Katolikus Szemle 9. (1957, Róma)
3. szám - Fáj Attila: Az Ember tragédiájának sorsa
nyilvánulásait tárja fel. E tekintetben is utalhatunk C. G. Jung eredményeire, aki újabb művében (Von den Wurzeln des Bewusstseins, Zürich, Rascher-Verlag, 1954), egy új archetypos-t mutat be: a tudatos emberi törekvés tudatalatti képét. Ezt fa-motivumnak nevezi (Der Philosophische Raum). Minden emberi alkotás — legyen az filozófiai mű vagy színdarab, alkimista recept vagy atommáglya — valójában a lét irracionális gyökereiből táplálkozik és az értelem fényére törekszik, fel a magasba, mint valami faóriás, az Ószövetségben szereplő jó és rossz tudásának fája. A Nemzeti Színház kitűnő rendezésében szerencsés intuícióval az álomképek keretét az Ősliget két pálmafájával szimbolizálták. E fák között jelent meg az egyiptomi, görög, római, bizánci stb. szín, és a jelenetek közti átmenetet felhőjátékkal érzékeltették. Madách tehát, csaknem száz évvel ezelőtt, művészi megérzéssel oly ragyogó álomképsorozatot tudott megörökíteni művében, melynek elméleti igazolására csak a legmodernebb mélylélektan volt képes. Ami Lukács György második megállapítását, az önironizálást illeti, meg kell jegyeznünk, hogy teljesen téves felfogáson alapul. Helytelen lenne ugyanis azt várni, hogy Ádám álmában saját sorsa fölött ironikusan elmélkedjen. Az irónia tipikusan tudatos szellemi tevékenység (gondoljunk a sokratesi eironeia-ra) és álomban egyáltalán nagyon ritka jelenség. Ádám vezetője Lucifer sem ironizál, hanem gúnyolódik. Célja nem az, hogy Ádám felülkerekedjék a balsorson, megszabaduljon a kiábrándító élmények hatása alól, hanem kétségbeessék és öngyilkosságba meneküljön. Tehát a nagy kísértő éppen a kavargó érzelmekre, indulatokra, a tudatalatti világra épít. 1956 őszén, a Rákosi-rendszer végleges bukásakor, amikor az Ember Tragédiáját ismét elő merték adni, újra fellángolt a polémia Madách értelmezése körül. Ekkor több magyar szocialista-realista író is nekibátorodott, hogy miután a kormány és a párt lehetővé tette, önálló véleménynek adjon hangot és megvédje az Ember Tragédiáját. így népi írónk, Veres Péter, szintén a Szabad Nép hasábjain, « Madách megértéséhez » címmel tanulmányt írt, melyben azt fejtegette, hogy az álommotívum minden jelenetében van valami realitás. A falanszter képe merül fel mindnyájunkban, ha az országban uralkodó bürokratizmus kínjait érezzük, az eszkimójelenet pedig nem más, mint az entrópia hipotézisének művészi realizálása. A Tragédia egyáltalán nem mondható pesszimista világnézetűnek, mert nem követte soha olyan öngyilkossági hullám, mint állítólag Goethe Werther-jét. Nem akarunk Veres Péterrel vitába szállni, csupán annyit kívánunk megjegyezni, hogy ha egy művészi alkotásról kimutatható, hogy az alkotás egyes részei mögött száz meg száz társadalmi, kulturális, tudományos valóságelem lappang, attól a mű még nem lesz művészileg hiteles, reális alkotás. Ezt már Aristoteles is világosan látta, amikor hangsúlyozta, hogy nem lesz művészileg hiteles a szekér képe, ha Hesiodosként felsoroljuk száz alkatrészét. Lehet ugyanis, hogy a mű részeire van reális fedezet, de a mű egészét tekintve hitelét vesztett, nincs mögötte semmi egyetemesen összefogó realitás. A Vigiliában megjelent tanulmányunkban azt igyekeztünk megmutatni, hogy a darab gerincét képező álommotívum, mint összefüggő egész, tudományosan is hiteles. Természetesen arányaiban szétfeszíti a konkrét álom kereteit, túlságosan grandiózus ahhoz, de ez a grandiozitás abból fakad, hogy a cselekmény szerint nem akárki álmodik, hanem az emberiség ősapja, és itt éppen ez a monumentalitás teszi a drámát művészileg hitelessé, éppen ez a mű primus motor irrationalis-i. Madách műve nem sérti a vallásos érzést, mert a Megváltás nem szerepel a csődöt mondó nagy emberi célok közt. Az álommotívumot eredeti értelmében inkább a Megváltás nélküli emberi törekvések haláltáncának foghatjuk fel. Ezt a gondolatot juttatta kifejezésre a szerző is a drámai költemény alapeszméjéről Erdélyi Jánosnak írt levelében: « Magyarországi cikkeidet csak az imént vehettem s e soroknak célja sem valami antikritika, vagy magamat szépíteni akarás, csak egy oly vádtól való szabadkozás, amely már nem az írót, de az embert terheli és két félreértés kiigazítása. A vád a szocializmust nézi, mintha én azt gúny tárgyául akarnám tenni. Egész művem alapeszméje az akar lenni, hogy amint az ember Istentől elszakad s önerejére támaszkodva cselekedni kezd, az emberiség legnagyobb s legszentebb eszméin végig egymásután cselekszi ezt. Igaz, hogy mindenütt megbukik s megbuktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi természet legbensőbb lényében rejlik.