Katolikus leánygimnázium, Kecskemét, 1927
Révész István tábori püspök. Huszonegy évig volt Kecskemété, tizenegy évig a mienk különösen, mert egyik alapítója ez alföldi intézetünknek. Most, mikor eltávozik innen, úgy érezzük, a mienk, Kecskemété az Alföldé marad tovább is. Nem is tudnók másképen képzelni, minthogy neki szüksége van az alföldi levegőre, amelybe belelehelte tüzes lelkének szeretetét az itt élő magyarság iránt, de éppen úgy szívta is magába a beláthatatlan pusztáknak, a tanyáknak halk sóhaját, melyet dörgéssé tudott fokozni, segélykiáltássá formálni, mikor a magyar katolikusságnak kiadta az első és legszükségesebb mentőakcióra a jelszót: Iskolákat az Alföldnek, lelkészeket a tanyáknak! Ez az eszme forrott lelkében akkor is, mikor 1914-től fogva mindegyre kereste az alkalmat, hogy Kecskemétnek egy női szerzetesrendet adjon a leánynevelés munkájához. Évekig húzódott a kérdés megoldása, a háború nem sok lehetőséget kínált e terv megvalósításához. De Révész István nem az az ember volt, aki a megismert jóért ne tegyen lépéseket, ne fáradjon érte. 1907-ben érlelődött meg végleg elhatározása, hogy a csendesen vezetett előmunkálatok után megadja a kecskeméti katolikus egyházközségnek egy hiányzó jellegét, szerzetesnők vezetésén levő leánynevelő intézetet s ezzel az alföldi családi kérdésekhez a döntő választ: „Ideadhatjátok már most féltett kincseiteket, leánygyermekeiteket, itt kenyeret, műveltséget kaphatnak. Ezt fogadjátok tőlem, mert irántatok, hazám és egyházam iránti szeretetem buzdít erre.“ És az iskolában, az internátusban, a rendházban fogalom lett Révész István neve, mint alapítóé, úttörőé, alkotóé, vezetőé, atyáé. Azért érezzük is a veszteséget, mikor máshová megy világítani, biztatni, lelkesíteni. De nem akarnak visszatartani sem, mert tudjuk, hogy Istentől kijelölt hivatása most ér ahhoz a fordulathoz, most jut el a magaslatra, honnan nemcsak egy egyházközségre, egy kis nevelőintézetre tekint szikrázó szeme, hanem az egész ország határait átfogja sugaraival, átizzítja