Kecskeméti Lapok, 1883. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1883-04-08 / 15. szám

2 pályamű, melyek méltóságos Horváth Döme úr közbejöttével Gyulai Pál, Győry Vilmos és Szász Károly uraknak adattak át megbírá­­lás végett, honnan az ítélet e hó 10-éig vár­ható. Ugyancsak Horváth Döme úr közben­járásával sikerült Feleky Miklós urat a pálya­díjat nyert óda elszavalására megnyerni. Gyu­lai Pál úr — a­mennyiben valamely társasá­got képvisel — szintén emlékbeszédet tart. Ezek folytán az ünnepély a következőkép állapíttatott meg: April 16-án 7a 10 órakor a megérkező vendégek fogadtatása a vasúti indóháznál s azok elszállásolása, */a 12 órakor a leleplezés, melynek műsora: 1. A dalárda éneke. 2. Üdvözlő beszéd dr. Szeless Józseftől. 3. Emlékbeszéd Horváth Dömétől. 4. Gyulai Pál beszéde. 5. A pályadíjnyertes óda elszavalása. Sza­valja Feleky Miklós. 6. A dalárda éneke. Ezen ünnepélyt d. u. 2 órakor diszebéd­­ követi a kaszinó termeiben, hol az első hiva­­­­talos toasztot városunk polgármestere Lestár­t Péter úr tartja. Az ünnepélyre meghívók bocsáttattak ki,­­ melyek nagyrészt már elküldték. Eddig a következők hivattak meg: Az egyletek részé­ről: az Akadémia, a Kisfaludy- és Petőfi-tár­­saság, a pozsonyi „Toldy-kör“, a székesfehér­vári „Vörösmarty-kör“, a nemzeti és népszín­ház, írók és művészek társasága, Pest-Pilis- Solt-Kiskun megye, a szomszéd városok tör­vényhatósága , a fővárosi s vidéki sajtó orgá­numai. Egyesek közül: Jókai Mór és neje, Feleki Miklós és neje, Gyulai Pál, Szász Károly, Győry Vilmos, Aigner Lajos, Hor­váth Cyril, gr. Szapáry István főispán és Bozó Pál kir. tanácsos. Meghivatni határoztattak továbbá: a marozsvásárhelyi „Kemény Zsig­­mond“ társaság, az aradi „Kölcsey-kör“, a kolozsvári nemzeti színház, a Szeged város tör­vényhatósága, a nagykőrösi tanítóképezde és gymnázium , a félegyházi tanítóképezde és gym­­názium, a czeglédi felsőbb polgári iskola, továbbá Ács Károly, Tomory Anasztáz és Tóth József kir. tanfels­érvelő stb. Az emléktábla szövegezésével egy sző­kebb körű bizottság bízatott meg. Ezután a bizottságok következőleg ala­kíttattak meg: I. Vendégeket elfogadó s szállásoló bi-­­­zottság : Elnök : Dr. Tassy Pál; tagok : ifj. Bagi László, Boódor Sándor, Csorba Pál, Dömötör Sándor, Fördős Dezső, Györffy Ba­­­­lázs, Gyenes István, Gyenes Bertalan, Holozs­­nyai Ambrus, Hoskó József, Hajagos Illés, Hajagos József, Hajagos Elek, Keresztes Já­nos, Kovács László, Kovács Pál, Lestár Pét­­­ter, Mádi János, Nagy Ferencz, dr. Szigethy­­ Lehel, Szegedy György, ifj. Tóth István,­­ Virányi Ignácz, Zolnay Antal és Zombory László. II. Ünnepélyt rendező bizottság: Elnök: Dr. Szeless József; tagok: id. Bagi László, dr. Bagi Béla, Csabai Imre, dr. Fekete Jó­zsef, dr. Horváth János, Katona Zsigmond, Laukó Károly, Pásthy Károly, Szalontay Sán­­­­dor, id. Tóth István. III. Diszebédet rendező bizottság: Elnök:­­ Dr. Katona Béla; tagok: Bogyó Pál apát,­­ dr. Dékány Ráfael, Dékány István, Hanusz István, dr. Hanthó István, Hornyik János, Horváth Béla, V. Kiss József, dr. Kecske­méti Lajos, Molnár János, Parragh Gedeon, dr. Szabó László. . Lacziból, a­ki maga se tudta, milyen nép­szerű ember lett egyszerre. De a fogságot azért le kellett ülnie. S Margit, kinek most először kellett megválnia jegyesétől, azt hitte, szíve reped meg fájdal­mában. Százszor, ezerszer keblére borult s százszor, ezerszer zokogta el, hogy sohasem fogja viszontlátni. Mosolyogtuk a fiatal leányt, ki legalább is olyan rémekkel tépelődött, mintha vesztő­helyre vitték volna Laczit s hiába beszéltük, hogy néhány hónapi válás nem öli meg az embert. Valami bús sejtelem fogta el a lel­két, melytől nem tudott szabadulni s mely sötét fátyolként borúit vidám kedélyére, s mely — ne mondjátok, hogy nincsenek sejtel­mek — nem is foszlott le onnan soha. Hiába volt minden vigasztalás, minden enyhítés, hiába írta Laczi a fogházból a leg­­áradozóbb, legszerelmesebb sorokat, hiába közeledett napról napra a szabadulás percze, sem a vigasz, sem a levelek, sem a viszont­látás reménye nem hozott Margit arczára a­­ felvillanó öröm egy elfutó sugarát sem. Pedig, mint a Nemzeti Zászló irta, „a martyromságnak vége szakadt s ütött a sza­badulás várva vált pillanatra.“ Ép a képviselőválasztások közeledtek s­­ a Nemzeti Zászló ezt is fel akarta használni­­ az izgatásra. Bizottságot küldtek elébe, nép­­j tömegeket csődítettek a pályaudvarba s ünnepi­­ diktiókkal fogadták. Margit­ nem volt rávehető, hogy szintén kimenjen. Ő nem viszi piaczra érzelmeit. Pedig ki tudja, eresztik-e ma Laczit­­ onnan! Ha ő akar, nem tudja visszatartóztatni semmi. A pályaudvarból egyenesen a szerkesz­tőségbe vitték Laczit, melynek ez alkalomra tisztára söpört helyiségeiben zártkörű banket­tet rendeztek az ő tiszteletére. Legnagyobb fuvorét a banketten a sárbogárdi választóke­rület háromtagú küldöttsége okozott, melynek szószólója nemes Biró Péter uram kijelenté, hogy nemcsak városuk dicső szülöttét jöttek színről színre megismerni, hanem hogy egy­szersmind megkérdezzék, hajlandó volna-e szülővárosa mandátumát —a sárbogárdiak ama hő vágyához képest, hogy városuk szülöttét lássák a képviselőházban — elfogadni. Kitörő éljen követé e szavakat s a Nem­zeti Zászló szerkesztője repeső szívvel zárta szivére a „tanítványt, ki nem fog a mester mellől elmaradni.“ A sárbogárdi küldöttség pedig vitte haza másnap mindjárt a maga városa szülöttét — képviselőjelöltnek. Margit rám emelé kényes szemeit: — Ugy­e, hogy megmondtam! Kezdtem Laczit haszontalan embernek tartani s nem tudtam elgondolni, mi mentsége lehet, hogy egy pillanatnyi időt nem szakít­hatott ide fölszaladni. Kíváncsian vártam levelét. Várjon mit ír majd Margitnak? Talál-e olyan mentséget, mivel megnyugtassa? Nem talált. Eltelt három, négy hét s Laczi nem hal­latott magáról. A Nemzeti Zászló távirataiból értesül­tünk, hogy „a sárbogárdi választókerület nagy lelkesedés közt egyhangúlag képviselőjének választá Bedő Lászlót, városa nagyreményű szülöttét.“ Néhány nap múlva az idegenek névso­­r­­ában is olvastuk: Bedő László orsz. képv.­­ Európa szálló. Igaz, most már nem is szállhatott a hónapos szobába. De azért meglátogathatná vagy egyszer. Vájjon meglátogatja-e? Vájjon eljön-e? Ott ültem az ablak mellett Margittal , szótlanul. Tán mindkettőnket ugyanegy fog­lalkoztatott. Vájjon meglátogatja-e a hónapos szobát? Vájjon eljön-e? Meglátogatta. Eljött. Margit szótlan borult keblére s ő, mintha csak tegnap vált volna meg tőle, kezdett el beszélni. Épen mint régen. Terveiről, jövő­jéről. Csakhogy most már nagyobbszabásúak voltak a tervek, merészebb a jövő. Margit mintegy lebűvölten hallgatá az ifjú messzetörő álmait, pedig — s ezt én vet­tem észre — nem volt ez ábrándokban, e ter­vekben, ez álmokban egy piczinyke rész sem, melyben Margit is helyet foglalt volna. De mit törődött ő azzal? Láthatta, igaz hogy ezt is ritkán. A lapok naponta tele voltak Bedő Laczi hatásos beszédeivel s hírneve mindjobban emelkedők. Ritkán jutott ideje beszólni a hónapos szobába. Pedig ott nagy szükség lett volna rá. A koczkán forgott minden. Az öreg asszony meghalt s Margit egye­dül áll a világon. Mit tegyen, hova legyen? Én azt hittem, hogy csak egy mód van segíteni. Elővettem Laczit komolyan, beszéltem neki, ne hímezzen, ne tegye a leányt boldog­talanná s ne szerencsétlenné. Földönfutó lesz, ha nőül nem veszi. Ugyanekkor hírt vettem, mely miatt rög­tön el kell­ hagynom a fővárost. * Nem fejezhetném be önöknek e történe­tet, mely nem idealizálja az életet, hanem mutatja olyannak, a­minő, ha néhány bará­tom rá nem beszél, hogy a nyári hónapok alatt kószáljuk be a felvidéket, a Kárpátok bérezés alját. Hivatásom helyhez kötött, úgy hogy évek óta nem láttam a fővárost. Lacziról csak annyit hallottam, a­mennyit a lapok följe­gyeztek. Egyszer azt a szenzácziós hírt, hogy, mint a Nemzeti Zászló írta, „renegát lett“, a kormánypártra tért. Barangolásaink közben egyszer egy fél­órányira ment el a vasút Sárbogárdtól. Nem állhattam meg, hogy ki ne szálljak, s meg ne nézzem a helyet, mely oly nagggyá tette Laczi barátomat. Utam egy kis házikó mellett vitt el, melynek virágos ablaka mögül egy gyönyörű szőke fej tűnt elém. Meglepetve állottam meg. Margit volt. Benyitottam a kis házba. Piruló arczczal várt reám a szoba közepén. Lábainál egy három-négy éves kis szöszke gyermek játszott. * Fordultam vissza. Alig vártam, hogy a sárbogárdi állomáshoz érjünk. Kiszálltam s fölkerestem a házikót. Akkor már üres volt. —6. KECSKEMÉTI LAPOK A zálogintézet. Azon üdvös intézkedések között, melyek­­ ket a „kincskereső“ bizottság és illetőleg a­­ törvényhatósági közgyűlés legújabban czélba­­vett, kétségkívül nem legutolsó helyen áll­t egy törvényhatósági kézi zálogintézetnek a felállítása, mert ha módunkban van a most létező három magán­vállalat viszonyait csak­­ kissé közelebbről is megtekinteni, be fogjuk látni, hogy ez az állapot immár tűrhetlen.­­ Nem lehet c­élunk, hogy itt e helyen a magán­szérekkel foglalkozzunk, bár nem en­gedhetjük el azt, hogy a nyilvánosságnak­­ ehhez joga van. De mégis épen akkor, midőn a törvényhatóság egy hasonnemű intézet fel­állítását c­élba vette, nem tartjuk időszerű­nek sem, hogy a meglevő magán zálogosok­­­­kal, illetőleg az ő üzletükkel foglalkozzunk. S mert ha lehet ellenük valamely alapos kifo­gás, ott van az iparhatóságnak az 1881. évi XIV-ik­­.-czikkben gyökerező joga, mely szerint az ily nemű üzleteket a legszigorúab­­ban ellenőrizheti s azokat a fenálló törvény­­rendeletek és szabályok pontos megtartására kötelezheti. Ki kell tehát jelentenünk, hogy nincs róla tudomásunk és nem tehetjük föl, hogy egyáltalában lehetne a jelenlegi zálogosok el­lén*a.jtt v.»iöi­ vai­tujci^ aiapue Kiragd», ui^ewu t. i., a mely a törvény alapján üldözhető volna; mert ez esetben az iparhatóság bizony­nyal tudni fogná kötelességét s egyáltalán nem volna czélunk annak eljárását innen be­­­­folyásolni akarni. Hanem vannak olyan bajok, melyeket az iparhatóság is képtelen elhárítani, s a­melyek mégis sürgős orvoslást kívánnak, épen a kézi zálogra szoruló szegény néposztály­­ és az azt­­ igénybe vevő könnyelmű fiatalság érdekében.­­ Hogy a könnyelmű adósságcsinálókat az­­ adósságcsinálás ezen nagyon könnyű módjától lehetőleg el kell szorítni, azt hisszük, hogy abban mindenki egyet­ért velünk, mert nincs arra semmi szükség, hogy a diákgyerek egy két forint drága kamatú ilyen kölcsönt vehessen fel — csak azért, hogy azt a pénzt, még azon melegében a kocsmába vihesse. De a kézi­zálog kölcsönre szoruló szegény népnek meg épen szüksége van rá, hogy ilyet — ideigle­­nes kisegítőül — kedvező feltételek mellett kaphasson. Ez idő szerint a zálogüzletek 12% díjat szednek, a­mely még a bélyegdíjjal szaporo­dik és szedik ezt havonként előlegesen, úgy hogy egy év alatt egy és ugyanazon forintot épen kétszer adják ki kölcsön, vagyis tüzete­sebben egy év alatt a befektetett tőke minden egy forintjából 2 frt 13 és 29/top kr. lesz. Ebből látszik, hogy ez nem épen rossz üzlet. Sokat lehet a mellett pro és contra be­szélni, hogy a magas dij egyáltalán kárhoz­tatandó-e, vagy hogy magában véve az káros-e? Mi azon véleményben vagyunk, hogy a dij ilyetén nagysága még nem a legnagyobb baj, mert az e nemű kölcsönöknek nem szabad egyébnek lenni mint ideiglenesnek s ha va­laki már a lejtőn annyira sülyedt, hogy ilyen kölcsönt — a­melynek pedig összege sem lehet nagyon magas — hosszabb időn keresztül vagy épen állandóan használ, azt már nincsen olyan hatalom a­mi megmenthesse, mert még ha a lutrin nyerne, az is csak újabb vesze­delem lenne ránézve. Az ilyen existenciákat az anyagi tönktől megmenteni nem lehet feladata sem a ható­ságnak, sem egyeseknek; míg azokra nézve, a­kik iparuk folytathatása végett ideiglen pénzre szorulnak — és mondjuk addig , míg a kész munkát haza szállítják, ilyen kölcsönt vesznek fel, az a néhány krajczár­dit figye­lembe sem vétethetik. Volt alkalmunk a mostani zálogüzletek becs­lését is egy esetben figyelembe venni, a­mennyi­ben egy ezüst cylinder órát küldtünk az egyik­hez, a ki 3 írtra becsülte s adott rá egy forintot, míg a másik ugyanaz nap — sőt csaknem ugyan­abban az órában — ugyanazt már csak 1 írtra becsülte s csak 50 krt adott rá kölcsön. — Ez pedig már ismét a szegény nép érdeke, hogy a zálogtárgyak kellőleg megbecsültesse­nek s azok értékével arányos kölcsön nyúj­­tassék; mert ha épenséggel igen csekély összeg adatik, annak aligha lehet meg a kívánt haszna. Nem példátlan az sem, hogy a lopott UUgj'öih. tx­id.lugliánba. Loiniuo­x, uaori l­ioüGD az a legkönnyebb módja az értékesítésnek, a­mennyiben a szabályok szerint a zálogüzlet­tulajdonos nincs feljogosítva a zálogba adót nevének s az elzálogosítandó tárgy jogszerű tulajdonosának igazolására felhívni. — Ilyen körülmények között hiában van aztán a sza­bályokban, hogy köteles minden gyanús kö­rülményre figyelni s fölmerült gyanú esetén a rendőrkapitányságot értesíteni, mert annak a magán­üzérnek egyáltalában nem érdeke a zálogbatevőt elriasztani, mert ő pénze vesztett semmi körülmények között nem lehet. — E sorok írójának téli kabátja is megjárta ezen az úton a zálogházat, ki is kellett fizetnünk az adott kölcsönt, de most már bővebb ta­pasztalat és e tárgygyal nagyobb ismeretség után beismerjük , hogy igen nagy jámborság volt tőlünk a zálogostól azt kívánni, hogy ő két napra emlékezzék vissza, h­ogy ki és mi­féle ember tette nála zálogba. Ő neki bőven elég az, hogy két nap múlva megkapta azt a pénzt, a­mit ő egy havi 6% kamat­levo­nással adott ki. — Véleményünk szerint pedig nem igazság, hogy a káros még azt is fizesse, a­mi a zálogosnak sem jogos nyeresége, mert hiszen pénze csak két nap volt kint s így egy hónapi kamatra igényt nem tarthat. Mindezeknél nagyobb baj van azonban az árveréseknél, a­hol a visszaélés valóban szembeötlő, mert egy az, hogy azon árverése­ken csak a spekulánsok vehetnek részt, más meg az, hogy a­mi csak valami értékkel bír, azt a zálogos a maga részére megveszi. Nem kételkedünk, hogy a formaságok megtartat­nak, de hogy azon árveréseknél mégis nem követtetik el minden a zálogbatevő érdeké­ben, azt állítani merjük. Ezen bajokat elhárítani lesz hivatva a törvényhatóság által felállítandó zálogintézet, a­hol első­sorban is a mostani díj összege bi­zonynyal legalább felényire le fog szállíttatni, míg a törvényhatóság által választott zálogin­tézeti tisztviselők, bár ott sem lesz megen­gedhető, hogy kíváncsiságból a zálogbatevő­­ket kérdésekkel zaklassák, mégis a gyanús tárgyakat és egyéneket figyelemmel fogják kísérni. A­mennyire ezen kérdéssel a téli kabá­tunk szomorú emlékezetű műutazása óta fog­lalkozni alkalmunk volt, legnagyobb nehéz­ségnek egy ilyen hatósági zálogintézet felál­lításánál az merült fel, hogy alig tudjuk a módját kitalálni annak, hogy a közönségben ezen intézmény iránt a bizalmat felébreszteni tudjuk, mert tagadhatatlan, hogy a szegény­séget mindenki szégyenli s ha a törvényható­sági zálogintézet mellett lesznek vagy lesz ilyen fajta magán üzlet is, úgy igen sokan fogják azt hinni, hogy a magánosnál sokkal több biztosítékot találnak az elrejtőzésre, mint a hivatalnál. Nagyon fontos kérdésnek tart­juk tehát, hogy ez a szempont főképen figye­lembe vétessék s már maga a hivatal lehe­tőleg feltűnés nélkül megközelíthető legyen; hogy a feltűnő és indokolatlan kíváncsiság, vagy még jobban a meg sem is engedhető fe­csegés a tisztviselőknek és szolgáknak szigo­rúan tiltassék; hogy a hivatal lehetőleg az esteli órákban is nyitva legyen és hogy mielőbb alkalmas helyen egy két fiókhivatal állíttassák fel , melynek költségeit az ott szedendő ma­gasabb dij lenne hivatva fedezni. Ez úton hisszük, feltéve, hogy a köz­vetlen kezelésre a kivánalmaknak megfelelő egyéneket találni sikerül, hogy a lakosság Aztán elbeszélte, hogy került ide. Anyja halála után nem maradhatott egye­dül Pesten. Laczi nem vehette el, mert maga is csak nehezen élt napolijából. Nem is lehet tőle rossz néven venni. Hisz egy képviselő­nek annyi a kiadása. S úgy jött ide addig, míg Laczi képes lesz magát állásához illőn berendezni. Azalatt majdnem havonkint meg­látogatja. Most azonban már rég nem volt. Csaknem egy féléve. Pedig Laczi azt mondá akkor, hogy lemond s ide jő, szülőföldére, szerényen, egyszerűn. — Mért mosolyog ? nem hiszi ? Laczi még mindig teljesíté ígéretét. Mindig. S várom is most mindennap. Vége az országgyűlésnek és Laczi, hallottam, már értesítő levélileg a pártot, hogy többé nem fogadja el a mandá­tumot. Még­se hiszi ? ... Hiszem. Tovább utaztam. E...re érkezve, olva­som a szokott frázisokkal, hogy: Bedő Lász­lót, a nagyreményű politikust, a kormány X. megye főispánjának nevezte ki. Ugyan­ekkor őméltósága Torday Clementine gróf­­kisasszonyt —­el is jegyezte: Spanga Kecskeméten. Virraszt a részvét álmatlan szemekkel a gáládul meggyilkolt országbíró hült tetemei felett. Még sajog a seb, mit az orgyilkosok ejtettek az egész ország szívén, s nemsokára arra hivatott alak fog beszélni Mailáth György halhatatlan érdemeiről az akadémiában. Soha a magyar olvasó­közönség lázasabb érdeklődéssel , mohóbb kíváncsisággal nem olvasta a rendőri nyomozások hírlapi jelenté­seit, mint a mostaniakat, melyek a gyilkosok nyomairól szólanak s mióta a gyanú sanda szeme Spangát jelölte ki gyilkosnak, e név oly ismertté lön, mint akár a leghirhedtebb­ publicistáé. 15. sz.

Next