Katolikus Szemle 4. (1952, Róma)
3. szám - Hegyi Márton: Az egyházi művészet mai problémái - AZ EGYHÁZ SZAVA - Spectator: Századunk drámája
22— 3. Egy következő cikkében (Osservatore Romano, jul. 27) Mons. Costantini a modernség és a hagyománytisztelet problémáját tárgyalja. E körül forog a párisi Le Figaro Litteraire augusztus 2-i számának ankétje is. Piene Marais a modern egyházművészt két francia élharcosához fordul és fölveti a kérdést: Mi az értelme a Szent Officium utasításának? Helyesli vagy elveti az Egyház a modern művészet bevezetését a templomokba? A művészet mai krízisében kiknek fogja pártját: a « hagyományokat őrző » stílusutánzókét vagy a mindenáron újítani akarókét? P. Couturier domonkos atya, a L'Art sacré szerkesztője, aki a Vence-i, Assy-i és Audincourt-i kápolna modern terveit készítette és művészeti kérdésekben Matisse tanácsát kéri, a Szent Officium utasításában két alapvető elv megerősítését látja: az egyházi művészetben a művész szabadságának éppen úgy érvényesülnie kell, mint a hagyomány tiszteletének. A kettő közt csak akkor van igazi ellentét, ha a szabadság anarchiát, a hagyomány tisztelete pedig megmerevedett akadémikus stílust jelent. Valójában az egyházművészet « hagyománya » a stílusok és ízlések meglepően, szinte szélsőségesen gazdag változatát öleli fel. Hasonlítsuk csak össze a románkori szobrokat a német barokk alkotásaival! A modern művész útjában igazában nem az egyházi hagyomány, hanem a közelmúlt vallási szentimentalizmusának művészietlen termékein nevelődött közízlés áll. Ez viszont nem csak az egyházi művészet problémája. A mai krízist éppen az okozza hogy a « hivatalos művészet » kétes értékű alakutásain nevelődött közönség nem érti meg a modern stílustörekvéseket. Mindenestre az Egyház joga és kötelessége, hogy az egyházművészet terén jelentkező túlzásokat megakadályozza. Örvendetes azonban, hogy a Szent Officium nemcsak a modern túlzások ellen, hanem az ízléstelen és minden művészi értéket nélkülöző képek és szobrok ellen is fölemelte szavát. Az Egyház tehát meggondoltságot követel a modern törekvések terén, de nem akadályozza meg az alkotó művészt abban, hogy szabad legyen, sőt merész. P. Regamey domonkos atya, P. Couturier munkatársa, a Szent Officium ursításának mérsékelt hangjára és szélsőségeket kiegyensúlyozó jellegére hívja föl a figyelmet. A modern művészet egyáltalán nincs kitiltva Isten házából, de mivel feladata a liturgiának és a hívek áhítatának szolgálata, az Egyház megköveteli, hogy mértéktartó legyen. A modern francia egyházművészet legszebb alkotásai, mint P. Couturier kápolnái is, megfelelnek ennek a követelménynek. Különösen Matisse műve, a vence-i « chapelle de la joie», mely a lelki öröm és a tiszta áhítat szellemét árasztja. Mindebből világos, hogy az Egyház a művészet kérdésében is, a szélsőséges végletek között az egészséges fejlődés híve. HEGYI MÁRTON AZ EGYHÁZ SZAVA SZÁZADUNK DRÁMÁJA (XII. Pius pápa szózata az orosz néphez) Előttünk a nagy dokumentum 1952 nyarának feszült légkörében jelent meg. Lázas mozgásba hozta a sajtó és rádiók hírnökeit; csodálkozó és reménykedő szemmel állítottameg a városi utak rohanó emberét, rejtett és számító «bölcsesség » terveit villanthatta fel a politikusban... Kihatásainak nagy imereteit még most eltakarja előlünk az idő sűrű fátyola, de mindenki érezhette, hogy századunk történésének legsajgóbb kérdése szólal meg belőle és kiált a világ lelkiismeretén túl — a « népek és nemzetek Urához ». Ki hogyan látja és fogalmazza meg azt a súlyos kérdést? Amidőn ez merül fel bennünk, eszünkbe jut a Komsomolskaia Pravda f. évi júl. 4-én megjelent cikke. Vladimir Grilomedov « lelkiismereti kérdéssel» fordult az ifjú kommunisták lapjához. Édesanyja tiltakozása ellenére leveszi családi otthonuk faláról a régi ikonokat. Bátyja oly nevetségesnek tartja ezt a tettét, mint Don Quijote harcát az ellenségnek vélt szélmalmok ellen. Da Vladimir úgy gondolta, hogy nem maradhat közömbös a «babonával» szemben. Ezért kér felvilágosítást a Komsomolskaia Pravda-tól. Ez így válaszolt neki: «A sztálini alkotmány minden polgárnak biztosítja a vallásellenes propaganda szabadságát és a vallásgyakorlat jogát. A kommunista párt és a szovjet állam azonban a vallásos maradványokat veszélyeseknek tartja és ezért ellenük a leghatározottabban lép fel. A marxi-leniai tudományos realizmus, — mely a kommunizmus felé vezető utat világítja meg, — semmi módon nem egyeztethető össze az idealista világnézettel, a vallással, mely nemcsak tudományellenes, de egyben reakciós világnézet... » — Ezért — vonja le következtetését a