Kecskemét, 1907. január-június (35. évfolyam, 1-25. szám)
1907-03-31 / 13. szám
2. oldal, megszáll bennünket, kívánatos, hogy őket is szállja meg s vessenek azzal számot, hogy a választók nem azért választották oda őket, amit tesznek és még kevésbé azért, amit nem tesznek. Ha nem akarnak lemondani, hát akarjanak tanulni. De semmi esetre se az elnöküktől, aki a fentebb említett elnöki enmntizációjával is megbizonyította, hogy nagyon jó helyet talált magának. Ha tanulnak, talán még elérik azt is, hogy nem önös vagy sógorsági és komasági érdekek vezetik őket a törvények és a határozatok hozatalánál; talán lesz egy-egy gondolatuk arra is, hogy az összeségnek érdeke soha sem egyenlő az egyesnek az érdekével; vagy talán még azt is megérjük, hogy nem egyes ember érdekét tekintik, bárha sógor, koma vagy épen testvér lenne is, hanem a többségét, azét a többségét, amely többség őket oda tette, hogy érdekét, javát, képviseljék, előmozdítsák. Hm!? Itt Árpád és a többi szentek városából álló faluban úgy tűnik ez fel, mint egy álom. Hogy még ilyen is lehetne? Hát nem lehet már hinni semmiben és senkiben? Bölcs Salamon írása is „hiába valóság“, mint ő srá a többi minden egyébről? Jó öreg Ben-Akiba sem mondott hát igazat? Hogy nincs itt semmi a nap alatt. Hát lehetne az, hogy Kecskemét törvényhozói más formák legyenek, mint amilyenek voltak a múltban és a milyenek a jelenben ? Hisz ez valóban its dolog lenne, az ellen pedig tiltakozik Bölcs Salamon és azt nem engedi Ben-Akiba! Pedig Akiba ide, Salamon oda, annak úgy kell lenni. Mert ámbátor igaz, hogy a magas régiókban „parva sapientia regii mundus“, de mi, ez a szegény falu, Árpád és a többi szentek városa, nem vagyunk se a magas regiókban, sem mundus nem vagyunk. Csak egy piszkos falu vagyunk. És hogy az vagyunk, az is általuk és miattuk vagyunk. Abból pedig, hogy ők alusznak egyáltalán nem következik, hogy a szürke emberek, a szerény választók tömege, tehát a legfelső fórum, hogy mi is aludjunk. Sőt , ébren vagyunk! A Petőfi-ház. A művelt magyar közönség. r És még valami. A magyar irodalom égboltján néhány évtizeddel ezelőtt föltűnt egy ragyogó üstökös. És fénye árnyékot vetett. A hazai irodalom jónevű csillagászait zavarba ejtette az égi jövevény váratlan megjelenése. Van-e az üstökösnek magja? Talán az érdekelte őket legjobban. Mikor azután eszközöltek rajta többrendbeli égtani méreteket, bejelentették megfigyeléseiket fogyasztóközönségüknek: nincs mitől tartani. Csak egy csavargó komédiásról van szó, akit apja sem vesz komolyan. És ők ezt komolyan mondták. A szerelem és a szabadság költője nem igen dicskedhetett az érdeklődés, a figyelem és az elismerés babérleveleivel. De nem is való ilyen drága csemege az irodalom csizmás magyarjának. Mit keresett volna ő abban a finom társaságban, amelynek gondosan fésült és az orruk hegyéig bepomádézott tagjai napsugarakat falatoztak és harmatot szürcsölgettek a költői hazugságok ideális fatárából. Amely társaság célul tűzte maga elé, hogy a nyelv erejével a barbár magyarokból kultúrnépet farag. És ezt úgy vélte elérni, ha a keletet a nyugathoz közelebb hozza. Ezt a műveletet pedig nemhogy társadalmi, hanem még szellemi megrázkódtatás nélkül is óhajtották megoldani. Olyanformán, mint ahogy a hold fénye elsiklik a tó tükre fölött. Csak lágyan, csak szelíden . . . Nem csoda tehát, ha a magyar irodalom szrrmilis papái és mamái kétségbeestek a jövevény szalonképtelensége miatt. Petőfi Sándort mégsem lehetett elsikkasztani. Annélkül, hogy kérdezett volna valakit: tetszek-e, nem-e? hát összeírt egy könyvre valót, írásaival Debrecenből fölkutyagolt Pestre és bemutatkozott vele Vörösmartynál. Olyan névjegyre se telik mindenkinek! A „Zalán futásának“ koszorúzott költője Petőfi érdekében minden követ megmozgatott. S ezek mázsás kövek voltak. Az akkori „műveit magyar közönség“ a lapokat is csak járatta, de nem olvasta. Lévén az „előfizetés“ előkelő dolog, úri passzió. Vörösmarty pártfogoltjával elvetődött a Nemzeti Körbe is, ahol szóvá tette Petőfi verseinek kiadatását. Jóakarat csak került volna, hanem pénz már nehezebben. Végre is Tóth Gáspár előkelő szárszabómester uram, a kör egyik tagja, megsokalta a nyöszörgést és a „magaméból“ fölajánlott 60 pengő forintot a verskötet kiadatási költségeinek fedezésére. A közöny megtört. A szalonok ezermesterei elszámították magukat és meglepetve tapasztalták, hogy az új üstökösnek igen is van magja . . . A Petőfi-költeményeket érdekeseknek találták. Akadt egy csomó maj mólója is. Ami legbiztosabb jele az elismerésnek. De azoktól már nem féltették úgy a magyar irodalmat. * Herceg Ferenc, a Petőfi-társaság elnöke, fölhívást intézett a művelt magyar közönséghez, emeljenek házat a szerelem és a szabadság lantosának s hordják oda sokat hányatott életének emlékeit. Ma, midőn a „haladás“ igéi röpködnek a levegőben, talán nem is lesz nehéz dolog a terv megvalósulása. A polgári gondolkozás szívesen enyeleg a költő forradalmi szellemével — a papiroson. Még gorombaságait is meg lehet bocsájtani a költőnek. Nem tehetett róla, hogy nyomorgott és így rész társaságba keveredett, hogy sokszor a csárda lócája volt a vetett ágya. Tehát miért ne építtetnénk Petőfi-házat, hogy oda hordjuk sokat hányatott életének emlékeit? De miért éppen a művelt magyar közönség ügye akar ez lenni? Kérdem szeretettel. A Petőfi-társaság ebben a munkában nem óhajt tudomást venni a nem művelt közönségről, a nép széles rétegéről? Talán a munkától eldurvult kezek nem elég finomak lennének arra, hogy a kegyelet virágaiból koszorút fonjanak? . . . No de nem akarok vicceket faragni. Még csak megbotránkozni sem akarok. De hát akkor minek okvetetlenkedek, ugye? Pedig a bőröm sem viszket. Valamit mégis csak akarok. Petőfi Sándor a nép igazi költője volt a szó legnemesebb értelmében. Költészetének világában az elnyomott nép igazságai jutottak kifejezésre. Jellemvonása, hogy a világfájdalmas kesergésektől távol tartotta magát. Gyűlölt és szeretett. Mindig csak ember akart maradni. És ezt a hatalmas elmét még máig sem értettük meg. Hogy Pesten már szobra van, még nem jelenti a megértést. Sőt ha fölépül a Petőfi-ház, még az sem fogja bizonyítani szellemének teljes megértését. Mert Petőfi csak azért irt volna, hogy a huszadik század unokái benne gyönyörködjenek, ezt kishitűségnek és kegyeletsértésnek tartanám és a költőt hazugnak kellene neveznem. Irt, mert küzdött a zsarnokság ellen. És a zsarnokot nem szükséges mindig valami mogorva bácsinak elképzelni, akinek fején a korona csárdássosan félre van csapva. Nézzünk csak körül a mai műveit Magyarországban s kérdezzük meg az úgynevezett műveletleneket, hogy mit tartanak a müveitek felől. És tapasztalni fogjuk a maga vad meztelenségében KECSKEMÉT 13-ik szám.