Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1984 (91. évfolyam, 1-50. szám)
1984-05-27 / 21. szám
1984. május 27. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA STIRLING GYÖRGY: Ahol gyanús az önzetlen kezdeményezés Egy héttel ezelőtt a magyarországi társadalom ,,hiánybetegségei” közül a közösségi élet sivárságáról, a közösségteremtő erők kiapadásáról írtunk e hasábokon, és utaltunk arra, hogy ha néha itt-ott mégis jelentkezik valahol spontán egyesületalakítási szándék, azt a rezsim valamilyen módon föltétlenül elgáncsolja. Hogy ezt milyen agyafúrtan csinálják az „illetékesek”, annak bemutatására érdemes ismertetni egy, a MOZGÓ VILÁG múlt évi novemberi számában — még a főszerkesztő-változás előtti hónapban megjelent cikket, mely néhány közösségi érzésű és jószándékú polgár elvetélt egyesületalakítási tervéről szól. Elöljáróban megállapítja a MOZGÓ VILÁG: „A két évvel ezelőtt újraalkotott egyesületi törvényerejű rendelet szerint tíz személy alakíthat egyesületet, ha a szervezést bejelentették a tanácsnak, az kifogást nem támaszt, továbbá ha az alakuló ülésen legalább tíz részvevő kimondja az egyesület megalakulását, megválasztja a vezető szerveket, elfogadja az alapszabályt és a programot, végül ha a tanács igazgatási osztálya az egyesületet nyilvántartásba veszi. És még egy feltétel: az egyesület célja nem lehet ellentétes a Magyar Népköztársaság állami, társadalmi és gazdasági rendjével. ” Szép tervek Újpalotán A dolog úgy kezdődött, hogy néhány különböző korú és foglalkozású ember az újpalotai lakótelepen — Budapest és Rákospalota között — elhatározta: egyesületet alakít, közművelődési, környezetvédelmi és közösségteremtő programmal. Megkezdték a szervezést, erről tízük aláírásával értesítették is a kerületi tanácsot, ahogy azt a rendelet előírja. Ezzel párhuzamosan az egyik szervező eljárt több hivatalos helyen — a kerületi rendőrkapitányságon, a pártbizottságnál, a népfrontnál, a tanács művelődési osztályánál —, és mindenütt úgy találta, hogy rokonszenveznek a gondolattal. Közben megindult az előzetes jelentkezés, és a lakótelepről öszszejött vagy ötven ember, aki hajlandó volt közérdekű munkát végezni. Gyűltek a tervek is: sportpálya- és játszótérépítés, a közeli kiserdő rendben tartása, gyermekfelügyelet, idősek gondozásának megszervezése, nyelvtanfolyamok, korrepetálás, könyvbarát szakosztály, énekes zenekar létesítése, közös kirándulások összehozása. Csupa olyan elképzelés, melynek megvalósítása elősegítené a hatvanezres lélekszámú lakótelep közösségi életének kialakulását, és fejlesztené az igencsak gyönge lábon álló közösségi szellemet. A hatalom közbelép Közben telt-múlt az idő: a tanácshoz március elején küldték be a jóváhagyást kérő papírt, de május közepéig semmi választ nem kaptak. Megunván a tétlenséget, a szervezők elhatározták, hogy június 2-ára kitűzik az alakuló gyűlést. Erre a célra elkérték a körzeti pártház nagytermét, és plakátokat szögeztek a hirdetőtáblákra. E fejlemények láttán már a tanács sem hallgathatott tovább, és az igazgatási osztály vezetője levélben értesítette az egyik szervezőt, hogy a tanács tudomásul veszi a szervezés megindítását, de javasolja, hogy az alakuló ülést halasszák későbbi időpontra. Amikor a szervezők protestáltak, mondván, hogy az ülést már széles körben meghirdették, a tanács kényszeredetten ugyan, de elfogadta a dátumot. Az alakuló ülésre rengeteg érdeklődő jött el — írja a MOZGÓ VILÁG —, alig fértek be a terembe. A szervezők nem is álmodtak ekkora tömegről. A szervezők előadták, hogy mit akarnak, majd sorra álltak föl a hozzászólók. Köztük elsősorban a tanács küldöttei, különböző funkcionáriusok, párt- és egyéb aktivisták, végül a körzet országgyűlési képviselője is. A felszólalásokból kiderült: az érdeklődők soraiban föltűnően nagy számmal foglaltak helyet „hivatalos emberek”, s ezek egytől egyig negatívan szóltak hozzá a tervhez, és igyekeztek lebeszélni az embereket az egyesületalapításról. Legfőbb érvük az volt, hogy nincs szükség egyesületre, mert az elképzelt feladatokat eddig is jól ellátták a tanácsi és az állami szervek, s ezután is el fogják látni. A hozzászólások annyira elhúzódtak, hogy sokan megunták a vitát, és hazamentek. Az ülés végül is elvetette az egyesületalapítást. Most pedig olvassuk el, mit fűz mindehhez a MOZGÓ VILÁG tudósítója: „Az alakuló ülés politikamentes lakóhelyi közéleti eseményként indult. Politikai jellegűvé az ellenzők tették, azok az előítéletek, amelyek gyanakvással fogadnak minden alulról, spontán, ellenőrizhetetlenül szerveződő mozgalmat. Ha még oly törvényes is. Ha az ilyen mozgalmat nem lehet menet közben intézményes keretekbe gyömöszölni, politikailag is garantált béklyókkal megszelídíteni, akkor a legjobb csírájában elfojtani. ” Ez történt most az újpalotai lakótelepen, hiába biztosítja rendelet az egyesülési szabadságot, a rezsim nem bízik senkiben sem. Legfőképp azokban nem, akik önállóan tudnak és mernek gondolkodni. Ezeknek a kedvét sürgősen el kell venni, nehogy még a végén egy magyar Szolidaritást alakítsanak meg! A MOZGÓ VILÁG riportere is ezt a következtetést vonja le: ,,Az önzetlen tettvágyból és lelkesedésből fakadt tervet éppen az tette gyanússá a hivatalos szervek előtt, ami életre hívta volna, és amit a szaktanulmányok, publicisztikák és nyilatkozatok indulatosan vagy rezignáltan hiányolnak: a közösségteremtő spontán állampolgári kezdeményezés. ” Csak állami ellenőrzéssel! Az újpalotai eset rendkívül tanulságos, és világosan mutatja, mennyire fél a rezsim minden önálló kezdeményezéstől, hogyan retteg mindenkitől, aki jelét adja annak, hogy vannak saját elképzelései is. A párt csak olyan szervezkedést, csak olyanközösségi mozgalmat tűr meg, amit fölülről kezdeményez, és tökéletes ellenőrzést tarthat. Végezetül olvassuk el, mit ír a magyar társadalom öntudatának felbomlásáról szóló cikkében a KISÚGÓ című hazai szamizdat: „Az utolsó harminc esztendő során minden olyan társadalmi intézmény — szakszervezet, egylet, szövetkezet, szövetség, alapítvány, újság, színház, kiadó és egyéb kulturális vállalkozás —, amely egyes csoportok közös megnyilatkozásának kereteit biztosította, fokozatosan átalakult hivatalos szervvé, a társadalomirányítás központosított, hierarchikus állami apparátusának részévé. Ebben a hierarchiában pedig már csak egyféle függés létezik: a felsőbbségtől való függés, és egyféle érintkezési mód: irányított és irányító érintkezése. ” Ezekbe a korlátokba ütköztek bele az újpalotai lakótelep álmodozó polgárai... A magyar Délvidékért Dél-Magyarország Felszabadító Tanácsa április 29-én Clevelandban tartotta meg szokásos évi közgyűlését. Dr. Lelbach Antal elnök megnyitó beszédében Orwell 1984 című írásából kiindulva elemezte a Szovjetunió imperialista politikájának térhódítását, a Nyugat tétova ellenhúzásait, s arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a Szovjetunió legfelsőbb vezetésében bekövetkezett személyi változás Moszkva külpolitikájában nem hoz érdemleges változást. Balsai József a közgyűléshez intézett üzenetek és levelek ismertetését követően a szarajevói merénylet 70. évfordulójáról emlékezett meg. Titeli József a Sirchich Lászlóról, msgr. dr. Marina Gyuláról, valamint Ölvedi Jánosról való megemlékezés után Bácska 1944-es elvesztésének katonai vonatkozásait vizsgálta. A DFT fennállásának 30. évfordulója alkalmából Homonnay Elemér a DFT három évtizedes munkásságáról tartott rendkívül érdekes előadást. Angol nyelvű kiadványaink megküldése kapcsán az amerikai kongresszus több képviselőjével és szenátorával sikerült a DFT-nek baráti együttműködést kiépítenie. E kapcsolatokat elsősorban arra kívántuk felhasználni, hogy az Egyesült Államok Jugoszláviának nyújtott gazdasági és politikai támogatásával szemben komoly ellenzéket építsünk ki, első lépésként az 1948-ban kialakult amerikai politika revideálása felé. Annak ellenére, hogy Jugoszlávia gazdasági és politikai támogatásának ellenzéke egyre növekedett, Amerika jugoszláviai politikája lényegében mind a mai napig nem változott meg, mint azt Bush alelnök legutóbbi belgrádi, valamint Spiljak jugoszláv soros elnök washingtoni útja bizonyítják. DFT-hírszolgálat Tegeződés, magázódás A tegezés, magázás, „önözés” (Ez utóbbit ne tessék összetéveszteni az önzéssel! — tenné hozzá a déli félteke nagy magyar humoristája...) mint a civilizált társas érintkezés gyakorlati formái nem voltak a magyar nyelv monopóliumai. Megtaláljuk őket a többi európai nyelvben is. Örvendetes kivétel az angol, amelyben az egyes szám második személyt (te, téged, neked, tőled stb.) már csak a shakespeare-i színdarabokban használják. Még a katolikus egyházi liturgiából is nagyrészt kikopott. Ma már a you névmás egyaránt jelenti, hogy te, maga, ön, ti, maguk, önök. Bezzeg más volt ez Európában, és benne a régi Magyarországon egykor! Nem Álmos fia Árpád fejedelem Kárpát—Dunamedencei második magyar honfoglalására gondolok, hanem a saját iskolás, majd felnőtt koromra otthon a csonka hazában a trianoni béke és a második világháború vége közti években. A tegeződésnek, a magázódásnak és az udvarias ön szó használatának a maga helyett megvoltak a saját íratlan szabályai. Az arisztokraták és az iparosok a saját osztályukon belül sem nagyon tegeződtek, viszont a birtokos és lateiner középosztályhoz tartozók igen. Ugyanez állt a falusi és pusztai lakosságra is. Az idősebbeknek és magasabb rangúaknak járó tisztelet a tegezésnél is megnyilvánult uraknál, parasztoknál egyaránt. Az idősebb tegezte a fiatalabbat, a fiatalabb nagy korkülönbség esetén magázta az idősebbet. A nők egymás közt sokkal könnyebben tegeződtek, és tegeződnek ma is, mivel nekik nincs életkoruk, így korkülönbség sem lehet köztük. Mindenki annyi idős, amennyinek mondja magát. Meg is érdemlik, hogy tovább éljenek, mint az életkorukkal hencegő férfiak! Egy idősebb úr hajdanában elvárta, hogy a jóval fiatalabb — ha magázza, ha visszategezi — bátyámnak szólítsa. Viszont próbálná csak meg egy fiatalasszony az idősebbet nőnémnek szólítani! Még azok körében is, akik 1945 után hoszszabb-rövidebb ideig átélték otthon a „fiatal magyar demokráciát”. Mint minden megkülönböztetés, a tegezés, magázás, önözés bőven nyújtott alkalmat a szándékos és akaratlan sértésekre, indokolt és indokolatlan megsértődésekre. Ma talán valamivel jobb a helyzet, legalábbis angol nyelvterületen. Ha egy fiatal, aki valamennyire tud magyarul, nem biztos abban, hogy tegezzen-e vagy magázzon-e valakit, diplomatikusan angolra fordítja a szót. A nagyon udvarias, de hűvös ön szót legfeljebb leírva, emigráns lapokban láttam. Mindennapi beszédben régen nem hallottam. Ön hallotta talán, kedves olvasó?... Bellarius Aki halkan vagy gyáván szólt eddig, most kiáltson hangosan. Aki kezét tördelte kétségbeesetten, most öklével dörömböljön minden bezárt ajtón. Aki felháborodott a ránk szórt hazugságokon, most ordítsa az igazságot a hazugok fülébe. Aki kért eddig, most követeljen, és 16 millió magyar egységes akaratával küzdje ki megváltásunkat. Flórián Tibor Jegyzetek az életről írja: P. Cser László SJ Vincent Egyik paptársamat Vincent Kennedynek hívták. Kennedy oly gyakori ír név, mint Kis, Nagy, Kovács és Szabó minálunk. Mi „Vinsz”-nek hívtuk. Volt egy különös mániája: a tűzoltás. Majd' minden szabad idejét ott töltötte a tűzoltóőrsön a csillogó autók, a tűzoltószerszámok között, ahol a feleségük tekintete elől biztonságban lévő tűzoltókkal sörözött és kártyázott. Egyszer kigyulladt egy konyhai szemétkosár. A háziasszony riasztotta a tűzoltókat, s nagy sivítással hamarosan meg is érkezett a tűzoltóautó, és rajta „Viasz” barátunk is. Pillanatok alatt eloltották a tüzet, víz sem kellett hozzá, csak az a kémiai habfelhő, amivel elborították. — Ismerős maga nekem — mondta „Vinsz”-nek a háziasszony. — Ez Kennedy atya — bökött „Vinsz”-re az egyik tűzoltó. * * * Havas, jeges január volt. Hívtak, hogy siessek, mert néhány utcával odább súlyos baleset történt. Hatalmas tűzoltóautó állt az út szélén. Tűzhöz hívták őket, a tűzoltók fölkapták a ruhát, ráugrottak az autó peremére, és megfogaztak a rézrúdban. Egyikük, úgy látszik, nem számított a hirtelen kanyarra, lecsúszott, és a kettős kerék alá került. Beletérdeltem a hóba, és szent kenettel a jobb hüvelykujjamon, imával nemcsak az ajkamon, de a szívemben is. Istennek ajánlottam ezt az embert, aki tátott szájjal, összeroncsolt mellkassal nézett a havazni készülő, szürke ég felé. „Viasz” mogorván nézett rám hetekig. Szégyellte, hogy míg ő sörözve üldögélt a kártyaasztalnál, meg papírkosár-tüzeket oltogatott, nem volt ott, amikor egyik tűzoltó társa életét vesztette kötelességének teljesítése közben. Northport felé Föl-le sétálgattam manhasseti rezidenciámban. Lelkigyakorlatoztam. A magunkfajta jezsuiták legalább kétszer életünkben harminc napra visszavonulunk a világtól és annak zajától, s évente, ha lehet, nyolc napon át ugyancsak csendbe, elmélkedésbe, imába süllyedünk. Nekem legalább két nap kell, hogy kilépjek a zajból, de aztán már könnyű: fű, fa, virág, séta, ima, elmélkedés. Jézus Krisztus, Isten úgy hisz, hogy csak úgy úszom a csodálatos lelki élményekben. Ez egyszer, a negyedik napon, kis törés történt. Baldwin segédpüspök, aki plébánosom volt két évig Garden Cityben, utánam jött, csatlakozott hozzám elmélkedő sétámban, és megkérdezte, hogy átköltöznék-e Northportra, mivel hogy titkárt vett maga mellé — volt káplánját —, és nem lehet elömleszteni a Garden City-i kis plébániát annyi segédszemélyzettel. — Szívesen, püspök úr — bólintottam elmélkedő lágyságomban. Szent Ignácnak, rendalapítónknak ünnepére készülődtünk, ami másnap volt. Előtte, este telefonált új plébánosom, hogy másnap estére várnak. — Ott leszek — mondtam. Bizonyos vagyok, hogy ha egyszer is életemben Szent Ignác, a Jézustársaság alapítója vállon veregetett volna, az ekkor történt volna. Nevetett volna, s azt mondta volna: — Menj! Mentem, de nem vagyok bizonyos abban, hogy túl nagy mosollyal. Balaton-part Igyekszem megválogatni történeteimet, hiszen sok élményemet megírtam már, és nincs sok értelme ismétlésekbe bocsátkozni. Aki olyan szerencsétlen emberfajta, mint én, aki kontemplációra születtem, s mégis mindig aktív voltam, szóval a magamfajta ember olyan, mint a tehén: eszik-eszik, aztán — bocsánat! — fölböffeni, és — mintha átgondolná az életételt — újra ízleli, mielőtt végleg lenyelné. Northport első érdekessége a helyszín volt. Napok alatt összefényképeztem amennyit érdemesnek találtam, és hazaküldtem idős édesanyámnak. Válaszlevelében azt írta, hogy végignézte a képeket, s azt hitte, valami régi balatoni emléksorozatot küldtem neki. A környékkel már az első napon szerelembe estem. Vannak, akik az eszükbe, képességeikbe, álmaikba és persze egy asszonyba lesznek szerelmesek. Én tájakba voltam szerelmes, nem is egyszer. Northport környéke éppen úgy mutatta magát, mintha füredi villánktól Siófok és Tihany felé nézett volna az ember. Long Island százhúsz mérföldes nyelv, belekóstol a tengerbe, az Atlanti-óceánba. Déli része a tenger hullámaiban fürdik, északi része hosszú tengeröböl, megint csak százhúsz mérföld. Az északi öböl Connecticut állammal néz szembe, és derűs időben úgy látszik, mint Siófok Balatonfüredtől. Jobbra a tengeröböl ezer kiszögellése-beszögellése játssza életét a tengervíz és a homokos part között. Northporttól jobbra van egy kiszögellés, ami majdnem Tihanyt formázza, kivéve az ősi monostort és azt, hogy itt nem lehet gyerekektől kecskekörömszerű kagylókat venni. S azt se hallja az ember, hogy „Tihany magas fokán egy szép király leány...” — ahogy az én időmben ötéves kisfiúk és kislányok szavalták. Plébánosunk — mint annyi más helyen — inaktív volt. Két káplántársammal jól megértettük egymást. Az ember izeg-mozog, mire elhelyezkedik. Northportban azonban egyszerre otthonosan éreztem magam. 5. októl