől. Első haragjában el akarta utasítani az Egyesült Államok további vendégszeretetét és el akarta hagyni a hajót. Erre Marseille kikötőjébe érve sor is került, amikor Kossuth — Long kapitány tiltakozása ellenére, aki azt az utasítást kapta, hogy utasát legrövidebb úton vigye Amerikába — partraszállt. Itt újabb csalódás érte: a francia köztársasági kormány megtagadta az országon való átutazás engedélyezését. Kossuth sértődötten szállt vissza a hajóra, de a következő kikötőben, Gibraltárban — Long kapitánynyal való heves összetűzés után — október 5-én végleg elhagyta a hajót. Útját Anglián keresztül akarta folytatni, ahol fontos tárgyalásokra volt kilátás. Londoni hívei meggyőzték, milyen fontos számára az amerikai út, és hogy az európai kapcsolatok — Olaszország, Franciaország és Anglia mellett — a jövő szempontjából legalább anynyira döntő az Egyesült Államok jóindulatának, támogatásának megnyerése. Kossuth tehát az út további folytatása mellett döntött, de azzal a szilárd elhatározással, hogy a szenátus feltételét nem veszi tudomásul. Ő nem végleges kivándorlóként, hanem Magyarország kormányzójaként mint aktív politikus kíván az Egyesült Államok földjére lépni. Ilyen elhatározással szállt újra hajóra egy nyirkos, hűvös novemberi estén — a naptár éppen 13-at mutatott — Southampton kikötőjében. A hajó ezúttal nem az Egyesült Államok büszke fregattja volt, hanem egy közönséges utasgőzös, a HUMBOLDT. Három hosszú hétig tartott az út a téli viharoktól korbácsolt Atlanti-óceánon át: a Humboldt december 4-én éjfélkor kötött ki New York előtt, Staten Islandon. Nem szívesen gondolt vissza erre a keserves tengeri útra, a hajó hánykolódása nagyon megviselte, de arra az érzésre még ma több mint egy hónap távlatából is élénken emlékszik, amikor másnap reggel, december 5. hajnalán a hajóról megpillantotta maga előtt a hatalmasan fejlődő világváros vonalait. Ez hát Amerika, az Újvilág s ez a kőrengeteg az ország legnagyobb városa, a hatalmas köztársaság kapuja. Megint olyasféle érzés szállt lelkére, amilyen Boszporuszból való áthajózás közben hatalmasodott el rajta: új feladatok elé vezeti az Isten és neki ennek híven meg is kell felelnie. Szilárdan hitte: ez sikerülni is fog ! A hazaszeretet úgy dolgozott szívében, mint a gőzgép, a kor csodálatos találmánya, mely minden viharokkal dacolva áthozta hajójukat az óceánon. Az ő számára sem lehet akadály, ami eltéríthetné céljától: a hajnali szürkületben a hajókorlátra támaszkodva, összekulcsolta kezek és a Mindenhatóhoz fohászkodott. Hangtalanul mozgó ajkáról az ősi zsoltár szavai szálltak a Vindenható Kié: „Tebenned bíztunk eleitől fogva!” Aztán következett a New York diadalút, nagyszerű fogadtatás, ahol a tömeg majdnem összeroppantotta a hintóját. Holtfáradt, amikor teste szállására érkezett és az ujjai szinte fájtak a sokezernyi kézszorítástól. Szegény jó felesége, milyen boldog is volt! Amikor magukra maradtak, a vállára borulva sírt, de ezek az öröm könynyei voltak. Ő akkor átkarolta a vállát és amíg a drága lélek haját simogatta, arra gondolt: a népet már megnyerte és meg is fogja nyerni céljainak, hiszen ő kora legnagyobb szónoka, akinek szava még a holtakat is életre kelti. De vajon a washingtoni politikusokkal is könnyen boldogul-e majd? Van-e azoknak is szívük, melyre hatni tud ékesszólásával? Meg a fővárosi sajtót futott át az agyán — vajon az milyen fogadtatást készít elő számára? Mert igaz, hogy New Yorkban a legtöbb lap lelkesedéssel üdvözölte és ilyen fejléceket jelent meg bevonulása napján: „A free people welcomes the champion of the freedom!” — de például a nagy hatalmú New York Times röviden demagógnak nevezte, a magyarokat pedig követelőző, elégedetlen, gyanús alakoknak, akik — néhány úriember formáját kivéve — rongyosak, marakodók és viaskodó kakasokhoz hasonlítanak. December 30-án ülhetett végre vonatra a New York-i Grand Centralon, miután tizenhét álló napig tétlenül várta a washingtoni meghívást. Értesült a huzavona okáról: végnélküli viták dúltak a szenátusban, hogy fogadják-e őt, és ha igen, milyen minőségben? Tudta, hogy Webster külügyi államtitkár ellenszenvét már kihívta maga ellen akkor, amikor New Yorkban megtagadta a letelepedési nyilatkozat aláírását, de tudta azt is, hogy a külügyek vezetője egymaga nem akadályozhatja meg washingtoni fogadtatását. A szenátusban többségben voltak azok, akik úgy érezték: a hivatalos Amerikának erkölcsi kötelessége megadni a tiszteletet Kossuthnak és ezekben nem is csalódott. A szenátus 36:6 arányban Kossuth fogadása mellett szavazott s ehhez vita nélkül csatlakozott a képviselőház 181:16 arányban. A rabszolgatartó déli államok számára nem volt rokonszenves — erre számított is, a minden ember egyenlőségéért küzdő forradalmár — és ezt igazolta a szavazás eredménye: a fogadását ellenzők egytől egyig déliek voltak! Az 1851-es év utolsóelőtti napján begördült vonata a washingtoni pályaudvarra. A bérkocsi a Capitolium mellett hajtott vele szállására, egy másodrendű szállodába, a Pennsylvania sugárút közepe táján. A főváros első pillanatban nem tett rá kedvező benyomást: a hosszú, széles utcát csak kevés ház szegélyezte, a sáros úttesten alig lézengett pár járókelő. Csalódottságot érzett és kétségei támadtak: érdemes volt-e kierőszakolni a meghívást? De a dolgok később se mentek biztatóan: mikor javasolták neki, hogy Fillmore elnököt január 1-én látogassa meg, rögtön átlátott a szitán. Úgy látszik, azt képzelték, ő, a távoli, barbár ország szülötte nem ismeri a szokást, hogy ezen a napon bárki szabadon bemehet az elnökhöz és kezet rázhat vele. Nem, ő nem ilyen fogadtatást akart! Nem is ment lépre, és mereven elutasította az ajánlatot. Fülébe jutott, hogy Webster államtitkár kijelentette: „Ha Kossuth úr az intervencióról találna szólni, süketebb leszek a kígyónál!” Amikor pedig — pártfogó közbenjárására — Fillmore elnök másnap, december 31-én déli 12 órára mégis kitűzte a kihallgatás időpontját, már nem is csodálkozott hogy a meghívást ezzel az üzenettel toldottál meg: az elnök szívesen látja őt, de ha politika beszédet óhajtana hozzá intézni, akkor a találatóra — az elnök legnagyobb sajnálatára — nem kerülhet sor. Amikor az üzenetet megkapta, első gondolata az volt, hogy lemondja a látogatást, aztán lehiggadt és úgy döntött: színleg elfogadja ezt a feltételt is, de ha egyszer a Fehér Házban szemtől szemben áll az elnökkel, senki emberfia meg nem akadályozhatja abban, hogy elmondja, ami akar. És így is történt: amikor illendőképpen megköszönte Fillmore elnöknek a kiszabadítását, a szónoki pózba vágta magát és nagy beszédbe kezdett. Az elnök dermedten hallgatta az éket kossuthi dikciót, mely felszólította: avatkozzál be aktívan a magyar ügybe és segítse félémérni Világosnál árulás miatt lehanyatlott zászlózat: támogassa az új magyar szabadsághar megindítását. Meg most is mosolyognia kell, ha visszagondol a meghökkent arcokra, amiket az elnökkel álló urak vágtak: Webster államtitkár idegesen babrálta a kravátliját, a többiek a cipők orrát vizsgálták. De ő rendületlenül mondta, amit akart: az Uniónak fel kell adnia hagyományos elszigetelődési politikáját és az európa -demokratikus mozgalmak bázisává kell válnia Fillmore elnök fagyos tekintettel hallgatta vég tökéletes angolsággal előadott beszédét, azon — szemmel láthatólag rögtönözve — kereken megmondta: szó sem lehet beavatkozásról az Egyesült Államok népe és személy szerint maga is, rokonszenvet érez a magyar nép függetlenségi harca és szenvedései iránt, de a szigorú semlegességi politikán semmiképpen semáltoztat. Feszült légkörben fejeződött be a találkozó és ez a feszült hangulat folytatódott a januári- elnöki ebéden is. A két államférfi nem tudt feloldódni egymás iránt és Kossuth érezte, it, nem ér el celt varázslatos ékesszólásával. Mégy remény éltette Washingtonban: a kongreszzus tagjaival talán majd többre megy! Ettő találkozótól már többet várt, mert úgy érezte , törvényhozók a népet képviselik és nem allamgépezetet. A néppel és azokkal, akik abbé jöttek, ő mindig szót tudott érteni: megtalált velük a közös hangot és megtalálta az utat a szívükhöz. Itt érte az újabb csalódás: hétfőn zajlott a szenátusi fogadás, ami igaz, fényes és ünnepélyes külsőségek között, de minden tartalom és minden eredmény nélkül. A karzat tele volt lát-sövező szépasszonyokkal és fővárosi arszlánokkal, mint egy színházi bemutatón. Szertartáson is semmitmondó üdvözlőbeszédeket kellett végighallgatnia, amiktől elment a kedve a fejében csongó gondolatok közlésétől. Ebben a környezetben? Hiába rázott vele kezet sorban minden szenátor, ő úgy érezte magát, mintha egy távol üdékről érkezett egzotikumként figyelné a felcomázott publikum. Nem! Ebből elég volt! A holnapi képviselőház, fogadástól sem várhat sokat, érzi előre. De azt még megvárja, nem teheti meg vendéglátóival, hogy visszautasítja a meghívást. Aztán hirtelen így érezte, megtalálta a megoldást, megtalálta a kiutat a washingtoni kudarcból. — Elutazunk innen, holnapután utazom! — hangosan, szinte kiáltva mondta az üres szállodai szobának: — Elmegyek a néphez és tudom, a nép meg fog hallgatni! A néphez fogok apellálni, abban — tudom nem fogok csalódni!... Híres hangja határozottan csengett, felszabadultan és önbizalommal. Sír a kis Jézus Durván becsapott sötét kapun kívül, szegény koldusként, árván didereg s míg utána a szidalom kiált, a fagyos úton tovább lépeget. Halkan kopog a szomszéd ajtaján: „Számodra nincs hely, eredj csak odább” Kviühöl egv fásult, tompa hang, bánatos arccal ballag hat tovább. Csillagszeméből könnye is kicsordul, ajkán már régen elhalt a mosoly, hiába kopog, hiába is kérlel, zokogva egyre tovább bandukol. Ne búsulj, ne zokogj, drága kicsi Jézus, a szívtelenség rideg közönyén. Tekints azokra, kik szívrepesve varrtak születésnapod áldott ünnepén. És akik titokban, azéjt átvirrasztván remegve várják érkezésedet, ne lássa, ne hallja, meg ne tudja senki, de Téged mégis felköszöntenék. Egy helyett tízen, százan marasztalnánk, térj be hát hozzánk, úgy várunk Reád! Mosolyogj újra s hozzad el minekünk szeretetednek szent karácsonyát! Feledd el a rosszat, kis szíved ne fájjon, látod, mennyien vigasztalgatunk. Eléd térdepelvén dédelgetve kérünk: ne sírj hát édes, kicsi Jézusunk! Panajothné László Márta MEGJELENT MÉCS LÁSZLÓ legújabb verseskötete, Vissza a csendbe címen. A gyönyörű arany nyomásos, világoskék kemény kötésben, színes borítólappal ellátott könyv kapható a VASÁRNAP könyvosztályán: 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509. Ára: 10 dollár plusz 50 cent proorzóköltség! RENDELJE MEG MÉG MA! KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Egy könyv ürügyén kivételes értékű és szépségű könyvet kaptam otthonról, a „Hegyet hágék, sőtét lépek” című népi imádsággyűjteményt, Erdélyi Zsuzsanna összeállításában. A kötet olyan, a magyar nép között még élő, imádságokat tartalmaz, amelyek nem szerepelnek az egyház havatalosan elismert és elfogadott liturgiájában. Mindi ■ddig ismeretlen szellemi világot mutatnak be ezek az isi, szájhagyomány útján terjedő népi imádságok; a váláshoz, a hithez kapcsolódó, meglepően furcsa, nem egy- szer az egyház hivatalos felfogásával, tanításával hom- fokegyenest ellenkező képzettársítások, egyéni elképzelések. Az imádságokban egyaránt megtaláljuk a tételes vallás, a mágia, a mítosz, az eretnekség, az elhajlás, az , apokrif hagyományok kétségtelen hatásait, nyomait. Mindent összevetve: a kötetben közölt imádságok, rá- ■ olvasások, bajelhárító, védekező kántálások, valamiképpen egykori kánoni és apokrif szövegek folklorizációja révén alakultak ki, tehát a vallásos tudathoz kapcsolódó hagyománynak számítanak. A remek kiállítású kiadványhoz Ortutay Gyula akadémikus, a mai magyar otthoni néprajzkutatás teljhalmú irányítója írt előszót. Ortutay elvtárs — aki egyébként Rákosiék báb-kultuszminisztereként végrehajtotta az egyházi iskolák államosítását —, többek között ezt írja: " Az imák... mind az elnyomott, kiszolgáltatott nép magatartását, értékrendjét, menekülési törekvéseit magyarázzák nekünk sok történeti forrásnál hitelesebb - ben. Nyilvánvaló, hogy ilyen források feltárása, ilyen lerrások értelmezése bennünket nem az imák transz- pendens elhivéséig vezet, hanem a marxi-lenini történelemelemzéshez nyújtanak jó bizonyságot.” Tehát Ortutay álprofesszor szerint ezeknek az archaikus népi imáknak az összegyűjtésére nem azért van szükég, mert a csodás magyar népköltészet, a népi elképzeés, az ősi gondolatvilág gyöngyszemei, hanem azért, hogy az illetékes elvtársak be tudják szőni az égbekiáltóan szégyenletes marxi-lenini történelemhamisításba. Ezeknek az imáknak is bizonyítékul kell szolgálniuk ahhoz, hogy a régi, „átkos, népnyúzó, butító” rendszer milyen mérhetetlen szellemi sötétségben tartotta a népet. Bele kell sulykolni az ifjúságba, hogy — a kommunista szó■asználat szerint — Magyarország történelme ezeréves szemétdomb, melynek eltakarítására csak a kommunizm . tus jóságos, igazságos, demokratikus rendszere hivatott. A sötét klerikális reakciónak pedig — hála a nép körében végzett marxista tudományos felvilágosító munkának — történelmi fejlődés szükségszerű következményekép- ben, minden maradványával és csökevényével együtt, — örökre el kell tűnnie.★ Horváth József, komáromi esperes, a Komárom megyei béketanács elnöke, a magyarországi békepapi mozalom egyik vezető embere, 1976. augusztus 20-án a komáromi Nagytemplomban minden várható szégyenkezés s lelkiismeretfurdalás nélkül kijelentette: '■3? — Államunk és egyházunk között immár nincsen ... megoldásra váró, rendezetlen kérdés. Az állampolgári jovok értelmében, a hitoktatás és a vallásgyakorlás teljes ■zabadságát élvezve, a mai szocialista, demokratikus táradalom minden hűséges tagja eleget tehet — hátrányt hozó megkülönböztetés nélkül — vallásos meggyőződésének . . Azonban a katolikus egyház jelenlegi magatartsa nem tudja egyszerre elfeledtetni a múltban elköveett súlyos hibákat, tévedéseket... Ezért aztán mindig öbb és több fiatal bizonyosodik meg — saját, jól átgondolt véleménye alapján —, hogy a magyarországi katolikus egyháznak nincsen jövője!” Ezt követően az érdemes esperes kihirdette, hogy a templomi hitoktatást, meg nem határozott időtartamra, jelentkezők hiánya miatt, beszüntetik. Igen, valóban úgy tűnik — emberi számítás szerint —, hogy a magyar egyház napjai meg vannak számolva. A szüntelen vallásüldözés, a hitoktatás fokozatos birtása, az állandó kommunista-ateista propaganda, a zörnyű magárahagyatottság, a Vatikán diplomáciai óvvoskodásai, nem maradnak következmény nélkül.A magyar egyház merül, mindig jobban és mélyebbre merül feneketlen mocsárban. Azt a néhány kétségbeesett kísérletet, amelyben van még jóakarat, szándék a mentés- „..e, hamar befonja a hínár, halk hangját elnyeli a nád msogása, tiszta szándékát belepi a békalencse. S aztán lehúzza a mocsár. A mentőöv, a mentőkötél pedig egyre késik. De lesz egyszer egy pillanat, kell lennie egyszer, amikor az Ortutay Gyulák és a Horváth Józsefek pokolra buknak, amikor — Luther szavai szerint — „Isten belép a játszmába és az asztalra teríti a kártyáit.” De mikor már, Uram, mikor?... NYILATKOZAT Az alábbi nyilatkozatot dr. Kálnoki-Kis Tiborné kérésére teszem: Az 1976-ban kiadott „RÖZSEPARÁZS” című könyvem 219. oldalán kezdődő elbeszélésemet, a könyv 224. oldalán angol nyelven is közlöm. A fordításra dr. Kálnoki-Kis Tibornét kértem fel, aki azt elvállalta és a megadott határidőre kitűnően elkészítette. A könyvbe azonban — végtelen sajnálatomra — hiba csúszott; nem dr. Kálnoki-Kis Tiborné fordítása, hanem egy átalakított, lerövidített szöveg, amely a lektor tévedése folytán az eredeti fordításból csak néhány részletet tartalmaz. Ezért dr. Kálnoki-Kis Tiborné nevének használata ellen tiltakozott. Kérésének eleget teszek! A szöveg helyesbítésére a lehető legrövidebb időn belül intézkedem. 1976. december 5-én. Kerecsendi Kiss Márton