Kecskemét, 1884. január-június (12. évfolyam, 1-39. szám)
1884-05-04 / 31. szám
XIII. évfolyam. 31. szám. Kecskemét, 1884. Május 4. Előfizetési díj : Hirdetmények Helyben házhoz hordva, vi- ^ és „Nyitbéri“ közlemények l/CrC/CII lui .... Negyedévre B^^b ^BB B B^^^ Hüb Ilii ^BB B Egy szám ára 12 kr. B V B . ^B B 1 B ■ B 1 B hirdetmények minden egyes hivatalban, valamint a helyi Imm. Bélyegdijbeli könyvkereskedésekben, minden beigtatás után 30 kv. Egyes példányok ugyanitt A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI PÁRT Kéziratok kaphatók. .. .. . . .. .. vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda: POLITIKAI ES K OZ MŰ V E LŐ DE SI KÖZLÖNYE. Kiadóhivatal: Halasi-nagy-utcza 29. sz. Plebánia-utcza 8-dik szám. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. 1 \ \ \ 1 > IH I ^ ■ Az alkotmányos Bismarck. A német birodalom hatalmas kanczellárja nemrégiben egy parlamenti beszédet tartott, amelyben a világ nem csekély bámulatára feltűnő idegenkedést ismert be az abszolutizmus ellen. „Én semmi módon nem pártolom — úgymond, — az abszolutisztikus kormányrendszert, sőt a helyesen gyakorolt parlamentarizmust szükségesnek és hasznosnak tartom. A parlamentnek meg kell akadályozni tudni azon bajokat és veszedelmeket, amelyek egy monarchikus kormány , vagy bármilyen kormány pazarlásaiból, bürokratikus korlátoltságából és protekciójából származhatnak; — mindezekkel szemben vetőt kell neki mondani. Meg kell akadályozni tudnia, hogy rosztörvények ne alkottassanak, hogy az ország pénze el ne pocsékoltassék. Én nem is tudom elképzelni — folytatá — hogy mivel lehetne helyettesíteni a parlamentet, ha el akarjuk kerülni azokat a veszélyeket, amelyekkel egy imparlamentáris kormányrendszer, nyilvánosság és sajtószabadság nélkül össze van kötve“. . . Valóban ezeket a vallomásokat egy Bismarck részéről, lehetetlen a legélénkebb érdeklődéssel nem olvasni. A vaskancellárt ugyanis megszokta már az egész világ — és nem alaptalanul — a parlamentarizmus ellenségének tekinteni. És a német sajtónak az a része, amely tetszeleg magának abban, hogy akár direkte, akár indirekte, Bismarck herczeg által sugalmaztatik: hozzá van szokva oly hangon beszélni a népképviseleti rendszerűt, mintha az nem volna egyéb a „hóbortos idők“ szánandó maradványánál, amelynek gyökerét — minél előbb annál jobb — egy merész vágással ketté kell metszeni. Bismarck úr ezt a fölfogást fent említett beszédével tönkre pocsékolta , sőt oly feladatot szánt a parlamentnek, amelylyel az megelégedhetik. Azok a német lapok például, amelyek Bismarck szócsöveiként gerálták magukat, sohasem ismerték volna be, hogy egy kormány, pláne monarchikus kormány „bürokratikus korlátoltság“-TM is képes legyen ; ellenkezőleg mindig gúnynyal és ócsárlással rontanak neki minden képviselőnek, aki valamit „jobban tudni“ akar, mint a magas kormány; ők csak az alattvalói észt ismerik el korlátoltnak. Sohasem tűrték volna a német sajtó ezen uszályhordozói ellenmondás nélkül azt sem, hogy egy kormány tud pazar is lenni, nepotizmusnak is hódolni, rosz törvényeket is alkotni ; ők azt tartják hogy „minden áldás felülről jön.“ Míg ezzel szemben Bismarck beszédjének morálja az a követelmény, hogy minden kormány irányában a kellő skepticizmussal viselkedjünk. Jóllehet azonban, hogy Bismarck úr az ő érdekes nyilatkozatait kétségkívül „egész komolyan“ vette, mégis azt hiszük, aligha érdemelné ki elismerését az a parlament, amely ővele szemben az adott programai szerint cselekednék. Mert ha a theóriát átvisszük a praxisba, azonnal szembetűnik, hogy a parlament azon feladataival, melyeket a kanczellár számára előirt, egy dolog merőben összeegyeztethetlen, t. i. a vak bizalom. Egy parlamentnek, amely lelkiismeretesen be akarja tölteni hivatását, nem szabad azon föltevésből kiindulnia, hogy a kormány mindentudó, hogy minden protekciónak cajos szigorral elejét veszi, hogy az ország pénzét nem pocsékolja el, hogy rosztörvényeket nem csinál. Mert ha a parlament ebből a föltevésből indulna ki, akkor Bismarck fejtegetései értelmében épenséggel semmi czélja sem volna, akkor nem lenne többé — amiként mondá — „szükséges és hasznos.“ És Bismarck herczeg a gyakorlatban mégis követeli a parlamenttől ezt a vak bizalmat a maga részére. Azon feladatok után, amelyekkel a kanczellár a parlamentet elméletileg jogosan felruházza, s elvárná az ember gyakorlatilag azt is, hogy ő herczegsége az országgyűlés kritikáival szemben ne lenne olyan érzékeny. És ha a parlamentnek meg kell akadályozni, hogy rész törvények ne alkottassanak , mert veszi neki rosz néven Bismarck úr, ha visszautasít oly törvényeket, amelyeket rosszaknak tart? „Meddő negáczió“-ról is szólott fent említett beszédében a herczeg, de hát nem gondolta meg, hogy az általa megvont határokon belül az országgyűlésnek ő maga is jóformán csak negatív szerepet vindikál ? A parlamentnek szerinte csak a rosszat kell megakadályozni, de az inicziativ jogról nem beszél Bismarck, jóllehet alkalmilag épen ő volt az, aki már egyszer szemére hányta a német parlamentnek, hogy nem gyakorolja eléggé az inicziativát. Azután meg miként akadályozza meg a parlament — amint Bismarck herczeg kívánja — hogy az ország pénze el ne pocsékoltassék, ha nem engedtetik meg neki, hogy betekinthessen a közigazgatás minden ágába ? Ha hát ő herczegségének tételei nem akarnak puszta platonikus doktrínák maradni, akkor önként következik azokból, hogy minden nyilvános alap kezeléséről számadás terjesztessék a parlament elé. „Kormányozni azonban uraim, nem kormányozhat a parlament.“ Ide lyukadnak ki végül Bismarck expektorácziói. „A parlamentáris uralom káros és lehetetlen.“ De hát megkísérlette valaha a parlament Németországban, hogy belenyúljon a kormányzásba ? Kívánta valaha, hogy hivatalnokokat kinevezzen, közigazgatást vezessen, rendeleteket kibocsásson, törvényeket végrehajtson ? Követelte valaha a többség, hogy az ügyek intézését kezébe vegye? Nem. A németországi pártokat mindennel inkább lehet vádolni mint azzal, hogy uralkodni vágytak. Az a gyanúsítás, hogy a német parlamentek szándékoltak vagy megkísértettek valaha „kormányozni“, nélkülöz minden alapot, nélkülözi a bizonyítékoknak még csak árnyékát is. Bismarck herczeget erre a vádra szintén nem a tények, sokkal inkább, theoretikus szőrszálhasogatások vezették. Úgy látszik, hogy ő herczegsége falusi magányában az általános államjog tudományával bíbelődött s imponált neki Montesquieunek a hatalom megoszlásáról szóló tana. „Elfelejtik — úgymond érintett beszédében — az exekutiva és legiszlativa közötti különbséget. Ez a kettő mostanában igen gyakran összevegyül s a konfliktusok rendesen abból származnak, hogy a törvényhozó hatalom belenyúl a végrehajtó hatalom jogkörébe.“ Montesquieu tanai azonban az újabb időben már meglehetősen meglettek ingatva és az az államférfi, aki „a hatalom megosztása“ ellen mindig a leghatározottabb frontot csinált,épen maga Bismarck herczeg volt. Igen üdvös volna, ha ő herczegsége fáradtságot venné magának és legsajátabb találmányát, az államtanácsot Montesquieu receptje szerint átvizsgálná. Hol van ebben a hatalom megosztása? Az államtanács elsősorban faktora a törvényhozásnak, amely nélkül törvény egyáltalában létre nem jöhet. Az államtanács másodsorban lényeges faktora az államigazgatásnak, amennyiben a törvények végrehajtása őt illeti. És ugyanez az államtanács harmadsorban bizonyos ügyekre nézve bírói hatalmat is gyakorol. Ha ő herczegsége oly nagy súlyt fektet a hatalom megoszlására, honnan van az, hogy oly annyira idegenkedik a független közigazgatási bíráskodástól ? És hogyan magyarázható az, hogy semmi kifogása az ellen, ha miniszterek, titkos tanácsosok stb. a parlamentbe beválasztatnak, holott ez által a közigazgatás és törvényhozás, „exekutiva és legiszlativa“ egészségtelen módon összekevertetnek ? Honnan van végül az, hogy Bismarck herczeg oly mereven ellenzi azt, hogy az államügyészség a minisztériumtól függetleníttessék, jóllehet a jelenlegi állapot szerint a közigazgatás kényelmesen belenyúlhat bármikor az igazságszolgáltatásba ? Nem, a Montesquieunek theóriáját épen a német birodalmi kancellár tette alaposan tönkre, semmisítette meg azt, és parlamenti alkotmányos parázisokkal többé föl nem támaszthatja. Bismarck herczeg egykor nagyon keményen nyilatkozott a theoretikusok felől, holott jelenlegi kifakadásait a parlament állítólagos túlkapásai ellen ő maga is csak a theóriából szedte. A parlament túlkapási szándékában való hit, csak szervilis lapok haszontalan fecsegésein alapul, amelyek a parlament minden tevékenységét szeretik túlkapásnak bélyegezni. A parlament — ebben igaza van Bismarck herczegnek — hasznos és szükséges ; de nem az a parlament, amely feladatát nem a bajok megakadályozásában, hanem a hatalom előtti farkcsóválásban találja. És amikor Bismarck herczeg a parlamentben ül