Katolikus Szemle 9. (1957, Róma)

3. szám - Fáj Attila: Az Ember tragédiájának sorsa

nyilvánulásait tárja fel. E tekintetben is utal­hatunk C. G. Jung eredményeire, aki újabb művében (Von den Wurzeln des Bewusstseins, Zürich, Rascher-Verlag, 1954), egy új arche­typos-t mutat be: a tudatos emberi törekvés tudatalatti képét. Ezt fa-motivumnak nevezi (Der Philosophische Raum). Minden emberi alkotás — legyen az filozófiai mű vagy szín­darab, alkimista recept vagy atommáglya — valójában a lét irracionális gyökereiből táp­lálkozik és az értelem fényére törekszik, fel a magasba, mint valami fa­óriás, az Ószövet­ségben szereplő jó és rossz tudásának fája. A Nemzeti Színház kitűnő rendezésében sze­rencsés intuícióval az álomképek keretét az Ősliget két pálmafájával szimbolizálták. E fák között jelent meg az egyiptomi, görög, ró­mai, bizánci stb. szín, és a jelenetek közti átmenetet felhőjátékkal érzékeltették. Madách tehát, csaknem száz évvel ezelőtt, művészi megérzéssel oly ragyogó álomkép­sorozatot tudott megörökíteni művében, mely­nek elméleti igazolására csak a legmoder­nebb mélylélektan volt képes. Ami Lukács György második megállapítá­sát, az önironizálást illeti, meg kell jegyez­nünk, hogy teljesen téves felfogáson alapul. Helytelen lenne ugyanis azt várni, hogy Ádám álmában saját sorsa fölött ironikusan el­mélkedjen. Az irónia tipikusan tudatos szelle­mi tevékenység (gondoljunk a sokratesi eiro­neia-ra) és álomban egyáltalán nagyon ritka jelenség. Ádám vezetője Lucifer sem ironizál, hanem gúnyolódik. Célja nem az, hogy Ádám felülkerekedjék a balsorson, megszabaduljon a kiábrándító élmények hatása alól, hanem két­ségbeessék és öngyilkosságba meneküljön. Te­hát a nagy kísértő éppen a kavargó érzel­mekre, indulatokra, a tudatalatti világra épít. 1956 őszén, a Rákosi-rendszer végleges bu­kásakor, amikor az Ember Tragédiáját ismét elő merték adni, újra fellángolt a polémia Ma­dách értelmezése körül. Ekkor több magyar szocialista-realista író is nekibátorodott, hogy miután a kormány és a párt lehetővé tette, önálló véleménynek adjon hangot és megvédje az Ember Tragédiáját. így népi írónk, Veres Péter, szintén a Szabad Nép hasábjain, « Ma­dách megértéséhez » címmel tanulmányt írt, melyben azt fejtegette, hogy az álommotívum minden jelenetében van valami realitás. A falanszter képe merül fel mindnyájunkban, ha az országban uralkodó bürokratizmus kín­jait érezzük, az eszkimójelenet pedig nem más, mint az entrópia hipotézisének művészi realizálása. A Tragédia egyáltalán nem mond­ható pesszimista világnézetűnek, mert nem követte soha olyan öngyilkossági hullám, mint állítólag Goethe Werther-jét. Nem akarunk Veres Péterrel vitába szállni, csupán annyit kí­vánunk megjegyezni, hogy ha egy művészi al­kotásról kimutatható, hogy az alkotás egyes ré­szei mögött száz meg száz társadalmi, kultu­rális, tudományos valóságelem lappang, attól a mű még nem lesz művészileg hiteles, reális alkotás. Ezt már Aristoteles is világosan látta, amikor hangsúlyozta, hogy nem lesz művé­szileg hiteles a szekér képe, ha Hesiodosként felsoroljuk száz alkatrészét. Lehet ugyanis, hogy a mű részeire van reális fedezet, de a mű egészét tekintve hitelét vesztett, nincs mö­götte semmi egyetemesen összefogó realitás. A Vigiliában megjelent tanulmányunkban azt igyekeztünk megmutatni, hogy a darab gerincét képező álommotívum, mint összefüg­gő egész, tudományosan is hiteles. Természe­tesen arányaiban szétfeszíti a konkrét álom kereteit, túlságosan grandiózus ahhoz, de ez a grandiozitás abból fakad, hogy a cselek­mény szerint nem akárki álmodik, hanem az emberiség ősapja, és itt éppen ez a monumen­talitás teszi a drámát művészileg hitelessé, éppen ez a mű primus motor irrationalis-i. Madách műve nem sérti a vallásos érzést, mert a Megváltás nem szerepel a csődöt mon­dó nagy emberi célok közt. Az álommotívu­mot eredeti értelmében inkább a Megváltás nélküli emberi törekvések haláltáncának fog­hatjuk fel. Ezt a gondolatot juttatta kifejezésre a szerző is a drámai költemény alapeszméjé­ről Erdélyi Jánosnak írt levelében: « Magyarországi cikkeidet csak az imént vehettem s e soroknak célja sem valami anti­kritika, vagy magamat szépíteni akarás, csak egy oly vádtól való szabadkozás, amely már nem az írót, de az embert terheli és két félre­értés kiigazítása. A vád a szocializmust nézi, mintha én azt gúny tárgyául akarnám tenni. Egész művem alapeszméje az akar lenni, hogy amint az em­ber Istentől elszakad s önerejére támaszkod­va cselekedni kezd, az emberiség legnagyobb s legszentebb eszméin végig egymásután cse­lekszi ezt. Igaz, hogy mindenütt megbukik s megbuktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi természet legbensőbb lényében rejlik.

Next