Kecskeméti Lapok, 1880. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1880-09-12 / 37. szám

Tizenharmadik évfolyam. 37. szám. Szeptember 12. 1880. KECSKEMÉTI LAPOK BT . . -----81 Előfizetési dij: Megjelen hetenként egyszer, Szerkesztő- és kiadó-hivatal. Hirdetési dij: Egész évre 5 frt., félévre 2 frt. 50 kr., VASÁRNAP. BODAI-NAGY-UTCZA 184. SZÁM. 3 hasábos petit sor egyszeri hirdetésnél 5 kr., 1 negyedévre 1 frt. 50 kr. ------ többszöri vagy terjedelmes hirdetéseknél ár------ Az előfizetési pénzek, E lap úgy szellemi, mint anyagi részét illető leengedés adatik. Az előfizetés az év folytán minden hónapban úgy a hirdetések is „Tóth László könyvnyom- minden küldemény a szerkesztő- és kiadómegkezdhető, dójának“ czimzendők. hivatalhoz intézendő. Bélyegdij minden beigtatásért 30 kr. 9________________________________________-----------------------------------------------------------__________________________________________________________________________________ 53 VEGYESTARTALMÚ HETILAP. ____'■ gL ■———■— Kecskemét, 1880. szept. 10. Azt mondják , — s ha valaki kételkednék ezen „azt mondják“-on, a helybeli pénzintézetek kimutatásaiból meggyőződést meríthet, hogy városunk lakosságának közel másfél millióra menő tőkéje van kamatoztatás czéljából elhelyezve, mely után biztosan megkapja az intézetek által biztosított százalékot, de hogy olyan roppant összeg rendeltetésének megfelelő-e pénzintézetekben kamatoztatás, mindenesetre olyan kérdés, mire egyszerűen igent, vagy nemet mondani helyesen alig lehet. A megélhetés, a létfentartás napról napra nagyobb és nagyobb gondot ad egyeseknek, úgy mint családoknak és osztályoknak , s a tőkével rendelkezés ezen gondot nagyon megkönnyíti még azoknak is , kik azt magukénak nem mondhatják, ha t. i. a tőke helyesen , czéljának megfelelőleg van elhelyezve. A takarékpénztári kimutatásokból természetesen nem tűnik ki, hogy a náluk betétképen kezelt összegek miféle és minő természetű tőkék legyenek, valamint az se tudható, kik azon szerencsés emberek, kik pénzeiket manap pénzintézetekben gyümölcsöztetik, egyet azonban tisztán láthatni, hogy azon összegeknek az ipar és kereskedelem terén elhasználása, értékesítése felette kívánatos lenne, hogy azzal a becsületes munka és szorgalom, tőkevagyon nélküli munkásai, kezdő iparosok és kereskedők üzletet kezdhetnének s mindjárt kezdetben, az uzsora, vagy drága hitel után nyúlni ne kényszerülnének. Mert azt tagadni nem lehet, hogy kezdő iparosaink és kereskedőink annyira érzik a drága hitel, hogy ne mondjuk uzsora karmait, hogy életük vergődésnél egyébnek alig mondható. Ám az adott viszonyokkal számolni kell, s mielőtt ítéletet mondanánk, meg kell ismerkedni azon tényezőkkel, mik e viszás állapotot okozzák. Az ipar és kereskedelem mostoha viszonyai okozzák ezt, s nekünk magunknak kell ezen változtatni, s azon idegenkedést, mely vagyonosabb középosztályunk gyermekeit az ipar és kereskedelem terétől távol tartja, le kell küzdeni s műveltséggel, tudománynyal és tőkével kell az ipar és kereskedelem terére lépni, s aztán tapasztalni fogjuk, hogy a középosztálynál levő tőkék nem a takarékpénztárakba, hanem az ipar és kereskedelem piacára vizetnek, az ipar és kereskedelem oly lendületet nyer, hogy a versenyt előrehaladott, művelt népekkel is sikerrel kiállhatja. Hogy állunk ma? Iparunk a nép legalsóbb osztályának kezében van, kereskedésünk pedig a magyar nemzetünkkel nehezen egybeolvadó, részben és pedig jelentékeny részben külföldről beszivárgott, idegen nyelvű és szokású néposztály kiváló tulajdonát látszik képezni, szóval olyan állapot van e tereken, hogy művelt középosztályunk sem gyermekeit, sem tőkéjét itt nem érvényesíti. És valóban megdöbben az ember ha e jelenséget látja. A földmivelés nem elegendő már az anyagi jóllét kifejtésére, maga az állam s benne a községek súlyosan érzik, hogy modern szükségleteikben mily kínos helyzetnek vannak alárendelve, egyegy terméketlen esztendő vagy a földmivelést egyébként ért csapások után; s viszont a munka és szorgalom által kiváló gazdagsággal megáldott nemzeteknél tapasztaljuk , hogy az egyénnek úgy mint az összes társadalomnak megszaporodott igényei , óriás szükségletei az államnak, az ipar és kereskedelem útján vagyonosodott polgárok fokozott, és folyton fokozható fizetésképessége mellett könnyen beszerezhetők. S ime e tapasztalat daczára, tisztes középosztályunknál megfoghatatlanul fennáll az idegenkedés, hogy gyermekét kereskedővé, iparossá képeztesse, pedig a megélhetés nagy kérdőjele napról napra közelebb jön, s nekünk a múltba szerelmeskedéssel, a letűnt jó idők fel-felidézésével mielőbb felhagynunk, s erőink, vagyonunk czélirányosabb felhasználására nagy sietséggel törekednünk kell. A szükség, ama pajzsos férfiú, kivel harczban lenni legkínosabb, kényszerít erre bennünket. Mit látunk még manap a fentebb mondottakon túl ? Minden ember tudományos pályára akarja gyermekét taníttatni s a kiképeztetésnek fele útján, néha a végén tűnik ki, hogy az apák gazda nélkül számoltak, gyermekükben sem kedv, sem tehetség arra a pályára, mire erőszakolva vannak, — ott hagyják az iskolát. . . még csak tisztességes életmódjuk sincs! Vagy végzetten félrevonulnak, birtokukra ha van, vagy hivatalban lézengenek, tengődvén a társadalom rovására s mint elégedetlenei a társadalomnak, ezzel szünet nélküli harczot vívnak. Mit nem lehetett volna ennyi erővel azon évtizedek óta a magyar iparon és kereskedelmen segíteni, melyek alatt a Magyarországon ismeretlen „proletár“ osztály kifejlődött ? Nemzeti kincs forrásává tehettük volna ez alatt iparunkat, kereskedelmünket, s mivel nem tudtuk előítéleteinket levetkőzni, elfogultságunkat eloszlatni, s a létért való küzdelem gigási harczába bevegyülni elmulasztottuk, s ma már a megélhetés követeli, hogy szellemi és anyagi vagyonunkat, összes akaraterőnket odaadjuk az iparnak és kereskedelemnek, ha csak azt nem akarjuk, hogy addig is mig e földet magyarnak nevezik, más legyen úr felettünk, s mi csak a földet túrjuk s a legnehezebb munka után is mások kegyelmétől függjünk. Pedig ha eddigi aristokratikus hajlamainkkal fel nem hagyunk, az ipart a szegény vagyontalan néposztálynak , a kereskedelmet pedig amint gúnyosan mondani szokták „zsidó“-nak hagyjuk — nemcsak megtakarított és takarékpénztárba helyezett tőkénket emésztjük fel, hanem a földet is, meg az apai házat is dobszó mellett veszik el tőlünk a mit ipar és kereskedelem terén kifejtett szorgalommal s ide fektetett tőkével gyarapithattunk és kiépíthettünk volna! Félre tehát a munkától iszonyodó álszégyennel , ha puha kezünket feltöri is a kalapács és gyalú kemény nyele, megpuhult izmaink megerősödnek a lelket egyedül nemesítő becsületes munkában. A tőke, mely középosztályunkka s ma olcsón elhelyezve takarékpénztárakban rendeltetésétől elvonatik, ünnepélyes bevonulását tartsa az ipar és kereskedelem meghódított talajára, látni fogjuk, hogy a most fenálló politikai nehézségekkel szemben is, — melyek a kifejtést oly nagyon gátolják — vagyonosodásunk szellemi és anyagi előre haladásunk, nemzetünket a hatalmas és nagy nemzetek concertjében oly polctra emelkedni segítendjük, melynek létért való küzdelme többé olyan óriási erőfeszítéseket nem kíván, mint eddig, amíg csak élhetetlenségünkről adott egyik nap után a másik bizonyítványt. Manna nem hull ma már égből alá, hogy azzal nemzet táplálkozhassak , nem terem a föld sem elég gyümölcsöt a megélhetésre, hogy az anyagiakkal vívandó harczban megállhassunk , s hogy küzdelmünknek győzelmet, sikert biztosíthassunk , szellemi és anyagi összes tőkéinkre van szükségünk, vigyük azért mindezeket a küzdtérre. Iparunkat és kereskedelmünket vagyonosabb középosztályunk ragadja magához s tegye nemzetivé az egyéni, községi és álladalmi jóllét buzgó forrásává. A törvény előtti egyenlőség napjaiban, a munka és szorgalom s ennek becsületes jutalma, a vagyonosodás nyújthat kiváltságos és tisztességes állást, a mi pótolja és pedig bőségesen pótolni fogja a régi nemességet, mely után — pedig hiába, — ma is annyian áhítoznak. (A „D. N. É—e“ nyomán B.) Jelentés Kecskemét sz. kir. város törvényhatósági bizottságának 1880. évi augusztus hó 23-án tartott rendkívüli közgyűléséről. Helyettes polgármester úr 11 órakor megnyitván a gyűlést, megtört hangon és mélyen megilletődve jelenti a közgyűlésnek, hogy szeretve tisztelt polgármesterünk, városunk egyik legrégibb és legbuzgóbb tisztviselője. Kiss Mihály úr nincs többé, s ha bár e szomorú hír váratlanul nem lepte is meg a képviselő-testületet, mégis annyira lesújtotta a jelenlevőket, hogy alig találkozott egyén, ki a h. polgármester úr által javaslatba hozott intézkedések bejelentése után szót emelt volna, némán és búsan nézett körül a nagyteremben mindenki, mint a megszomorodott családtagok, midőn a felejthetlen apa temetése után visszatérnek a mindenütt üresnek látszó szomorú hajlékba. A temetkezési szertartás körül követendő intézkedések megtevése után áttért az értekezlet a tárgysorozatban kijelölt ügyek elintézésére, melyek között első helyen olvastatott a róm. kath. tornyon levő őrkarzat kijavítása érdekében tartott árlejtés eredménye, mely szerint az egész őrkarzat kijavi-