Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1984 (91. évfolyam, 1-50. szám)

1984-05-27 / 21. szám

1984. május 27. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA STIRLING GYÖRGY: Ahol gyanús az önzetlen kezdeményezés Egy héttel ezelőtt a magyarországi társa­dalom ,,hiánybetegsé­gei” közül a közösségi élet sivárságáról, a kö­zösségteremtő erők ki­apadásáról írtunk e hasá­bokon, és utaltunk arra, hogy ha néha itt-ott még­is jelentkezik valahol spontán egyesületala­kítási szándék, azt a re­zsim valamilyen módon föltétlenül elgáncsolja. Hogy ezt milyen agya­fúrtan csinálják az „il­letékesek”, annak bemu­tatására érdemes ismer­tetni egy, a MOZGÓ VI­LÁG múlt évi novem­beri számában — még a főszerkesztő-változás előtti hónapban­­ meg­jelent cikket, mely né­hány közösségi érzésű és jószándékú polgár elve­télt egyesületalakítási tervéről szól. Elöljáróban megál­lapítja a MOZGÓ VI­LÁG: „A két évvel ezelőtt újraalkotott egyesületi törvényerejű rendelet szerint tíz személy ala­kíthat egyesületet, ha a szervezést bejelentették a tanácsnak, az kifogást nem támaszt, továbbá ha az alakuló ülésen legalább tíz részvevő kimondja az egyesület megalakulá­sát, megválasztja a ve­zető szerveket, elfogad­ja az alapszabályt és a programot, végül ha a ta­nács igazgatási osztálya az egyesületet nyilván­tartásba veszi. És még egy feltétel: az egyesü­let célja nem lehet ellen­tétes a Magyar Népköz­­társaság állami, társadal­mi és gazdasági rend­jével. ” Szép tervek Újpalotán A dolog úgy kezdő­dött, hogy néhány kü­lönböző korú és foglal­kozású ember az újpalo­tai lakótelepen — Buda­pest és Rákospalota kö­zött — elhatározta: egye­sületet alakít, közmű­velődési, környezetvé­delmi és közösségterem­tő programmal. Megkezd­ték a szervezést, erről tí­zük aláírásával értesítet­ték is a kerületi tanácsot, ahogy azt a rendelet elő­írja. Ezzel párhuzamo­san az egyik szervező el­járt több hivatalos he­lyen — a kerületi rend­őrkapitányságon, a párt­­bizottságnál, a népfront­nál, a tanács művelődé­si osztályánál —, és min­denütt úgy találta, hogy rokonszenveznek a gon­dolattal. Közben megindult az előzetes jelentkezés, és a lakótelepről ösz­­szejött vagy ötven em­ber, aki hajlandó volt közérdekű munkát vé­gezni. Gyűltek a tervek is: sportpálya- és játszó­térépítés, a közeli kis­er­dő rendben tartása, gyer­mekfelügyelet, idősek gondozásának megszer­vezése, nyelvtanfolya­mok, korrepetálás, könyv­­barát­ szakosztály, ének­es zenekar létesítése, kö­zös kirándulások össze­hozása. Csupa olyan el­képzelés, melynek meg­valósítása elősegítené a hatvanezres lélekszá­mú lakótelep közösségi életének kialakulását, és fejlesztené az igen­csak gyönge lábon álló közösségi szellemet. A hatalom közbelép Közben telt-múlt az idő: a tanácshoz március elején küldték be a jó­váhagyást kérő papírt, de május közepéig sem­mi választ nem kaptak. Megunván a tétlensé­get, a szervezők elhatá­rozták, hogy június 2-ára kitűzik az alakuló gyű­lést. Erre a célra elkér­ték a körzeti pártház nagytermét, és plaká­tokat szögeztek a hirde­tőtáblákra. E fejlemé­nyek láttán már a tanács sem hallgathatott to­vább, és az igazgatási osztály vezetője levél­ben értesítette az egyik szervezőt, hogy a tanács tudomásul veszi a szer­vezés megindítását, de javasolja, hogy az alaku­ló ülést halasszák későb­bi időpontra. Amikor a szervezők protestáltak, mondván, hogy az ülést már széles körben meg­hirdették, a tanács kény­szeredetten ugyan, de el­fogadta a dátumot. Az alakuló ülésre rengeteg érdeklődő jött el — írja a MOZGÓ VI­LÁG —, alig fértek be a terembe. A szervezők nem is álmodtak ekko­ra tömegről. A szervezők előad­ták, hogy mit akarnak, majd sorra álltak föl a hozzászólók. Köztük el­sősorban a tanács kül­döttei, különböző funk­cionáriusok, párt- és egyéb aktivisták, végül a körzet országgyűlési képviselője is. A felszólalásokból kiderült: az érdeklődők soraiban föltűnően nagy számmal foglaltak he­lyet „hivatalos embe­rek”, s ezek egytől egyig negatívan szóltak hozzá a tervhez, és igyekeztek lebeszélni az embereket az egyesületalapításról. Legfőbb érvük az volt, hogy nincs szükség egye­sületre, mert az elkép­zelt feladatokat eddig is jól ellátták a tanácsi és az állami szervek, s ezután is el fogják látni. A hozzászólások annyira elhúzódtak, hogy sokan megunták a vitát, és hazamentek. Az ülés végül is elvetette az egye­sületalapítást. Most pedig olvas­suk el, mit fűz mindeh­hez a MOZGÓ VILÁG tudósítója: „Az alakuló ülés po­litikamentes lakóhelyi közéleti eseményként in­dult. Politikai jellegű­vé az ellenzők tették, azok az előítéletek, ame­lyek gyanakvással fo­gadnak minden alulról, spontán, ellenőrizhetet­lenül szerveződő moz­galmat. Ha még oly tör­vényes is. Ha az ilyen mozgalmat nem lehet menet közben intézmé­nyes keretekbe gyömö­szölni, politikailag is ga­rantált béklyókkal meg­szelídíteni, akkor a leg­jobb csírájában elfojta­ni. ” Ez történt most az újpalotai lakótelepen, hiába biztosítja rende­let az egyesülési szabad­ságot, a rezsim nem bí­zik senkiben sem. Legfő­képp azokban nem, akik önállóan tudnak és mer­nek gondolkodni. Ezek­nek a kedvét sürgősen el kell venni, nehogy még a végén egy magyar Szo­lidaritást alakítsanak meg! A MOZGÓ VILÁG riportere is ezt a követ­keztetést vonja le: ,,Az önzetlen tett­vágyból és lelkesedés­ből fakadt tervet éppen az tette gyanússá a hiva­talos szervek előtt, ami életre hívta volna, és amit a szaktanulmányok, pub­licisztikák és nyilatko­zatok indulatosan vagy rezignáltan hiányolnak: a közösségteremtő spon­tán állampolgári kezde­ményezés. ” Csak állami ellenőrzéssel! Az újpalotai eset rendkívül tanulságos, és világosan mutatja, mennyire fél a rezsim minden önálló kezdemé­nyezéstől, hogyan ret­teg mindenkitől, aki je­lét adja annak, hogy van­nak saját elképzelései is. A párt csak olyan szer­vezkedést, csak olyan­­közösségi mozgalmat tűr meg, amit fölülről kezdeményez, és tökéle­tes ellenőrzést tarthat. Végezetül olvassuk el, mit ír a magyar tár­sadalom öntudatának fel­bomlásáról szóló cikké­ben a KISÚGÓ című ha­zai szamizdat: „Az utolsó harminc esztendő során minden olyan társadalmi intéz­mény — szakszervezet, egylet, szövetkezet, szö­vetség, alapítvány, új­ság, színház, kiadó és egyéb kulturális vállal­kozás —, amely egyes csoportok közös megnyi­latkozásának kereteit biztosította, fokozato­san átalakult hivatalos szervvé, a társadalom­­irányítás központosított, hierarchikus állami appa­rátusának részévé. Eb­ben a hierarchiában pe­dig már csak egyféle füg­gés létezik: a felsőbbség­­től való függés, és egy­féle érintkezési mód: irá­nyított és irányító érint­kezése. ” Ezekbe a korlátok­ba ütköztek bele az új­palotai lakótelep álmodo­zó polgárai... A magyar Délvidékért Dél-Magyarország Felszabadító Tanácsa április 29-én Clevelandban tartotta meg szokásos évi közgyűlését. Dr. Lelbach Antal elnök megnyitó beszédében Orwell 1984 című írásából kiindulva elemezte a Szovjetunió imperia­lista politikájának térhódítását, a Nyugat tétova ellenhúzá­sait, s arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a Szovjetunió legfelsőbb vezetésében bekövetkezett személyi változás Moszk­va külpolitikájában nem hoz érdemleges változást. Balsai József a közgyűléshez intézett üzenetek és levelek ismertetését követően a szarajevói merénylet 70. évfordulójá­ról emlékezett meg. Titeli József a Sirchich Lászlóról, msgr. dr. Marina Gyu­láról, valamint Ölvedi Jánosról való megemlékezés után Bács­ka 1944-es elvesztésének katonai vonatkozásait vizsgálta. A DFT fennállásának 30. évfordulója alkalmából Homon­­nay Elemér a DFT három évtizedes munkásságáról tartott rendkívül érdekes előadást. Angol nyelvű kiadványaink megküldése kapcsán az ameri­kai kongresszus több képviselőjével és szenátorával sikerült a DFT-nek baráti együttműködést kiépítenie. E kapcsolatokat elsősorban arra kívántuk felhasználni, hogy az Egyesült Ál­lamok Jugoszláviának nyújtott gazdasági és politikai támo­gatásával szemben komoly ellenzéket építsünk ki, első lépés­ként az 1948-ban kialakult amerikai politika revideálása felé. Annak ellenére, hogy Jugoszlávia gazdasági és politikai tá­mogatásának ellenzéke egyre­ növekedett, Amerika jugoszlá­viai politikája lényegében mind a mai napig nem változott meg, mint azt Bush alelnök legutóbbi belgrádi, valamint Spil­­jak jugoszláv soros elnök washingtoni útja bizonyítják. DFT-h­í­rszolgá­lat Tegeződés, magázódás A tegezés, magázás, „önözés” (Ez utóbbit ne tessék össze­téveszteni az önzéssel! — tenné hozzá a déli félteke nagy ma­gyar humoristája...) mint a civilizált társas érintkezés gyakor­lati formái nem voltak a magyar nyelv monopóliumai. Meg­találjuk őket a többi európai nyelvben is. Örvendetes kivé­tel az angol, amelyben az egyes szám második személyt (te, téged, neked, tőled stb.) már csak a shakespeare-i színdara­bokban használják. Még a katolikus egyházi liturgiából is nagy­részt kikopott. Ma már a you névmás egyaránt jelenti, hogy te, maga, ön, ti, maguk, önök. Bezzeg más volt ez Európában, és benne a régi Magyaror­szágon egykor! Nem Álmos­ fia Árpád fejedelem Kárpát—Duna­­medencei második magyar honfoglalására gondolok, hanem a saját­ iskolás, majd felnőtt koromra otthon a csonka hazá­ban a trianoni béke és a második világháború vége közti évek­ben. A tegeződésnek, a magázódásnak és az udvarias ön szó használatának a maga helyett megvoltak a saját íratlan sza­bályai. Az arisztokraták és az iparosok a saját osztályukon belül sem nagyon tegeződtek, viszont a birtokos és lateiner középosztályhoz tartozók igen. Ugyanez állt a falusi és pusz­tai lakosságra is. Az idősebbeknek és magasabb rangúaknak járó tisztelet a tegezésnél is megnyilvánult uraknál, parasztok­nál egyaránt. Az idősebb tegezte a fiatalabbat, a fiatalabb nagy korkülönbség esetén magázta az idősebbet. A nők egymás közt sokkal könnyebben tegeződtek, és te­­geződnek ma is, mivel nekik nincs életkoruk, így korkülönb­ség sem lehet köztük. Mindenki annyi idős, amennyinek mond­ja magát. Meg is érdemlik, hogy tovább éljenek, mint az élet­korukkal hencegő férfiak! Egy idősebb úr hajdanában elvárta, hogy a jóval fiata­labb — ha magázza, ha visszategezi — bátyámnak szólítsa. Viszont próbálná csak meg egy fiatalasszony az idősebbet nő­némnek szólítani! Még azok körében is, akik 1945 után hosz­­szabb-rövidebb ideig átélték otthon a „fiatal magyar demok­ráciát”. Mint minden megkülönböztetés, a tegezés, magázás, önö­zés bőven nyújtott alkalmat a szándékos és akaratlan sérté­sekre, indokolt és indokolatlan megsértődésekre. Ma talán valamivel jobb a helyzet, legalábbis angol nyelvterületen. Ha egy fiatal, aki valamennyire tud magyarul, nem biztos ab­ban, hogy tegezzen-e vagy magázzon-e valakit, diplomatiku­san angolra fordítja a szót. A nagyon udvarias, de hűvös ön szót legfeljebb leírva, emigráns lapokban láttam. Mindenna­pi beszédben régen nem hallottam. Ön hallotta talán, kedves olvasó?... Bellarius Aki halkan vagy gyáván szólt eddig, most kiáltson hango­san. Aki kezét tördelte kétségbeesetten, most öklével döröm­böljön minden bezárt ajtón. Aki felháborodott a ránk szórt hazugságokon, most ordítsa az igazságot a hazugok fülébe. Aki kért eddig, most követeljen, és 16 millió magyar egysé­ges akaratával küzdj­e ki megváltásunkat. Flórián Tibor Jegyzetek az életről írja: P. Cser László SJ Vincent Egyik paptársamat Vincent Kennedynek hívták. Kennedy oly gyakori ír név, mint Kis, Nagy, Kovács és Szabó miná­­lunk. Mi „Vinsz”-nek hívtuk. Volt egy különös mániája: a tűzoltás. Majd' minden sza­bad idejét ott töltötte a tűzoltóőrsön a csillogó autók, a tűzol­tószerszámok között, ahol a feleségük tekintete elől biztonság­ban lévő tűzoltókkal sörözött és kártyázott. Egyszer kigyulladt egy konyhai szemétkosár. A háziasszony riasztotta a tűzoltókat, s nagy sivítással hamarosan meg is érkezett a tűzoltóautó, és rajta „Viasz” barátunk is. Pillana­tok alatt eloltották a tüzet, víz sem kellett hozzá, csak az a kémiai habfelhő, amivel elborították. — Ismerős maga nekem — mondta „Vinsz”-nek a házi­asszony. — Ez Kennedy atya — bökött „Vinsz”-re az egyik tűzoltó. * * * Havas, jeges január volt. Hívtak, hogy siessek, mert né­hány utcával odább súlyos baleset történt. Hatalmas tűzoltóautó állt az út szélén. Tűzhöz hívták őket, a tűzoltók fölkapták a ruhát, ráugrottak az autó pere­mére, és megfogaztak a rézrúdban. Egyikük, úgy látszik, nem számított a hirtelen kanyarra, lecsúszott, és a kettős kerék alá került. Beletérdeltem a hóba, és szent kenettel a jobb hüvelykuj­jamon, imával nemcsak az ajkamon, de a szívemben is. Isten­nek ajánlottam ezt az embert, aki tátott szájjal, összeroncsolt mellkassal nézett a havazni készülő, szürke ég felé. „Viasz” mogorván nézett rám hetekig. Szégyellte, hogy míg ő sörözve üldögélt a kártyaasztalnál, meg papírkosár-tü­­zeket oltogatott, nem volt ott, amikor egyik tűzoltó társa éle­tét vesztette kötelességének teljesítése közben. Northport felé Föl-le sétálgattam manhasseti rezidenciámban. Lelkigya­korlatoztam. A magunkfajta jezsuiták legalább kétszer éle­tünkben harminc napra visszavonulunk a világtól és annak zajától, s évente, ha lehet, nyolc napon át ugyancsak csend­be, elmélkedésbe, imába süllyedünk. Nekem legalább két nap kell, hogy kilépjek a zajból, de az­tán már könnyű: fű, fa, virág, séta, ima, elmélkedés. Jézus Krisztus, Isten úgy hisz, hogy csak úgy úszom a csodálatos lelki élményekben. Ez egyszer, a negyedik napon, kis törés történt. Baldwin segédpüspök, aki plébánosom volt két évig Garden Cityben, utánam jött, csatlakozott hozzám elmélkedő sétámban, és meg­kérdezte, hogy átköltöznék-e Northportra, mivel hogy titkárt vett maga mellé — volt káplánját —, és nem lehet elömlesz­­teni a Garden City-i kis plébániát annyi segédszemélyzettel. — Szívesen, püspök úr — bólintottam elmélkedő lágysá­gomban. Szent Ignácnak, rendalapítónknak ünnepére készülőd­tünk, ami másnap volt. Előtte, este telefonált új plébánosom, hogy másnap estére várnak. — Ott leszek — mondtam. Bizonyos vagyok, hogy ha egyszer is életemben Szent Ig­nác, a Jézustársaság alapítója vállon veregetett volna, az ekkor történt volna. Nevetett volna, s azt mondta volna: — Menj! Mentem, de nem vagyok bizonyos abban, hogy túl nagy mosollyal. Balaton-part Igyekszem megválogatni történeteimet, hiszen sok élmé­nyemet megírtam már, és nincs sok értelme ismétlésekbe bo­csátkozni. Aki olyan szerencsétlen emberfajta, mint én, aki kontemplációra születtem, s mégis mindig aktív voltam, szó­val a magamfajta ember olyan, mint a tehén: eszik-eszik, az­tán — bocsánat! — fölböffeni, és — mintha átgondolná az élet­ételt — újra ízleli, mielőtt végleg lenyelné. Northport első érdekessége a helyszín volt. Napok alatt összefényképeztem amennyit érdemesnek találtam, és haza­­küldtem idős édesanyámnak. Válaszlevelében azt írta, hogy végignézte a képeket, s azt hitte, valami régi balatoni emlék­sorozatot küldtem neki. A környékkel már az első napon szerelembe estem. Van­nak, akik az eszükbe, képességeikbe, álmaikba és persze egy asszonyba lesznek szerelmesek. Én tájakba voltam szerelmes, nem is egyszer. Northport környéke éppen úgy mutatta ma­gát, mintha füredi villánktól Siófok és Tihany felé nézett vol­na az ember. Long Island százhúsz mérföldes nyelv, belekóstol a ten­gerbe, az Atlanti-óceánba. Déli része a tenger hullámaiban fürdik, északi része hosszú tengeröböl, megint csak százhúsz mérföld. Az északi öböl Connecticut állammal néz szembe, és derűs időben úgy látszik, mint Siófok Balatonfüredtől. Jobb­ra a tengeröböl ezer kiszögellése-beszögellése játssza életét a tengervíz és a homokos part között. Northporttól jobbra van egy kiszögellés, ami majdnem Tihanyt formázza, kivéve az ősi monostort és azt, hogy itt nem lehet gyerekektől kecs­­kekörömszerű kagylókat venni. S azt se hallja az ember, hogy „Tihany magas fokán egy szép király leány...” — ahogy az én időmben ötéves kisfiúk és kislányok szavalták. Plébánosunk — mint annyi más helyen — inaktív volt. Két káplántársammal jól megértettük egymást. Az ember izeg-mozog, mire elhelyezkedik. Northportban azo­nban egyszerre otthonosan éreztem magam. 5. októl

Next