Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1987 (94. évfolyam, 1-50. szám)
1987-05-17 / 20. szám
6. oldal Dr. Zsuffka Victor: Zichy Mihály, a cári udvar festője (ZALA, 1827. OKTÓBER 14. - SZENTPÉTERVÁR, 1906. FEBRUÁR 29.) Egy Somogy megyei faluban született Zichy Mihály. Zseniális tehetsége már igen korán jelentkezett nála. Gyermekkorában is mindig képekkel szeretett játszani. Korán elvesztette édesanyját s ezzel igen szegényes viszonyok közé került a család. Szerencsére ott volt a közelben Zichyfalva, ahol boldogult nagyapja hires könyvtára is állt. Ebben a könyvtárban találta meg a gyermek Zichy az 1800-ban nyomtatott hatalmas képeskönyvet, a „Versuch über die Costume der Völker" címűt. Ettől a könyvtől kapott ihletet és ekkor szerezte meg a tehetséges gyermek az első művészi tudását. A könyvet magával vitte Veszprémbe is, ahol a piaristáknál járt gimnáziumba. A jó piarista atyáknak azonban nem sok öröme telt a fiúban, mivel nemcsak hogy túlságosan eleven természetű volt, de emellett igen rosszul tanult s minden idejét — amint az atyák mondták — haszontalan pamacsolásra fordította. Mégis átengedték az osztályokon, főleg azért, hogy minél előbb szabaduljanak tőle. Amikor Pestre került az ifjú Zichy, még gyengébben állott tanulás dolgában s ennek megint a fő oka az volt, hogy a festőművészek egészen lekötötték minden idejét és érdeklődését. Az egyetemet is egészen elhanyagolta és csak akkor érezte magát elemében, amikor 1842-ben Marastoni Jakabhoz került. Ez fölismerte benne a nagy tehetséget s mint maga Zichy mondotta későbben: „szította benne lángra a pislogó parazsat, amelynek melege még most is, bár a hamu ijesztőleg halmozódott fel, éltetőleg hat rá”. A Zichy család azonban nem nyugodott bele a pályacserébe, hanem kényszeríteni akarta az ifjút, hogy végezze el a jogot és „nemes emberhez illő” pályára lépjen. Fölvitte hát Bécsbe a tékozló fiút, de éppen ott került — a család szempontjából — igazán rossz helyre. Bécs akkoriban a közép-európai festőművészetnek egyik fellegvára volt. Zichy Mihály, amint odakerült, azonnal szakított a ráerőszakolt tanulmányokkal, sőt családjával is, és véglegesen a művészetnek adta magát. Waldmüller tanárhoz került, és az ő iskolájában szabadult meg először a béklyótól, amely tehetségét mind ez ideig teljesen megbénította. Waldmüller a természet megfigyelésére, alapos tanulmányozására utalta növendékeit. Ezért természetesen meg is nehezteltek rá az akadémia mindenható urai, s azt hangoztatták, hogy Waldmüller hiába hirdeti a természetesség művészi evangéliumát, még egyetlen tehetséges festő sem került ki az iskolájából. Erre a kihívásra Waldmüller azzal válaszolt, hogy bemutatta Zichy Mihálynak két akkori festményét: „A meggyógyult leány”-t és a „Haldokló lovag”-ot, mire Waldmüller támadói azonnal bevonták a hadi lobogót. A „Haldokló lovag” c. képet megvette az osztrák Műegyesület s ezzel megadta a fiatal festőnek a módot, hogy tovább tanulhasson. A bécsi nagy sikert azonban követte egy olyan kudarc, amely nagyon elszomorította Zichyt. A képét megvette a Nemzeti Múzeum, de a pesti kritika erősen támadta amiatt. Ez volt Zichy nyilvános fellépésének első, de annál fájdalmasabb keserűsége, főleg azért, mivel otthon, hazájában érte. Sajnos azonban még sok más fájdalom is érte őt hazai részről, még akkor is, amikor hírnevének a zenitjén állott. Bécsben is rosszabbodott a helyzete. Ott meg a magyar művésztől irigyelték meg a sok siker dicsőségét. Ekkor történt, hogy I. Miklós cár öccsének leánya számára kerestek rajztanárt, és Waldmüllert kérték fel erre az állásra. Az öreg mester azonban, akit egész múltja Bécshez kötött, nem akart vállalkozni és maga helyett Zichy Mihályt ajánlotta, így jutott el messze külföldre az a magyar festő, akinek minden érzése, minden vágya és gondolata magyar volt és az idegenben is mindig az maradt. Sajátságos tragikum rejlett ebben, és ez volt Zichy Mihály tragikuma. A nagyhercegnő barátsága nem tudta megvédelmezni az udvar irigysége ellen, és ő maga sem tudott beilleszkedni a despotikus környezetbe. Otthagyta tehát állását, de megmaradt az orosz fővárosban. Egy éven keresztül nagy nélkülözések közepette élt Zichy, de mindig hű maradt művészi hivatásához. Mellékesen egy fényképésznél kereste meg mindennapi kenyerét. Később azonban egynéhány skicce és készülő kompozíciója ismét feléje terelte a közfigyelmet. így történt, hogy egy napon hivatalos meghívást kapott a cár udvarába és a cár megbízást adott neki, hogy az udvarát rajzolja meg tréfás képekben. Amikor Zichy elkészült a megrendeléssel és bemutatta azt egy albumban (Gacsinai krónika) az uralkodónak, az valósággal beleszeretett a művészbe. Minthogy azonban „komoly” munkát is akart tőle látni, megbízta az oltenicai ütközet megfestésével. A kép elkészülte után a cár állandóan magához kötötte Zichyt. Mégis előfordult egy alkalommal, hogy majdnem elvesztette a cár kegyét. Történt pedig ez egy művészi tréfája miatt. Valahogy rájött, hogy a krími háborúban harcoló katonatiszt neje két fényképet készíttetett magáról: egy egészen kicsit, melyet elküldött férjének, és egy nagyot, amit otthoni szeretőjének ajándékozott. Zichyt felháborította ez az aljasság, és egy rajzban adott kifejezést indulatának. A rajzon egy kórházi ágyon fekszik a férj és szeretettel nézi nejének fényképét, de nem veszi észre, hogy bekötött fejének az árnyéka a falra esik, és ez az árnyék két nagy szarvba csúcsosodik. — Amikor a cár meglátta ezt a rajzot, módfelett felháborodott. „Nem tűröm, hogy katonáimból gúnyt űzzenek! ” — kiáltotta. Valahogy megértették a cárral, hogy milyen forrásból fakadt ez a gúny és így enyhült a haragja. A képet a következő felirattal küldte vissza: „Legyen ezentúl is elmés, de ne legyen többé gonosz”. Miklós cár halála után II. Miklós cár fogadta kegyeibe Zichyt. Különösen akkor, amikor elkészítette részére a híres vadászalbumot, amely huszonhat nagy képből állott. Ezután még eltartott vagy három esztendeig, amíg Zichy anyagi helyzete megszilárdult. 1858-ban felszólította Voronzov herceg, hogy menjen el hozzá, a palotájába: megkap mindent, 2000 rubel évi fizetése lesz. A herceg nem kíván mást, csupán annyit, hogy elsősége legyen minden festménye megvásárlásánál. Az udvarnál neszét vették a dolognak és hogy elejét vegyék az „elpártolásnak”, kinevezték Zichyt — 1859 elején — II. Sándor cár udvari festőjének 6000 rubel évi fizetéssel. A cár kegye ezúttal megóvta őt jó időre attól, hogy az udvaroncok szeszélyeivel törődjék. Ugyanis az udvaroncok nehezteltek rá a legjobban a „krónikái" miatt, hiszen ezeken a rajzokon nem mindig szerepeltek előnyösen. Egy időben Liever báró fel is szólította, hogy kímélje az udvarhoz tartozók érzékenységét. A cár azonban — amikor erről értesült — azt mondta Zichynek: „Ne törődjék velük, én vagyok az ön műveinek egyetlen cenzora, senki más!” . No, de mégis eljött az idő, amikor még a cár sem védhette meg Zichyt. Már 15 éve állt a cár szolgálatában, amikor az irigyeknek sikerült tőle elidegeníteni. A festő fizetésemelést kért, és az akkori udvari miniszter szerénytelennek mondta Zichy óhaját. A felelet az lett, hogy Zichy Mihály beadta lemondását. A cárral pedig elhitették, hogy a fizetésemelés csak ürügy volt, mert az angol trónörökös ajánlatát akarja elfogadni. A cár elhitte a ravasz vádat és megsértődött, elfogadta a festő lemondását. Ezért Zichy rövid párizsi tartózkodás után csakugyan elfogadta a walesi herceg meghívását a skóciai vadászatokra. A legfényesebb ajánlatot tette a herceg, de a festő azzal indokolta a visszautasítást, hogy nem akarja a cár érzékenységét megsérteni azzal, hogy más udvar ajánlatát elfogadja. Inkább megmarad szabad és független művésznek. Ezután visszatért Párizsba és ott hat esztendőt töltött el. Itt alkotta leghatalmasabb alkotásait és itt élhette ki szíve vágyát, hogy teljesen magyarnak érezhette magát. Lelke lett a „Magyar Egyesületnek”, s amikor 1879-ben Szeged városát a nagy katasztrófa érte, ő rendezte a nagy operában azt az ünnepséget, amely a földig sújtott magyar városnak első nagy segítségét hozta: 250 000 frankot. Ebben az időben támadt az a gondolata, hogy végleg hazamegy Magyarországra és ott fogja leélni hátralévő napjait. Haza is ment és Zalán dolgozott csendes visszavonultságban. Többnyire magyar témájú festményeket készített, amíg be nem állt egy újabb fordulat az életében. II. Sándor cár halála után — akit a nihilisták megöltek —, utóda, aki sohasem szűnt meg Zichy művészetéért rajongani, felkereste őt azzal az ajánlattal, hogy térjen vissza a pétervári udvarhoz — de egészen más feltételek mellett. Felajánlottak Zichynek 12 000 rubel évi fizetést, továbbá 2000 rubel lakbért, s megengedték neki, hogy ünnepi alkalmakkor a saját díszmagyar ruhájában jelenjen meg. Ezenkívül szabad bejárást biztosítottak neki a cári palota termeibe, szóval olyan pozíciót kínáltak fel a művésznek, amilyet még aligha kapott udvari festő. Zichy elfogadta az udvari ajánlatot és visszatért az orosz fővárosba. III. Sándor úgy fogadta, mint régi bizalmas barátját, és II. Miklós cár nemkülönben elhalmozta kegyeivel. Zichy Mihály itt élte le hátralévő életét. Emlékezzünk - Hungary Remembered A magyar forradalmi irodalom egy kitűnő drámával gazdagodott. A sok regény, történelmi leírás és dokumentációs anyag óriási tömege mellett kiemelkedik ez a dráma, amely 30 év után a jelenkor fényszórójába helyezi a már-már történelmi emléknek tekinthető magyar szabadságküzdelmet. Svájcban három idegen nyelven (németül, franciául és olaszul) a régen elhalt Rév. Dánér Lajos írta a magyar forradalomról az első drámát „Piros fehér zöld ” címmel. Azt hiszem, nem is jelent meg magyarul. Szablya Ilona és menye, Marcey Painter Szablya drámája a magyar származású amerikaiakhoz és leszármazottaikhoz szól, Tollas Tibor költeményeinek beillesztésével. De szól a dráma a jelenkor könnyen felejtő amerikai közvéleményéhez is, amelynek lelkiismeretét felpiszkálja az írók felkiáltása, akik szégyellték, hogy az amerikai szabad világ, akárcsak az európai, cserbenhagyta a tettek mezején a magyar nép szabadságküzdelmét. A dráma hősei a magyar forradalom életre hívott árnyai, akik megszólaltatják az előzmények kínos szenvedéseit, a rettegést, a börtönt, a szenvedéseket, és felfedte az ÁVH gúnyos, magabiztos mosolyát, amely abban a hitben alkalmazza terrorját, hogy ILJA EHRENBURG szavaival megváltoztassa az embert. „Pók foltozza be a csendet”, a nép összeszorított foggal, Sztálin halálának örömében reménykedve várja az enyhülések bekövetkeztét, hogy abból eljusson a függetlenségig és a belső szabadságig. „Senkiben sem lehetett bízni” — sóhajtott fel az egyik szereplő, és a másik „gyengéd szemekkel nézi vörös nyakkendős fiát, a kis úttörőt, mert nem tudja, hogy elérkezett-e a perc, amikor megmondhatja, hogy minden hazugság.” „És nevess minket, kik most is csatázunk, Hiszen hiába akarat, erő. A törpeagyú szörnyek kora jó már”. Akárcsak a jelenkorban, a múlt hőseinek szavai ma is aktuálisak: mindent elkövettek, hogy Nyugat felé azt mutassák, milyen megelégedettek és boldogok vagyunk, mert egy kommunista államban mindenkitől elvárják, hogy „szükségszerűen” boldog legyen. A dráma kitűnően vezet bennünket október 23-nak „fénye” felé, s „a szolgaságból fényt derítünk fegyver nélkül is győztesek”. Az orosz beavatkozás után alkalmi gúnnyal kiáltja a világ felé: „egyetlen külföldi alakulat, mely a forradalomban fegyverrel kelt Magyarország védelmére, orosz volt”. Mert számosan voltak a tankokba kényszerített szovjet katonák között, akik a forradalomért fogtak fegyvert. A menekülés káoszában, főleg a szabad világ megértő szívei felé, keserűen szól a dráma egyik árnyalakja: „Ott álltam a korlátnál, és sós könnyeim a sós tengerbe hullottak, ahogy visszanéztem búcsút mondva Európának, a hazának.” A dráma kiáltó emlékeztető az irodalmi máglyába csomagolva, hogy tömören nyújtsa mindazokat az ismereteket, amelyek lassan belevesznek az évek homályába. Szablyáék drámája élővé teszi az eseményeket, és nyugati szemlélettel, de magyar szívvel adja hírül a világnak, amire emlékezni kell. Dr. Töttösy Ernő * A darab akár angolul, akár magyarul megrendelhető a szerzőktől a következő címen: Helen M. Szablya 4416 - 134th Place SE Bellevue, WA 98006 Ára: 12 USA-dollár plusz 1,50 dollár szállítási költség. Októberben jelent meg magyarul Szablya Jánosné könyve: AZ 56-OS CSERKÉSZCSAPAT Ifjúsági regény a forradalom történetéről az amerikai Magyar Cserkészszövetség kiadásában. Ára: 7 USA-dollár plusz 1 dollár szállítási és kezelési költség. Megrendelhető: Helen M. Szablya 4416 — 134th Place SE, Bellevue, WA 98006 Telefon: (206) 643-1023 KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1987. május 17. Vajda Albert: Alvilági beszélgetés Leninnel — Lenin? — kérdezte tűnődve a nyilvántartási hivatal tisztviselője. — Hm ... Lenin! Ujjai végigfutottak a hófehér kapcsolótáblán. A hatalmas képernyőn fények villantak, azután ismét elsötétült. — Sajnálom — fordult felém a tisztviselő —, Lenin nevű egyén nem szerepel a nyilvántartásban. — Talán úgy, hogy Uljanov — mondtam. — Vlagyimir Iljics Uljanov. Az ujjak megint végigzongoráztak a komputeren. A képernyő felvillant, megjelent rajta a szöveg: „Vlagyimir Iljics Uljanov, életre kelt 1870. április 22-én Szimbirszkben, befejezte odalent 1924. január 21-én. Még ugyanazon a napon felérkezett, azóta a foglalkozásának megfelelő büntetőintézet lakója.” — Szóval ezzel az egyénnel óhajt beszélni? — kérdezte a tisztviselő. Bólintottam. Megnyomott egy gombot, gyorslift vitt lefelé, és a következő pillanatban már piros falú szobában ültem kényelmes karosszékben, és egy magas, rézvörös arcú ördög bevezette Lenint. — A beszélgetési idő tizenöt perc — mondta a vörös képű és eltűnt. Lenin leült velem szemben és rámfüggesztette tekintetét. Olyan volt, mintha földi fényképeit nem retusálták volna. Sárgás pergament bőrrel, őszülő kecskeszakállal, kopaszon. — Maga fentről jött? — kérdezte kissé rekedten. — Interjút akar csinálni velem? Tessék, kérdezzen. Mint hallotta, tizenöt percem van. — Meg sem kérdi, hogy milyen laptól jöttem? Vállat von. — Nem érdekel. Idefent. .. akarom mondani, idelent az ilyen kérdések lényegtelenné válnak. Kapitalista újság vagy kommunista napilap, nem érdekel. Kérdezzen és én felelek. — Lépést tart ön halála óta a földi eseményekkel? — Sajnos, igen. Ez is egyike itt a büntetéseknek. — Ön sokat írt a világ jövőjéről. Most, hogy visszatekint az elmúlt hét évtizedre, mi az érzése: megvalósították-e a világ egy részében az ön elképzeléseit? — Egy jóslatom száz százalékig bevált. — Szabad kérdeznem, melyik? — A kapitalisták szállítják a kendert ahhoz a kötélhez, amelyre fel fogjuk akasztani őket. — És a többi? Úgy alakult-e a Szovjetunió élete, ahogyan ön azt elképzelte? — Más az elmélet és más a gyakorlat. — De amíg ön élt és irányított, addig ezt az elvet nem vallotta. — Más az elv és más az igazság. — Azt hiszem erről a témáról egyetlen művében sem írt. — Más a mű és más az őszinteség. — Azt akarja ezzel mondani, hogy az ön által felállított dogmák, irányelvek, elképzelések nem álltak gyakorlati talajon? — A tudomány ma sokkal fejlettebb fokon áll, mint az én időmben. Ma minden új tudományos elméletet kísérletekkel kívánnak bizonyítani és a kísérleteket előbb tengeri malacokon, egereken, patkányokon végzik, csak azután az embereken. — Tehát az a véleménye, hogy a leninizmust is előbb így kellet volna útjára indítani? — Erre a kérdésére csak saját idézetemmel felelhetek: „Nem tudom.” Ugyanezt mondtam a kommunista internacionálé II. kongresszusán 1920-ban, amikor megkérdezték tőlem, hogy elképzelhető-e az opportunista elemek teljes felszámolása. Megjegyzem, ez azon kevés állításom egyike, amely ma is megállja a helyét. — Az ön halála után Sztálin teljhatalommal vezette az országot és a leninizmus mellé, sőt fölé helyezte a sztálinizmust. Mit szól ön ehhez, innen felülről. . . akarom mondani, alulról? — Erre a kérdésre nem felelek. Voltak elképzeléseim, ezt senki se tudja letagadni. Egyenlőséget hirdettem az emberek között. És nem én voltam az első, aki rájött, hogy ez képtelenség. Csak egyet lehet elérni. — Mit? — Hogy másokat ültessünk a tömeg nyakára. Fel lehet akasztani a királyokat, el lehet űzni az arisztokratákat és nagytőkéseket, de helyüket más jelszavakkal, ám ugyanazon módszerekkel elfoglalják az új társadalmi rend opportunisták A tömeg és a nyak, amelyre ránehezednek, változatlan marad. Ez különösképpen vonatkozik az én egykori hazámra, ahol a nép évszázadok óta megszokta, hogy valaki csattogtatja feje felett, sőt a hátán a kancsukát. Amíg a cár atyuska tartotta a korbács nyelét, addig az ő kezét csókolták, amikor én vettem át, az enyémet, utána Sztálinét, Hruscsovét, Brezsnyevét... A kéz változik, a kancsuka marad. És az orosz nép térdet-fejet hajt ma is . .. Nézzen csak körül, minden szomszédos államban volt lázadás, felkelés, a keletnémetek, lengyelek, csehek . . . nem beszélve az ön országáról, hiszen maguk, magyarok, 1956-ban igazán bebizonyították, hogy nem bírják a rabszolgaságot... Csak a Szovjetunióban tűrnek mindent birkatürelemmel. — Ne haragudjék, de szavaiból úgy veszem ki, hogy ön nem helyesli azt, ami a Szovjetunióban zajlik. így van ez? — Idelent nincs vélemény, mert mindent egészen más megvilágításban lát az elítélt. Amíg éltem, azt hirdettem, hogy a burzsoá államgépezetet szét kell zúzni, helyébe proletár államgépezetet kell állítani. De ezt akkor másnak képzeltem. — És ma? — Ma már nem képzelek semmit. Megborzongok, valahányszor hallom, hogy emlegetik nevemet. — Azt hiszem, ezzel nem áll egyedül. A földön is sokan megborzonganak az ön nevének említésére. Megenged még két kérdést, mielőtt lejárna az időnk? — Tessék, kérdezzen. — Ha újra születne, ismét forradalmár és népvezér akarna lenni? — Beszélgetésünk kezdetén megmondtam, hogy ma már tudom: más az elmélet és más a gyakorlat. — A leninizmus esetében ezt minden gondolkodó ember már régen tudja. — De ez csak az emberiség jelentéktelen kis hányada. Mert ezen a vonalon nem változott semmi, uram. A nagy tömeg ma sem képes gondolkodásra. Mi a második kérdése? — Milyen büntetést mértek idelent Vlagyimir Iljics Leninre? — Tilos üzemi titkokat elárulnom. Annyit azonban mondhatok, hogy vannak fizikai kínzások, égető tűz, forró szurok, tépés, csavarás, kerékbetörés ... Mindez, egy idő után, elviselhető . .. De van egy kibírhatatlan büntetés ... — Éspedig? — Naponta tizenkét órán át kell olvasnom saját műveimet ... magyar fordításban. Az ajtóban megjelent a rézvörös ördög. Lenin felállt és eltűnt... Én pedig felébredtem.