Kecskeméti Lapok, 1883. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1883-04-08 / 15. szám
2 pályamű, melyek méltóságos Horváth Döme úr közbejöttével Gyulai Pál, Győry Vilmos és Szász Károly uraknak adattak át megbírálás végett, honnan az ítélet e hó 10-éig várható. Ugyancsak Horváth Döme úr közbenjárásával sikerült Feleky Miklós urat a pályadíjat nyert óda elszavalására megnyerni. Gyulai Pál úr — amennyiben valamely társaságot képvisel — szintén emlékbeszédet tart. Ezek folytán az ünnepély a következőkép állapíttatott meg: April 16-án 7a 10 órakor a megérkező vendégek fogadtatása a vasúti indóháznál s azok elszállásolása, */a 12 órakor a leleplezés, melynek műsora: 1. A dalárda éneke. 2. Üdvözlő beszéd dr. Szeless Józseftől. 3. Emlékbeszéd Horváth Dömétől. 4. Gyulai Pál beszéde. 5. A pályadíjnyertes óda elszavalása. Szavalja Feleky Miklós. 6. A dalárda éneke. Ezen ünnepélyt d. u. 2 órakor diszebéd követi a kaszinó termeiben, hol az első hivatalos toasztot városunk polgármestere Lestárt Péter úr tartja. Az ünnepélyre meghívók bocsáttattak ki, melyek nagyrészt már elküldték. Eddig a következők hivattak meg: Az egyletek részéről: az Akadémia, a Kisfaludy- és Petőfi-társaság, a pozsonyi „Toldy-kör“, a székesfehérvári „Vörösmarty-kör“, a nemzeti és népszínház, írók és művészek társasága, Pest-Pilis- Solt-Kiskun megye, a szomszéd városok törvényhatósága , a fővárosi s vidéki sajtó orgánumai. Egyesek közül: Jókai Mór és neje, Feleki Miklós és neje, Gyulai Pál, Szász Károly, Győry Vilmos, Aigner Lajos, Horváth Cyril, gr. Szapáry István főispán és Bozó Pál kir. tanácsos. Meghivatni határoztattak továbbá: a marozsvásárhelyi „Kemény Zsigmond“ társaság, az aradi „Kölcsey-kör“, a kolozsvári nemzeti színház, a Szeged város törvényhatósága, a nagykőrösi tanítóképezde és gymnázium , a félegyházi tanítóképezde és gymnázium, a czeglédi felsőbb polgári iskola, továbbá Ács Károly, Tomory Anasztáz és Tóth József kir. tanfelsérvelő stb. Az emléktábla szövegezésével egy szőkebb körű bizottság bízatott meg. Ezután a bizottságok következőleg alakíttattak meg: I. Vendégeket elfogadó s szállásoló bi-zottság : Elnök : Dr. Tassy Pál; tagok : ifj. Bagi László, Boódor Sándor, Csorba Pál, Dömötör Sándor, Fördős Dezső, Györffy Balázs, Gyenes István, Gyenes Bertalan, Holozsnyai Ambrus, Hoskó József, Hajagos Illés, Hajagos József, Hajagos Elek, Keresztes János, Kovács László, Kovács Pál, Lestár Pétter, Mádi János, Nagy Ferencz, dr. Szigethy Lehel, Szegedy György, ifj. Tóth István, Virányi Ignácz, Zolnay Antal és Zombory László. II. Ünnepélyt rendező bizottság: Elnök: Dr. Szeless József; tagok: id. Bagi László, dr. Bagi Béla, Csabai Imre, dr. Fekete József, dr. Horváth János, Katona Zsigmond, Laukó Károly, Pásthy Károly, Szalontay Sándor, id. Tóth István. III. Diszebédet rendező bizottság: Elnök: Dr. Katona Béla; tagok: Bogyó Pál apát, dr. Dékány Ráfael, Dékány István, Hanusz István, dr. Hanthó István, Hornyik János, Horváth Béla, V. Kiss József, dr. Kecskeméti Lajos, Molnár János, Parragh Gedeon, dr. Szabó László. . Lacziból, aki maga se tudta, milyen népszerű ember lett egyszerre. De a fogságot azért le kellett ülnie. S Margit, kinek most először kellett megválnia jegyesétől, azt hitte, szíve reped meg fájdalmában. Százszor, ezerszer keblére borult s százszor, ezerszer zokogta el, hogy sohasem fogja viszontlátni. Mosolyogtuk a fiatal leányt, ki legalább is olyan rémekkel tépelődött, mintha vesztőhelyre vitték volna Laczit s hiába beszéltük, hogy néhány hónapi válás nem öli meg az embert. Valami bús sejtelem fogta el a lelkét, melytől nem tudott szabadulni s mely sötét fátyolként borúit vidám kedélyére, s mely — ne mondjátok, hogy nincsenek sejtelmek — nem is foszlott le onnan soha. Hiába volt minden vigasztalás, minden enyhítés, hiába írta Laczi a fogházból a legáradozóbb, legszerelmesebb sorokat, hiába közeledett napról napra a szabadulás percze, sem a vigasz, sem a levelek, sem a viszontlátás reménye nem hozott Margit arczára a felvillanó öröm egy elfutó sugarát sem. Pedig, mint a Nemzeti Zászló irta, „a martyromságnak vége szakadt s ütött a szabadulás várva vált pillanatra.“ Ép a képviselőválasztások közeledtek s a Nemzeti Zászló ezt is fel akarta használni az izgatásra. Bizottságot küldtek elébe, népj tömegeket csődítettek a pályaudvarba s ünnepi diktiókkal fogadták. Margit nem volt rávehető, hogy szintén kimenjen. Ő nem viszi piaczra érzelmeit. Pedig ki tudja, eresztik-e ma Laczit onnan! Ha ő akar, nem tudja visszatartóztatni semmi. A pályaudvarból egyenesen a szerkesztőségbe vitték Laczit, melynek ez alkalomra tisztára söpört helyiségeiben zártkörű bankettet rendeztek az ő tiszteletére. Legnagyobb fuvorét a banketten a sárbogárdi választókerület háromtagú küldöttsége okozott, melynek szószólója nemes Biró Péter uram kijelenté, hogy nemcsak városuk dicső szülöttét jöttek színről színre megismerni, hanem hogy egyszersmind megkérdezzék, hajlandó volna-e szülővárosa mandátumát —a sárbogárdiak ama hő vágyához képest, hogy városuk szülöttét lássák a képviselőházban — elfogadni. Kitörő éljen követé e szavakat s a Nemzeti Zászló szerkesztője repeső szívvel zárta szivére a „tanítványt, ki nem fog a mester mellől elmaradni.“ A sárbogárdi küldöttség pedig vitte haza másnap mindjárt a maga városa szülöttét — képviselőjelöltnek. Margit rám emelé kényes szemeit: — Ugye, hogy megmondtam! Kezdtem Laczit haszontalan embernek tartani s nem tudtam elgondolni, mi mentsége lehet, hogy egy pillanatnyi időt nem szakíthatott ide fölszaladni. Kíváncsian vártam levelét. Várjon mit ír majd Margitnak? Talál-e olyan mentséget, mivel megnyugtassa? Nem talált. Eltelt három, négy hét s Laczi nem hallatott magáról. A Nemzeti Zászló távirataiból értesültünk, hogy „a sárbogárdi választókerület nagy lelkesedés közt egyhangúlag képviselőjének választá Bedő Lászlót, városa nagyreményű szülöttét.“ Néhány nap múlva az idegenek névsorában is olvastuk: Bedő László orsz. képv. Európa szálló. Igaz, most már nem is szállhatott a hónapos szobába. De azért meglátogathatná vagy egyszer. Vájjon meglátogatja-e? Vájjon eljön-e? Ott ültem az ablak mellett Margittal , szótlanul. Tán mindkettőnket ugyanegy foglalkoztatott. Vájjon meglátogatja-e a hónapos szobát? Vájjon eljön-e? Meglátogatta. Eljött. Margit szótlan borult keblére s ő, mintha csak tegnap vált volna meg tőle, kezdett el beszélni. Épen mint régen. Terveiről, jövőjéről. Csakhogy most már nagyobbszabásúak voltak a tervek, merészebb a jövő. Margit mintegy lebűvölten hallgatá az ifjú messzetörő álmait, pedig — s ezt én vettem észre — nem volt ez ábrándokban, e tervekben, ez álmokban egy piczinyke rész sem, melyben Margit is helyet foglalt volna. De mit törődött ő azzal? Láthatta, igaz hogy ezt is ritkán. A lapok naponta tele voltak Bedő Laczi hatásos beszédeivel s hírneve mindjobban emelkedők. Ritkán jutott ideje beszólni a hónapos szobába. Pedig ott nagy szükség lett volna rá. A koczkán forgott minden. Az öreg asszony meghalt s Margit egyedül áll a világon. Mit tegyen, hova legyen? Én azt hittem, hogy csak egy mód van segíteni. Elővettem Laczit komolyan, beszéltem neki, ne hímezzen, ne tegye a leányt boldogtalanná s ne szerencsétlenné. Földönfutó lesz, ha nőül nem veszi. Ugyanekkor hírt vettem, mely miatt rögtön el kell hagynom a fővárost. * Nem fejezhetném be önöknek e történetet, mely nem idealizálja az életet, hanem mutatja olyannak, aminő, ha néhány barátom rá nem beszél, hogy a nyári hónapok alatt kószáljuk be a felvidéket, a Kárpátok bérezés alját. Hivatásom helyhez kötött, úgy hogy évek óta nem láttam a fővárost. Lacziról csak annyit hallottam, amennyit a lapok följegyeztek. Egyszer azt a szenzácziós hírt, hogy, mint a Nemzeti Zászló írta, „renegát lett“, a kormánypártra tért. Barangolásaink közben egyszer egy félórányira ment el a vasút Sárbogárdtól. Nem állhattam meg, hogy ki ne szálljak, s meg ne nézzem a helyet, mely oly nagggyá tette Laczi barátomat. Utam egy kis házikó mellett vitt el, melynek virágos ablaka mögül egy gyönyörű szőke fej tűnt elém. Meglepetve állottam meg. Margit volt. Benyitottam a kis házba. Piruló arczczal várt reám a szoba közepén. Lábainál egy három-négy éves kis szöszke gyermek játszott. * Fordultam vissza. Alig vártam, hogy a sárbogárdi állomáshoz érjünk. Kiszálltam s fölkerestem a házikót. Akkor már üres volt. —6. KECSKEMÉTI LAPOK A zálogintézet. Azon üdvös intézkedések között, melyek ket a „kincskereső“ bizottság és illetőleg a törvényhatósági közgyűlés legújabban czélbavett, kétségkívül nem legutolsó helyen állt egy törvényhatósági kézi zálogintézetnek a felállítása, mert ha módunkban van a most létező három magánvállalat viszonyait csak kissé közelebbről is megtekinteni, be fogjuk látni, hogy ez az állapot immár tűrhetlen. Nem lehet célunk, hogy itt e helyen a magánszérekkel foglalkozzunk, bár nem engedhetjük el azt, hogy a nyilvánosságnak ehhez joga van. De mégis épen akkor, midőn a törvényhatóság egy hasonnemű intézet felállítását célba vette, nem tartjuk időszerűnek sem, hogy a meglevő magán zálogosokkal, illetőleg az ő üzletükkel foglalkozzunk. S mert ha lehet ellenük valamely alapos kifogás, ott van az iparhatóságnak az 1881. évi XIV-ik.-czikkben gyökerező joga, mely szerint az ily nemű üzleteket a legszigorúabban ellenőrizheti s azokat a fenálló törvényrendeletek és szabályok pontos megtartására kötelezheti. Ki kell tehát jelentenünk, hogy nincs róla tudomásunk és nem tehetjük föl, hogy egyáltalában lehetne a jelenlegi zálogosok ellén*a.jtt v.»iöi vaitujci^ aiapue Kiragd», ui^ewu t. i., a mely a törvény alapján üldözhető volna; mert ez esetben az iparhatóság bizonynyal tudni fogná kötelességét s egyáltalán nem volna czélunk annak eljárását innen befolyásolni akarni. Hanem vannak olyan bajok, melyeket az iparhatóság is képtelen elhárítani, s amelyek mégis sürgős orvoslást kívánnak, épen a kézi zálogra szoruló szegény néposztály és az azt igénybe vevő könnyelmű fiatalság érdekében. Hogy a könnyelmű adósságcsinálókat az adósságcsinálás ezen nagyon könnyű módjától lehetőleg el kell szorítni, azt hisszük, hogy abban mindenki egyetért velünk, mert nincs arra semmi szükség, hogy a diákgyerek egy két forint drága kamatú ilyen kölcsönt vehessen fel — csak azért, hogy azt a pénzt, még azon melegében a kocsmába vihesse. De a kézizálog kölcsönre szoruló szegény népnek meg épen szüksége van rá, hogy ilyet — ideiglenes kisegítőül — kedvező feltételek mellett kaphasson. Ez idő szerint a zálogüzletek 12% díjat szednek, amely még a bélyegdíjjal szaporodik és szedik ezt havonként előlegesen, úgy hogy egy év alatt egy és ugyanazon forintot épen kétszer adják ki kölcsön, vagyis tüzetesebben egy év alatt a befektetett tőke minden egy forintjából 2 frt 13 és 29/top kr. lesz. Ebből látszik, hogy ez nem épen rossz üzlet. Sokat lehet a mellett pro és contra beszélni, hogy a magas dij egyáltalán kárhoztatandó-e, vagy hogy magában véve az káros-e? Mi azon véleményben vagyunk, hogy a dij ilyetén nagysága még nem a legnagyobb baj, mert az e nemű kölcsönöknek nem szabad egyébnek lenni mint ideiglenesnek s ha valaki már a lejtőn annyira sülyedt, hogy ilyen kölcsönt — amelynek pedig összege sem lehet nagyon magas — hosszabb időn keresztül vagy épen állandóan használ, azt már nincsen olyan hatalom ami megmenthesse, mert még ha a lutrin nyerne, az is csak újabb veszedelem lenne ránézve. Az ilyen existenciákat az anyagi tönktől megmenteni nem lehet feladata sem a hatóságnak, sem egyeseknek; míg azokra nézve, akik iparuk folytathatása végett ideiglen pénzre szorulnak — és mondjuk addig , míg a kész munkát haza szállítják, ilyen kölcsönt vesznek fel, az a néhány krajczárdit figyelembe sem vétethetik. Volt alkalmunk a mostani zálogüzletek becslését is egy esetben figyelembe venni, amennyiben egy ezüst cylinder órát küldtünk az egyikhez, a ki 3 írtra becsülte s adott rá egy forintot, míg a másik ugyanaz nap — sőt csaknem ugyanabban az órában — ugyanazt már csak 1 írtra becsülte s csak 50 krt adott rá kölcsön. — Ez pedig már ismét a szegény nép érdeke, hogy a zálogtárgyak kellőleg megbecsültessenek s azok értékével arányos kölcsön nyújtassék; mert ha épenséggel igen csekély összeg adatik, annak aligha lehet meg a kívánt haszna. Nem példátlan az sem, hogy a lopott UUgj'öih. txid.lugliánba. Loiniuox, uaori lioüGD az a legkönnyebb módja az értékesítésnek, amennyiben a szabályok szerint a zálogüzlettulajdonos nincs feljogosítva a zálogba adót nevének s az elzálogosítandó tárgy jogszerű tulajdonosának igazolására felhívni. — Ilyen körülmények között hiában van aztán a szabályokban, hogy köteles minden gyanús körülményre figyelni s fölmerült gyanú esetén a rendőrkapitányságot értesíteni, mert annak a magánüzérnek egyáltalában nem érdeke a zálogbatevőt elriasztani, mert ő pénze vesztett semmi körülmények között nem lehet. — E sorok írójának téli kabátja is megjárta ezen az úton a zálogházat, ki is kellett fizetnünk az adott kölcsönt, de most már bővebb tapasztalat és e tárgygyal nagyobb ismeretség után beismerjük , hogy igen nagy jámborság volt tőlünk a zálogostól azt kívánni, hogy ő két napra emlékezzék vissza, hogy ki és miféle ember tette nála zálogba. Ő neki bőven elég az, hogy két nap múlva megkapta azt a pénzt, amit ő egy havi 6% kamatlevonással adott ki. — Véleményünk szerint pedig nem igazság, hogy a káros még azt is fizesse, ami a zálogosnak sem jogos nyeresége, mert hiszen pénze csak két nap volt kint s így egy hónapi kamatra igényt nem tarthat. Mindezeknél nagyobb baj van azonban az árveréseknél, ahol a visszaélés valóban szembeötlő, mert egy az, hogy azon árveréseken csak a spekulánsok vehetnek részt, más meg az, hogy ami csak valami értékkel bír, azt a zálogos a maga részére megveszi. Nem kételkedünk, hogy a formaságok megtartatnak, de hogy azon árveréseknél mégis nem követtetik el minden a zálogbatevő érdekében, azt állítani merjük. Ezen bajokat elhárítani lesz hivatva a törvényhatóság által felállítandó zálogintézet, ahol elsősorban is a mostani díj összege bizonynyal legalább felényire le fog szállíttatni, míg a törvényhatóság által választott zálogintézeti tisztviselők, bár ott sem lesz megengedhető, hogy kíváncsiságból a zálogbatevőket kérdésekkel zaklassák, mégis a gyanús tárgyakat és egyéneket figyelemmel fogják kísérni. Amennyire ezen kérdéssel a téli kabátunk szomorú emlékezetű műutazása óta foglalkozni alkalmunk volt, legnagyobb nehézségnek egy ilyen hatósági zálogintézet felállításánál az merült fel, hogy alig tudjuk a módját kitalálni annak, hogy a közönségben ezen intézmény iránt a bizalmat felébreszteni tudjuk, mert tagadhatatlan, hogy a szegénységet mindenki szégyenli s ha a törvényhatósági zálogintézet mellett lesznek vagy lesz ilyen fajta magán üzlet is, úgy igen sokan fogják azt hinni, hogy a magánosnál sokkal több biztosítékot találnak az elrejtőzésre, mint a hivatalnál. Nagyon fontos kérdésnek tartjuk tehát, hogy ez a szempont főképen figyelembe vétessék s már maga a hivatal lehetőleg feltűnés nélkül megközelíthető legyen; hogy a feltűnő és indokolatlan kíváncsiság, vagy még jobban a meg sem is engedhető fecsegés a tisztviselőknek és szolgáknak szigorúan tiltassék; hogy a hivatal lehetőleg az esteli órákban is nyitva legyen és hogy mielőbb alkalmas helyen egy két fiókhivatal állíttassák fel , melynek költségeit az ott szedendő magasabb dij lenne hivatva fedezni. Ez úton hisszük, feltéve, hogy a közvetlen kezelésre a kivánalmaknak megfelelő egyéneket találni sikerül, hogy a lakosság Aztán elbeszélte, hogy került ide. Anyja halála után nem maradhatott egyedül Pesten. Laczi nem vehette el, mert maga is csak nehezen élt napolijából. Nem is lehet tőle rossz néven venni. Hisz egy képviselőnek annyi a kiadása. S úgy jött ide addig, míg Laczi képes lesz magát állásához illőn berendezni. Azalatt majdnem havonkint meglátogatja. Most azonban már rég nem volt. Csaknem egy féléve. Pedig Laczi azt mondá akkor, hogy lemond s ide jő, szülőföldére, szerényen, egyszerűn. — Mért mosolyog ? nem hiszi ? Laczi még mindig teljesíté ígéretét. Mindig. S várom is most mindennap. Vége az országgyűlésnek és Laczi, hallottam, már értesítő levélileg a pártot, hogy többé nem fogadja el a mandátumot. Mégse hiszi ? ... Hiszem. Tovább utaztam. E...re érkezve, olvasom a szokott frázisokkal, hogy: Bedő Lászlót, a nagyreményű politikust, a kormány X. megye főispánjának nevezte ki. Ugyanekkor őméltósága Torday Clementine grófkisasszonyt —el is jegyezte: Spanga Kecskeméten. Virraszt a részvét álmatlan szemekkel a gáládul meggyilkolt országbíró hült tetemei felett. Még sajog a seb, mit az orgyilkosok ejtettek az egész ország szívén, s nemsokára arra hivatott alak fog beszélni Mailáth György halhatatlan érdemeiről az akadémiában. Soha a magyar olvasóközönség lázasabb érdeklődéssel , mohóbb kíváncsisággal nem olvasta a rendőri nyomozások hírlapi jelentéseit, mint a mostaniakat, melyek a gyilkosok nyomairól szólanak s mióta a gyanú sanda szeme Spangát jelölte ki gyilkosnak, e név oly ismertté lön, mint akár a leghirhedtebb publicistáé. 15. sz.