Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1987 (94. évfolyam, 1-50. szám)
1987-01-04 / 1. szám
t. oldal AiÍQrtXJlitytJ Catholic Hunsarians' Sundaymi Hv Published weekly except Easter & Christmas and 2 weeks in July by the Catholic Publishing Co., Inc., 1739 Mahoning Avenue, Youngstown. Ohio 44509 2413. Telefon: (216) 799-2600 or 799-3335. Alopiiotio 1894 október 24-én AAsgr Böhm Károly pápai prelótus-plébános. Established October 24 1894 by Rev. Msgr Charles Boehm Popal Prelate-Pastor Monogmg Editor: Fr NICHOLAS DENGL. O FM Editors Fr BARNABAS KISS Fr ANGELUS LIGETI P O Box 2464. Youngstown. Ohio 44509-0464 Telephone (216) 799-2600; 799-3335 THIS NEWSPAPER IS ENTIRELY FOR THE PURPOSE OF PROMOTING CATHOLIC WELFARE AND IS A NON-PROFIT ORGANIZATION ELŐFIZETÉSI ÁRAK K£T évre Egy évre. Fél évre $37 00 $20 00 $12 00 SUBSCRIPTION RATES For two years....................................... For one year........................................ For six months...................................... $37 00 $20 00 $12.00 , Felelős szerkesztő: P DENGl MIKLÓS OFM Szerkesztők P KISS BARNABAS - P LIGETI ANGELUS P O Box 2464, Youngstown, Ohio 44509-0464 Telefon: (216) 799-2600; 799-3335 ADVBmSIMENT RATES: $4 00 per column inch 1 4 times; $3.50 per column inch 5-15 times; $3 00 per column inch more than 15 times, page $125 00; ' j page $240.00; 1 full page $460 00 Second closs postage paid ot Youngstown, Ohio A lapban megielent cikkek nem feiezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét. Az aláirt cikkekért minden esetben azok szerzői felelősek. Hajnal László Gábor: A lidércnyomásos esztendők (Deportálások és lakosságcserék 1945-től 1948-ig) A vagonok 1946 januárjának elején indultak el Budaörsről Németország nyugati részébe, s majdhogynem mindenki tényleg egy batyut vitt magával, de az eredetileg tervezett 25 ezer fő helyett mindössze 3 866 személy távozott. Az áttelepítettek száma a későbbiekben fokozatosan emelkedett, májusban érték el a csúcsot: 49 ezer 11 személyt deportáltak. Az oroszok nagyobb tempót sürgettek, míg az amerikai Key tábornok és az USA budapesti diplomáciai képviselői azt kérték a magyar kormánytól, hogy lassítsák az ütemet és csökkentsék a kitelepítendők számát, sőt a SZEB 1946. augusztus 16-i ülésén azt követelték: minden száműzött kapjon 500 márkával egyenértékű konvertibilis valutát. Ám ezt Tildyék nem tudták vállalni; júniustól novemberig szünetelt is az útnak bocsátás, de a szovjet Szviridov kijelentette, akkor 1947-ben folytatódik a deportálás, mert a végrehajtásnak nem volt előzetesen meghatározott határideje. Az összesített adatokat tekintve, 1946 januárjától decemberéig 135 ezer 665-en települtek át a Németország USA megszállási övezetébe, a mai Bundes Republik területére. A hivatalos NSZK statisztikák azonban 150 ezer deportáltat tartanak nyilván. S ehhez még számítsuk hozzá a félszázezernyi főt is, akiket 1947 tavaszától szállítottak el Németország szovjet megszállási övezetébe, ahol később megalakult az NDK. Üldöztetésük, részleges vagy teljes jogfosztottságuk azonban csak 1949 késő őszén ért véget, pontosabban fogalmazva: az október első hetében megjelent rendelet — elméletileg — megszüntette a diszkriminálást. Az akkoriban ejtett sebek azonban sokáig nem gyógyultak, a hatalom néha direkt el is vakarta, s a hazai németek közül még sok ezren emlékeznek Révai József azon mondatára: „A sváb kérdésben álláspontunk két szóban kifejezhető: ki velük!” A felvidéki magyarok hasonló sorsra jutottak a békeszerződés megkötése után. Ám a velük szemben foganatosított üldözés sokkal rafináltabb és kegyetlenebb volt, noha bűnükül nem lehetett felróni, hogy a Harmadik Birodalom polgárainak vallották magukat Hitler uralmának idején. Egyetlen vétkük volt csupán, az, hogy a magyarok. Dr. Eduárd Benes 1938-ban kényszerült lemondani a cseh köztársaság elnökének tisztéről, s Londonba távozása után rögtön azon kezdett mesterkedni, hogyan lehetne az „idegen népcsoportoktól” (sváboktól és magyaroktól) megszabadulni. A körülötte szorgoskodó cseh és szlovák emigráns vezetők a közös nemzeti államról alkotott új felfogásukkal sok hívet szereztek maguknak, ám a nagyhatalmak vezetőit (pl. Rooseveltet és Sztálint) a háború utolsó esztendeiben nem sikerült meggyőzni arról, hogy a magyar nemzetiségű lakosságot át kell zavarni az anyaországba, mert mindannyian soviniszták, irredenták. Benes viszont konokul ragaszkodott elképzeléséhez, de az 1943. december 11-én Moszkvában aláírt szovjet-cseh barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés megfogalmazásakor nem erősködött, hogy abban szerepeljen a magyarok Csehszlovákiából történő majdani kitelepítése. A Szovjetunióban lévő cseh kommunista emigránsok vezetőjét, Klement Gottwaldot azonban sikerült ennek szükségességéről meggyőzni, aki a moszkvai rádióban 1944. május 11-én elhangzott beszédében utalt arra, hogy a magyarok eltávolítása a Felvidékről teljesen indokolt. Janics Kálmán „A hontalanság évei” című, az Európai Protestáns Szabadegyetem gondozásában 1979-ben megjelent, alapműnek számító könyvében áttekinthetően írja le a lakosság, illetve népcserére vonatkozó tárgyalások és huzavonák hátterét. A kisebbségek kitoloncolására irányuló benesi tervben 2 millió német és 400 ezer magyar szerepelt. Ám ez utóbbiak esetében a „csere” eleve nem lehetett igazságos, hiszen az 1937-es adatokat tekintve háromszor annyi magyar élt Szlovákiában, mint amennyi szlovák hazánkban. A transzferelv kidolgozásakor mégis tudatosan törekedtek a nagyhatalmak félrevezetésére, akik ugyan elutasítottak minden erőszakos deportálási igényt, de a fegyverszüneti szerződés aláírása után a cseh kormány és a Szlovák Nemzeti Tanács megpróbálta kész helyzet elé állítani a SZEB vezetőit. A cseh Nemzeti Front programját 1945. március 22. és 29. között véglegesítették Moszkvában, s április 4-én Benes a szociáldemokrata Zdenek Fierlingert nevezte ki az új, koalíciós kormány elnökévé. Az irányelveket másnap, április 5-én, Kassán hozták nyilvánosságra. A szöveg nyolcadik fejezete a magyar etnikummal kapcsolatosan a következőket helyezte kilátásba: „1./ a csehszlovák állampolgárságot csak azoknak a magyar nemzetiségű lakosoknak hagyják meg, akik antifasiszták voltak, részt vettek a Csehszlovákia felszabadításáért folytatott ellenállási mozgalomban, vagy pedig üldözték őket a köztársasághoz való hűségért. 2.1 a többi magyar nemzetiségű lakos csehszlovák állampolgársága megszűnik, de lehetővé teszik nekik az optálást; minden ilyen irányú kérelmet külön vizsgálnak meg; 3.1 azok a magyar nemzetiségű személyek, akik bűntényt követtek el a köztársasággal vagy más nemzetekkel szemben, főképp a Szovjetunió ellen, bíróság elé kerülnek, megfosztják őket csehszlovák állampolgárságuktól és örökre kitiltják őket a köztársaság területéről.” (Folytatjuk) III. rész Tildy Zoltán kormánya továbbra is erősen eltúlzottnak tartotta a követelést, hiszen 1945-ben nem is élt 500 ezer német nemzetiségű hazánkban. Ám hiába hivatkoztak erre, az MKP is a „globális” megoldást sürgette, ugyanakkor a német származású munkásokat, bányászokat — körülbelül 60 ezret — a kommunisták igyekeztek kimenteni a deportálásra ítéltek közül. Az egész vita végére a 12 330/1945. M.E. számú rendelet tette a pontot. Az 1945. december 29-én megjelent kormányutasítás értelmében köteles volt Németországba áttelepülni minden olyan magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeíráskor német nemzetiségűnek — vagy anyanyelvűnek — vallotta magát, aki a magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá mindazok, akik a Volksbundnak és valamely fegyveres német alakulatnak tagjai lettek. Az előírások nem vonatkoztak a 65. életévüket betöltöttekre, a nem német nemzetiségű személy vele együtt élő házastársára és kiskorú gyermekeikre. Kivételt képeztek azok is, akik 1940-től tagjai voltak a Szakszervezeti Tanács kötelékébe tartozó valamelyik szakszervezetnek, vagy demokratikus pártnak, s nem alkalmazták a rendeletet azokra sem, akik „Hitelt érdemlően bizonyították, hogy a magyarsághoz való nemzethű magatartásukért üldöztetést szenvedtek.” Magyarul magyarul... (Folytatás az 1. oldalról) tegetőzés: nincs pénz ilyesmire. Nincs értelme vitát nyitni afölött, hogy mi helyesebb: a kommunista rendszer Nemzeti Színházára, Operaházára, vagy a Bazilika kupolájára adakozni, vagy egy-két emigráns gyerekkönyvet finanszírozni. De ha az előbbi fontosabb, akkor ne sopánkodjunk, ha csemetéink már nem fognak tudni magyarul. Mert még ha a szülők magyarok maradtak is, nem mindannyiuknak sikerült könyvtárukat hazulról kimenteni. Ha mégis sikerült, nem biztos, hogy van könyveik között kisgyerekeknek való. Nem biztos, hogy mindannyiunknak van lehetősége hazulról mesekönyveket rendelni, hozatni. S végül, de nem utolsó sorban az sem biztos, hogy a kiküldött könyv vesóban az igazi magyar szellemet fogja képviselni. Én a 60-as években voltam kisiskolás és még ma is emlékszem, hogy ártatlannak tűnő olvasókönyvünkben már ott lapult az ideológia réme. Az egyik olvasmány arról szólt, hogy Iván, a szovjet katona a „felszabaduláskor” hogyan osztott kenyeret az éhező magyar gyerekeknek. Godoltam, a 60-as évek olvasókönyveiben óhatatlanul megmaradt egy s más korhadék esz 50-es évekből. Ma már ennek nyilván nyoma sincs. Mily szerencsések lehetünk, hogy a nagymamák sűrűn küldik hazulról unokáiknak a szebbnél szebb mesekönyveket! Ám épp ezeket lapozgatva egyszercsak min akad meg a szemem Dörmögő Dömötör óvodás meséi közt: „Fickó és Mackó Moszkvában” — csudás egy mese! Magtanulhatja belőle a 3—4 éves óvodás, hogy a „köszönöm oroszul szpasziba”, hogy „a Mauzóleumban Lenin nyugszik”, hogy a moszkvai bábszínházban fagylaltozva a gyerekek „nem is Moszkvában érezhetik magukat, hanem meseországban”, s a szép élmények hatására „Mackó úgy érzi, barátaik városa most már az ő városa is”. Vegyük elő talán akkor ezt a másik könyvet, az „Óvodások verseskönyvé”-t, ezzel estik jobban járunk. De nicsak! Itt meg min akad meg az ember szeme lapozgatás közben („Április 4.” című vers): „...E nap... legdrágább szívünknek... ez a legszebb ünnep...” Kissé odébb („Májusi vers” című): „...Fejem fölött nagy vörös csillagok, Álmomban védenek vaskarok”... Lapozzunk tovább (vers „Béke” címmel): „Szülőnk, testvérünk a béke, apánk, anyánk is harcol érte, hogy bántódás többé ne érje, pusztuljon minden ellensége.” (A két előbbi vers nem hagy kétséget afelől, hogy ki védi a békét, s ki a pusztítandó ellenség.) Kétségbeesetten veszem kezembe újra a Dörmögő Dömötört, de vesztemre („Piros zászlóm” című vers): „... majd November Hetedike ünnepén, piros zászlóm, ablakunkba tűzlek én...” Minden könyvben csak egy-két ilyen vers és mese, minden tucat könyvből csak néhány fertőzve a métellyel, s az ártatlan lelkű gyerekben alig észrevehető rokonszenv támad mindazzal szemben, amiknek visszataszító mivoltát mi „öregek”, a bőrünkön tapasztaltuk. Ezért mondom tehát, hogy — bár fontos a nyelv ismerete — elsősorban a szellem a fontos, a nyelv csik eszköze a szellem megvalósulásánaak. Ezért hívta föl Mindszenty bíboros is emigrációnk figyelmét mindkettő együttes gondozására. Mert gyermekeink csak magyarul magyarulhatnak! Ezek után hadd tegyem föl újra a kérdést: Nem hiányzik mégis az emigráns könyvkiadás polcáról egy-egy tiszta szellemű gyerekkönyv és tankönyv? Mert nem elég, ha a gyereket megtanítjuk anyanyelvén beszélni, olvasni. Valami épületes olvasmányt is kellene tudnunk a kezébe adni! KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1987. január 4. Filippi István: Hullámok Tavaly betiltották Budapesten Csurka István „Vizsgák és fegyelmik” című színdarabját. Az író 1986. augusztus 14- én írt nyilatkozata a bécsi ÚJ DIALÓG mellékletében jelent meg; ebből közlöm a következő idézetet: „Nekem most már csak akkor van, lehet helyem ebben a fertőzött, mérgezett és kvázimagyar-kvázi nyilvánosságban, ha azok a beteges körülmények, amelyek oda vezettek, hogy most engem sújtottak szilenciummal, megszűnnek. Bizony, én most már csak várom, csendben és némán a további intézkedéseket, amelyek nyomán megszűnik a magyar kulturális életben a diszkrimináció, a tehetségek szüntelen és tervszerű elgáncsolása, a magyarellenesség, a dilettánsok dáridója a magas posztokon, a középszerűség és tehetségtelenség és zsarnokság favorizálása, a vezetés eszmétlen, vegetáló kapkodása, szakszerűtlensége és anyag-, ember- és pénzpazarlása. Várom a további intézkedéseket a csőd felszámolására a könyvkiadás, a televízió, a filmgyártás és a színházi élet területén. Várom, hogy lehető legyen a közös munkálkodás a magyar fennmaradásért, a becsületes reformokért és a megújulásért. Az első ilyen jelre, mint csataló a kürtszóra felnyerít, jelentkezem munkára és keresztényi megbocsátással nyújtom a kezem azoknak is, akik most megaláztak.” Igen ám, de a felettesek is kötve vannak, ők is ugrálnak a hullámokon (mentőövvel a derekukon), de sem a kultusz-, sem a belügyminisztérium nem döntenek Moszkva beleegyezése nélkül. Akkor hogyan lehetséges Csurka István és nemzeti szellemű kollégáinak „magasugrása”? Most formabontás következik, régen belénkrögződött dogmák fellazítása. Az úgynevezett szabad országok politikai képzettségű polgárainak alapfrázisa szerint: „Magyarországon kommunisták uralkodnak és a nép, tetszik — nem tetszik, belenyugodott sorsába.” Ez csak részben igaz. Ezeréves történelmünk tanúsága szerint nemzetünk véres korszakaiban nagyon kevés magyar hazaárulóról tudunk. Megszámolhatjuk őket a tíz ujjunkon, így a viharos tengeren biztonságban haladó szovjet luxushajón legfeljebb két tucat gyászmagyar élősködik, akik már ellustultak a jóléttől. Különös nyelvünk ugyan megtanulható, de szellemünk, észjárásunk, színes szójátékaink és ízesen egyéni mondatszerkesztésünk viszont nem. Moszkva magyarul beszélő pánszlávjai képtelenek irodalmunkat ellenőrizni, így a büntető akciók csak feljelentések útján lehetségesek. Magyarországon az első becsületes kommunista Nagy Imre volt, aki hitt az „eszmében” és abban, hogy Andropov megtartja szavát, de a csalódás pillanatában vállalta nemzetének sorsát. Létezhet még több ilyen kommunista? Nehezen, hiszen Nagy Imre példája örökre megdöntötte a Kreml urainak szavahihetőségét. A Szovjetunió kegyelméből uralkodók között szakadás van. Az egyik oldal meggyőződéses szovjet-bolsevistákból áll. Ezek kevesen vannak, veszélyesek és semmi közük sincsen a magyar nemzethez. A többiek opportunisták, akik minden oldalon szeretnék biztosítani jövőjüket. Hasonlítanak azokhoz az őrökhöz, akik suttogva megkérdezték tőlünk a börtönben: „Ugye, szól az érdekemben egy jó szót, ha megváltozik a helyzet?” ők érdek nélkül nem tesznek semmit, rosszat sem, csak akkor, ha arra határozott parancsot kapnak. Nekik köszönhető az úgynevezett enyhülés. A nép túlnyomó többsége nem törődött bele sorsába, de úgy viselkedik, mint a török megszállás alatt: támogatja a hatalom opportunista, de még magyarnak nevezhető végre. A hullámzó tenger mozgása csak látszólagos haladás, a valóságban körforgás. Magasba dob, majd mélybe ránt az iszonyatos erő és jaj annak a halásznak, aki nem tudja egyensúlyban tartani csónakját. Úszni lehetetlenség, így csak addig lehet előrehaladni a vízben, amíg biztos talaj van a láb alatt. Akkor is ugorni kell, ha jön egy hatalmas, tarajos hullám, mert a tétlenségnek esetleg halálos következménye lehet. Ez Magyarország helyzete 1956 óta. Sok „hullámlovast” láthattunk a habok tetején vergődni: Illyés Gyulát, Csoóri Sándort, Csurka Istvánt, ifjabb Rajk László „szamizdat” csoportját és a levegő után kapkodó névtelen bátrak ezreit. (Különös „kultúrkapcsolat” az, hogy ma már az ellenállást is oroszul fejezzük ki. Magyarországon szabadságharc volt, ma függetlenségi mozgalom, irodalmi nemzetvédelem és gazdasági útkeresés van, de nem „szamizdat”.) Többen, akik nem vették figyelembe a közmozgás törvényét, enyhülésről, sőt részleges felszabadulásról beszélnek és írnak, nemcsak a „kiegyező emigránsok”, hanem a száműzött magyarok köreiben is. Nyugat-európai vagy amerikai szemmel nézik a kétszeres munkára alapozott jólétet és az önfegyelmezéssel korlátozott szabad szólást. Háttérbe szorultak ugyan a hatóságok, de jelen vannak. Nem a hatalom szelídült meg, inkább a polgárok, akik hosszú évtizedes tapasztalatok után tudják, hogy meddig ugorhatnak. Vigyázni kell, mert a következő hullám szívó hatású hajtóit és ha lehetséges, meszsziről elkerüli a fanatikus ellenséget. Annak idején Allahra és Mohamed szúraira hivatkoztak ez ügyes „diplomaták”, ma viszont Leninre és Marxra, amivel még a szovjet ellenőröket is zavarba tudják hozni. Mit tegyenek a magyar szervezetek vezetői? Támogassák a „hullámlovasokat” és hívjanak meg továbbra is magyar művészeket, írókat és előadókat külföldre? Szerintem igen, de előbb olvassák el Csurka István levelének további részleteit: „1. Megfelel a valóságnak, hogy én engedélyt adtam a Szabad Európa Rádió egy képviselőjének New Yorkban, hogy a New York-i magyar március 15-i ünnepségen elmondott ünnepi beszédemet felolvassák. Ehhez azonban szükséges hozzátenni: az Ebben a beszédben szerény eszközeimmel egyetemes felelősség- és áldozatvállalásra szólítottam fel az öt világrész magyarságát, különös tekintettel a határainkon kívüli, a Kárpát-medence ősi magyar falvaiban és városaiban a kulturális és most már etnikai megsemmisítés viszonyai között tengődő magyarság sorsára./ Amikor az engedélyezés ténye a politikai mérlegre kerül, mérlegre kell kerülni annak is, hogy miért nincs helye hazája fórumain ezekkel a gondolataival egy magyar írónak. „ Az engedélyezést egyébként saját magam hoztam a Művelődésügyi Minisztérium irodalmi Osztálya tudomására hazatértemkor, önként készített úti beszámolómban. ” Adjunk továbbra is fórumot az otthonról hasonló célkitűzéssel kijött művészeknek? Igen, ha tisztában vagyunk azzal, hogy minden külföldre hívott vendégszereplőnek hazatérte után beszámolót kell írnia, vagy „önkéntesen” vagy parancsra. Még fontosabb az, hogy ne az otthoni kényszerideológiát vegyük át itt, hanem ez itteni szabad levegőt küldjük haza. Legfontosabb az, hogy egy jól sikerült „budapesti rendezvény” után ne kürtöljük szét minden világnyelven, hogy Magyarországon már minden rendben van és nem kellenek a „konzervatív emigráns károgó varjak”. Mert csak akkor van szükség az otthoni és itteni „útkeresőkre”, ha megvizsgálják vállakozásuk eredményét és hallgatnak a sokat tapasztalt politikai emigrációra is. A budapesti Magyarok Világszövetségében „vert érme másik oldalán” láthatók azok, akik innen járnak haza és itt szerzett tudásukkal vesznek részt az Anyanyelvi Konferenciákon vagy hasonló rendezvényeken. Nem kell minden esetben pálcát törni felettük, mert előbb írtam, hogy nagyon kevés hazaáruló magyar van, de annál több naiv idealista. Illik tudni azonban, hogy a Művelődésügyi Minisztérium Irodalmi Osztálya őket használja fel cégérnek, de azokat is, akik nem járnak ugyan rendszeresen haza, viszont „demokratikusabbnak” szeretnék magukat feltüntetni a többi „divatjamúlt nemzeti szellemű” írónál. Kivételezett entellektüelek szerepében állnak az Olümposz csúcsán, onnan nézik le „parlagi” honfitársaikat. Az „akadémikus irodalmárok” és „száműzött őstehetségek” két különböző értékrendszerbe sorolása nagyon csábító a „Divide et impera” jelmondatot bitorló vörös birodalom magyar nyelvű propagandistáinak számára. Pomogáts Béla elvtárs „A nyugati magyar irodalomról” készített tanulmányában felsorolja a „minden virág virágozzék” alapján „tűrhető” írókat és folyóiratokat. Különösen az emigráns irodalom „derékhada”, az úgynevezett 56-os nemzedék kész arra, hogy párbeszédet folytasson a hazai kulturális élettel, de nagy tekintélyű idősebb írók közül is számosan rendezték (Folytatás a 3. oldalon)