Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1983 (90. évfolyam, 1-50. szám)
1983-12-25 / 49-50. szám
t ' s THIERY H. ILONA: Hazatérés A vonat lassított, az utasok szedelőzködtek, csak egy utas ült meg mozdulatlanul. Gyűjtötte erejét az érkezéshez, kiszálláshoz. Az épület megváltozott, átépíthették, fent a betűk csak románul írták ki a város nevét. Az utasnak, Nyitrai Tamásnak nyirkos lett a tenyere, és egész testét remegés járta át. Tudta, mi van a város nevének elrománosítása mögött: az elmúlt évek átformáló erőinek küzdelme. Akkor még más volt, amikor innen elindult. Igaz, annak huszonöt éve. Mennyi örömmel indult útjára, szinte át sem érezte anyjának reszkető féltését, amikor elfátyolosodott, meleg anyatekintetével utána integetett. Édesapja hátba veregette, Emmusa csak nézte, s tekintetében átnyújtotta egész féltő, remegő szívét. Végre elindult vonata az egyhónapos szabadság felé, Budapestre, az álomvárosba, ahová évek óta készült. A többszöri visszautasítás után csak most kapta meg az útlevelet. Amint eltűntek kedvesei, eltűnt az állomás, már az ismerős fák lombjai se látszottak, a robogás felgyorsult, mind gyorsabban, gyorsabban, szinte repültek Tamással életének elsodró eseményei felé. Október elején érkezett, 1956-ot írtak. Járta a várost, itta szépségeit, a történelmi múltnak csak könyvből ismert emlékeit. A vén folyó csendesen hallgatott, a fölületes utas sem hallhatta a mélyében élő emlékek zúgását. Csupán az utca moraj lett mind hangosabban, s a mélyből feltörve forradalom dübörgött végig az utcákon. Tamást is magával ragadta; elnyomott életük minden fájdalma feltört, s megrészegülve rohant a többivel, csapattól csapathoz csatlakozva. Velük volt az utcai harcok sűrűjében, a tettben, majd az Örömben, egy felszabadult, lázas nép, az ő népe megdicsőülésében, boldogságában. Aztán a csendben, a jajban, a bujdosásban, míg végül a tankoktól szorítva csapatával Ausztriában találta magát. Aztán ő is kivándorolt, mint a többi, akinek hazája a börtöne lett volna. Akkoriban ha csak jelentkezik is, szüleinek árt vele. Tanult, dolgozott. Később egyszer-kétszer írt haza. Válasz nem érkezett. Elmaradt a család melege, anyjának összetartó ereje, szeretete. Amióta elindult vele a vonat, mintha az egész volt világából kiment volna. Új élete más világ volt. A szabadság, a szerzés, a munka, a korlátlan lehetőségek világa. Az emberfelettti munka világa. Saját üzeme volt, munkásai, kocsija, háza. Rohanását az orvosa állította meg: — Mr. Nitré, szabadságot kell vegyen magának. Különben baj lesz a szívével... Igen, ez a magányos szív mind sűrűbben jelentkezett. Vággyal, kettétépett életének fájdalmával, a munka lázának hajszájával, szerelempótlék kiégetten gyötrődésével. Nem találta a helyét, üldözte a múlt. — Haza kell mennem! — sóhajtotta. — Tudnom kell, mi van otthon. Ott majd minden rendbe jön. Ott majd meggyógyulok... * * * S most itt állt az állomáson. Kilépett az épületből, és ott állt előtte a város. Szürkén, kopottan, megkisebbedve, hűvösen. Más volt, mint amikor elment, idegen volt, és nem ismerte meg az utast, nem nyúlt felé. Hideg ablakszemei csukottak voltak. Valahonnan egy taxi indult eléje. Beszállt, nézte az öreg sofőrt. Vajon román vagy magyar? — Vigyen az Avram Iancu 62. alá! — mondta magyarul. — A volt Petőfi Sándor utcába — mormolta a sofőr. — Istenem, hogy valaki erre még emlékszik! — melegedett fel Tamás. A kocsi áthaladt utcákon, tereken, kijjebb, a szélen, új, modern kockaházak keretezték a régi várost. Végül befordult az ismert utcába. Az is kicsinek tűnt. Megrohanták az emlékek... — Itt vagyunk, kérem. Az utas arca sápadt volt, keze görcsösen kapaszkodott az ülés szélébe, ajka remegett. Végre nagy nehezen kilépett, kofferjeit letette a kapu előtt, s lassan körülnézett. Az ősi ház kopottan ült a délutánban, a kirakata bedeszkázva, a kapun a névtábla üres. Mégis csengetett. Újra. Aztán ismét. Csend volt, nem válaszolt senki. Tanácstalanul fordult hátra. A taxi még ott állt, mintha tudta volna a nagy titkot, hogy a ház nem válaszol. Nyitrai odalépett. — Nem válaszol senki — hajolt az öreghez. Az rábólintott. — Nem. Kit keres, kérem? — Nyitrai Tamás vagyok. Itt laktunk... huszonöt évvel ezelőtt. — A patika megszűnt. Ez már régen valami iroda, és csak az irodaszolga lakik itt. — Ismerte a szüleimét? Az öreg szeme szomorúan siklott végig ittasan. — Ismertem. Édesapját régen eltemettük. Megyünk lassan mindnyájan. Maguk, fiatalok pedig szétszóródtak szerte a világban. Nem marad itt már lassan senki... Üljön be a kocsiba! Tegye vissza a koffereket is! Hová menjek? Nyitrai Tamás magába roskadtan ült ott. Szürkén, tíz évvel öregebben, mint amikor megérkezett. Végül felnézett. — Az édesanyám... mi van ővele? Tudja, hogy hol lakik? A sofőr bólintott. Hallgatott egy darabig, majd érdes hangon szólalt meg: — Miért éppen az én kocsimba kellett maga beüljön? Miért én kell megmondjam? A maga édesanyja két hónappal ezelőtt szintén meghalt. Sokáig várt magára. Tovább nem bírta. Azután a kocsi elindult. Járta az utcákat keresztül-kasul. Hordozta a néma utast. Majd megálltak egy téren, ahol valamikor az Elit kávéház volt. Az öreg padokon még öregebb emberárnyak ültek. Álmodoztak letűnt időkről, amikor ebben a városban még énekeltek, s ilyenkor este világító ablakszemek lesték a kinti életet. A sofőr kilépett, valahonnan egy pohár vizet hozott, s benyújtotta a kocsiba. — Menjek tovább? Nem kapott választ. Beült, továbbindult. Nyitrai a kocsiban zokogott. Kint sötétedett, itt-ott lámpa gyúlt. Gyenge fényében kopott árnyak siettek. Később Nyitrai kérte, hogy egy templomnál álljon meg. — Majd a sarkon megvárom... Jobb, mintha a templom előtt látják a kocsimat... Kell nekem ez a kis állás... — Megvár? — Meg. A templom zárva volt. — Milyen bűneink lehettek, hogy most Isten is bezárkózik előlünk... Lassan visszavánszorgott a kocsihoz. Az utcán csak román szót hallott. Fiatalok álltak csoportokban, s vitatkoztak. Beesteledett. — Kérem, vigyen el egy szállodához! A valamikori Szent György tér mögött szép, modern épületnél álltak meg. — Megvár? — Meg. Bement, nemsokára jött is ki. — Nincs szoba. Az öreg bólintott. Míg utasa a szállodában járt, jelentette a központnak, hogy az utas még vele van. Neki az ideje lejárt, majd reggel elszámol. — Hová vigyem? — Nincs több szálló? — De van. Tud románul? — Nem. — Nézzen fel az épületre! Hány helyen ég a villany? — Hármon. Tehát üres... — Nem jár szoba magyarnak — mondta az öreg. — Megpróbáljuk másutt. Elindultak. Nyitrai vörös szemmel, ideges rángatózással nézte az idegenné vált utcákat. A hídra kerültek, mögötte a park, benne ezer emlék. Gyerekekkel, anyuval, majd Emmussal, álmokkal, tervekkel. Kiszállt, végigment a hídon. A víz fölé hajolt. A sötét tükörben lassan csillagok tünedeztek elő, mint mindig, évezredek óta. Az ég nem változott, csak a belenézők, a gyötrelmek. A víz s az ég között az élet titkai. Mentek tovább. Már késő volt. — Szálljunk ki, kérem — mondta az öreg. — Tessék bejönni, nálam elalhat. — Nem fogadhatom el, abból magának baja lehet. — Az állomáson akar aludni, vagy az utcán? A bajommal pedig ne törődjék! Nekem tápszergyáram volt, én szállítottam a patikájuknak is. Elvették. A házamból egy szobát hagytak. A fiam eltűnt, a feleségem belepusztult. Még mit tehetnek velem? Bementek. Bevitték a koffereket, s az egyikből Nyitrai mindenféle élelmiszert borított ki az öreg elé, aki csak nézte. — Fogadja el! Megérdemli... Aztán lefeküdtek. * * * — Valaki sír az éjszakában — mondta egy lakó a házban. Hajnalban, mielőtt láthatták volna őket, kimentek a temetőbe. Beke Ádám volt gyáros — most sofőr — benne volt a temetési menetben, amikor Nyitrainét temették. Azonnal a sírhoz vezette Tamást, aki a régi időkben is csak ritkán járt arra, és akinek most a sok idegen hangzású név még idegenebbé tette a temetőt. Szüleinek kettős sírján a táblán csak ennyi állt: „N. Tomas”. Ha nincs vele az öreg, nem ismert volna rá a névre. A szülők s a fiú találkozását, önmardosását, fájdalmát, jaját csak a sírkövek hallhatták. Lelkében végigjárta velük a magukra hagyottak golgotáját, elfelejtett magyarok golgotáját. Az autó visszavitte a városba, s Nyitrai arra kérte az öreget, tegye le volt házuknál. Talán ilyen korán reggel talál ott valakit. Csengetésére ki is nyílt a kapu. Nyitrai bement, s az autó megkezdte napi szolgálatát. Az emeleti lakás iroda volt. Egyetlen szobájában — Tamás volt gyerekszobájában — most egy rokkant férfi lakott, az irodaszolga. Román ember volt, de beszélt magyarul. Elmondta neki, hogy ő kicsoda. Az leültette, végighallgatta. Az átnyújtott cigarettacsomagot alig akarta elfogadni. Végül is átadott neki egy fadobozt, amit megmentett a széthurcolt lakásból. Édesanyja faragott faládikója volt, amiben valaha kis emlékeit és Tamás diákköri leveleit őrizte. A dobozban átkötözve kis iratcsomag volt, legfelül egyetlen levél, neki címezve: „Édes kisfiam, egyetlen kedves gyermekem! Ha vagy, ha élsz valahol, ha megkapod soraim, tudd meg, hogy próbáltuk megérteni a hallgatásodat. Mondtuk magunknak, hogy valahol vagy, jól is vagy, és szeretsz is minket. Biztosan gondolsz is ránk, csak hát valamiért talán nem írhatsz. Emmyt is elhelyezték valahová az ókirályságba. Azután vártam, vártam... Tőled se, tőle se jött semmi. De vannak levelek, melyek soha nem érkeznek meg. Ha vagy, Isten tartson meg. S ha már nem lennél, boldogan sietek hozzád, mert ebből a világból elmenni nem fáj. Édesanyád.” Nyitrai Tamás szeme előtt összezavarodtak a betűk. Körülnézett a rideg szobában, mely valaha meleg otthona, játékos, vidám fészke volt. Itt nézték végig a falak első lépéseit, iskolai sikereit, növekedését, távozását. Itt éltek a szülei, itt várták a postát, egyetlen hírt, életjelet... minden kopogásra összerezzenve... hátha... hátha... Micsoda ember ő! Huszonhat évig várták. Talán fáztak, talán éheztek, míg ő odakinn... Istenem, Istenem! Minden összeszorult a torkában. Zavartan lélegzett... nagy sötétség borult rá... mintha édesanyja simogató kezét érezte volna a fején, melyet ráhajtott a kezében lévő dobozra... így találta meg őt az öreg sofőr, amikor délfelé érte jött, hogy magával vigye. Olyan volt, mint egy békés, nyugodtan alvó kisfiú. Nyitrai Tamás — hazaérkezett! Kegyelemteljes karácsonyt és áldásteljes újesztendőt kíván a St. Margaret Hungarian Federal Credit Union Zoltán J. Szabó, Manager 2931 East 116th Street Cleveland, Ohio 44120 Tel. (216) 721-2027 Örömmel közöljük, hogy nagyobb kamatot fizetünk pénzbetétje után. Ne várjon tovább, keressen fel bennünket és magyarul beszélheti meg kívánságát. KEGYELEMTELJES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁNNAK LOVÁSZY — DOHÁR HENTESMESTEREK West Side Market F-1, F-2 Stand KEGYELEMTELJES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET és ÁLDÁSOS ÚJESZTENDŐT kíván: EMERY DANDY Public Accountant — Notary Public I 2401 Buckeye Road, Cleveland, OH 441 20 Telefon: 991-3808 Kevés magyar író dicsekedhet azzal, hogy könyveit angolul olvassák Angliától Ausztráliáig, Dél-Afrikától Japánig. Munkatársunk, FÖGLEIN ISTVÁN két angol nyelvű könyvéről van szó. Az egyik: THE AGE OF „ONE FOLD AND ONE SHEPHERD” IS COMING, mely világunk elemzése Isten szemszögéből. Felvillantja a századok titkos reményét az eljövendő szebb világról, melyben hazánk is ismét nagy lesz. 190 oldal, Ára: 5,95 dollár postázva. — A másik: THE APPLE OF KNOWLEDGE, a tudományt a Sátán szolgálatába állító ateista dogmákat leplezi le, mellyel a fiatalok lekéből ölik ki Istent. Új felfedezések alapján bemutatja, hogyan segíthet a modern tudomány hitünkben, közelebb visz még a Szentháromság titkához is. 165 oldal. Ára: 5,95 dollár postázva. Fiataloknak különösen nagy segítség! Megrendelhetők: ATLAS BOOKS, P. O. Box 844, Mountain View, CA 94042. Ugyanitt kapható A fatimai titkos levél magyarul, a pápa megjegyzéseivel. Ára 1 dollár. Könyvmegrendeléssel ingyen küldik, ha kéri. ' 5 ! 14. oldal KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA