Katolikus Szemle 13. (1961, Róma)
1. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - Várady Imre: Tollas Tibor munkássága és versei
őszinteség és az életérzés heve. Minden sora mögött a valóság, a kifejezett gondolat vagy érzelem gyökeréig átélt voltának aranyfedezetét érezzük s vallomásai elsősorban ezzel az emberi hitelességükkel kapnak meg. Hatásuk további oka, hogy a bennük kitáruló lelkivilágban nem nehéz otthonossá válni. A költő legdúsabb ihletforrásaiból egy-egy erecske mindnyájunkban csörgedez és lelki rokonaivá tesz bennünket. Erős szociális érzése a mienk is, osztozunk fájdalmában a nélkülözők láttán, vele együtt szeretjük és féltjük a föld népét. Ha szülői ház viszontlátásáért sóvárog, a régi otthon vásott küszöbét énekli meg, áhítattal idézi föl atyja emlékét vagy az édesanya ölelésének « fészekmelegébe » kívánkozik, a mi lelkünk szikkadt medrén is a gyermeki gyöngédség és hála hullámai futnak át. Ifjúi lírájának ezek az alapmotívumai átszövődnek börtönverseibe is: az édes emlékek vigasza s a múltból magával hozott bőséges erkölcsi erőtartalék védik meg a szenny, bűz, kurtavas, korbács, éhség poklában vergődő rab lelkét az eltorzulástól. Bűntelenségének tudata nem lázadóvá teszi, hanem fokozza ellenállását a rázúduló kínokkal szemben, sorstársai iránti részvéte is zsongítja saját fájdalmát, egyészséges életösztöne támaszt talál az összeomlás ellen a külső világ, a szabadság legjelentéktelenebb üzenetében is, ami cellájába vagy a fogházudvarra téved, s vannak kegyelmi pillanatai, amikor mártiriumát az eszme győzelméért követelt áldozatként viseli s ádáz fegyőreinek is megbocsát. Mindez úgy hat ránk, mint a magunkénak is tudott vagy képzelt érzelmek felerősített visszhangja, s mert nem lehet kétségünk a versek igazmondása felől, örömest telünk el belőlük a keresztény alázat, szeretet és jóság megváltó hatalmának bizonyosságával. Hasonlóképpen vagyunk ennek a költészetnek tartalmát meghatározó két további motívumcsoporttal is. Nincsen olyan idegenbeszakadt magyar, aki a hontalanság problémáit a költővel lényegileg azonos módon át ne élte volna vagy — e verseket olvasva — rá ne döbbenne, hogy «szigetként áll» az idegen tengerben s «lakása van csak, de nincsen otthona ». A lassú elidegenedés hajdani világunktól, a közöny pókhálója, mely észrevétlen tompítja érzékenységünket az otthoniak szenvedései iránt, gyermekeink féltése a gyökértelenségtől, egytől-egyig közös élményei a legtöbb menekültnek. S akiben odahaza nem is vált még tudatossá, hogy a magyarság sorsában milyen szerepe van a Kelet és Nyugat irányában egyszerre vonzó és taszító erőknek, nem eszmélt-e a bujdosás folyamán erre a tragikus kérdésre, mely Tollast állandóan foglalkoztatja, s nem hajlik-e maga is arra, hogy vele együtt keserű büszkeséggel azt vallja: « magyarnak úgy marad az ember, ha nem tartozik sehová ». Bármily közel is áll azonban hozzánk egy vers tartalma s bármennyire meghittünkké teszi is a mögötte megismert embert, bűvös hatalmába csak ennek a tartalomnak költői megjelenése által kerít bennünket. A költő jelenlétét (numen adest) pedig akkor érezzük, ha a vers magunk fölé, egy új valóság világába emel, ahol minden ismerős és mégis más, mint amilyennek eddig láttuk, s ami percnyi és egyedi is benne, valami állandó és általános érvényűnek sejtelmét kelti. Ilyen vers még a szó legnagyobb művészeinek is csak ritkán sikerül, de néha egy is elegendő, hogy fenntartsa alkotója nevét. Tollas Tibort bizonyára túlzás lenne a forma kiváltságos mesterei közé számítani, de csak az ő erkölcsi és szellemi lényét visszautasító elfogultság vonhatja kétségbe, hogy született költő, akinek tolla alól — már eddig is — a magyar 74