Kecskeméti Lapok, 1894 (27. évfolyam, 1-25. szám)
1894-01-07 / 1. szám
2 s ilyen csapás városunkat többé ne érje. S hogy csakugyan kecskeméti benyomásokról ad számot első regényében, azt maga vallja meg „Az én iskolatársaim“ c. visszaemlékezésében. E cikksorozatban fölemlítve azt, hogy Gyenes Mihály városi mérnöknél, a mai Muraközy-féle házban lakott s hogy ott irta „A zsidó fiú“ drámáját s egy vígjátékát, regényei keletkezését illetőleg ezt a felvilágosítást adja: „Házigazdám, a városi mérnök, gyakran elvitt magával a gondjaira bízott kiterjedt erdőségekbe paraszt szekéren. Elkóboroltunk a Tiszáig, a Szikra csárdáig, a homokbuckákon keresztül a Fehér tóig. Én mindenütt új meg új népélettel találkoztam, a pusztákon, a karámokban , a tanyákon, a csárdában , a halásztanyán ; megismertem a magyar fajt a maga őseredeti sajátságaiban; összejöttem pusztabirákkal, hadnagyokkal, a kik betyárokat üldöznek s a futó betyárokkal, a kik azokat kerülik; megismerkedtem a népnek eszejárásával, fogalmaival, dalaival, közmondásaival , kifogyhatlan humorával; hallottam a népmeséket a bogrács tüze mellett, a kukoricafosztásnál, a szüretelésnél. Láttam a hires bikaharcot s a pünkösdi király parádéját, a minek mind most már hire sincsen; meg azokat a pusztai párbajokat, a mik meseszámba mennek“. A regénynek megírását aztán szülővárosában, Komáromban fejezte be „a tengerszemű hölgy“ regényének ide vonatkozó adata szerint, miután előbb „az ingovány váza“ címen a Pesti Divatlapban mutatóul a mocsárélet leírását közölte belőle. Magában a regényben a bikaharc és az énekmester személyes tapasztalatok alapján Kecskemétről kerültek ki; a többi alakját saját képzelméből alkotta, mert játszavaival élve: „első kísérletemnél a a képzelem, hol az életismeret ragadta agával a másikat s az erősebb önkényével íte magával pusztákon, ingoványokon, alonokon, csárdákon és emberi szenvedőiken keresztül, a merre neki tetszett, igy első irodalmi kísérleteit itt irta s só feltűnőbb munkájához az adatokat, arcmásokat, megfigyeléseket Kecskeméten érezte. Első regényének sikere állást szerzett ámára az Életképeknél s újabb kedvt öntött beléje a folytonos alkotásokra. Mégis működésének szine-java az 50-es és 60-as évekre esik, midőn élettapasztalat dolgában rendkívül meggazdagodott s oly események állottak emlékezetének bűvös lámpája előtt, mint a szabadságharcz élményei, melyek közt maga is eleget hányódott; s az elnyomatás rája következő sötét korszaka, midőn regényeivel valóságos táplálója volt a nemzeti remények sokáig ellankadt virágainak s friss humorával felviditója a politikai élet ziláltsága miatt kedvevesztett nemzetnek. A tárgyak és korok, melyeket akkor irt regényei anyagaiul választott, már magukban véve is érdekesek voltak; még érdekesebbekké varázsolta az ő különös felfogása, merészröptű fantáziájával eszközölt szinezése, úgy, hogy Jókai népszerűségének első okát művészi érzékkel s jó ízléssel kiszemelt regénytárgyaiban kell keresnünk. Sajó álnév alatt közlött csataképei és a „Bujdosó naplója“ a szabadságharcz dicsőségét tárta fel s fájó büszkeséget keltett az olvasók szivében; de az államhatalom által életbeléptetett censura csakhamar útját vágta ez irányú munkáságának s képzelete kénytelen volt Törökoszágot, Óceániát vagy Ázsiát fölkeresni, hogy odahelyezett történeteivel „egy kis hazaszeretetről és szabadságról szóló gondolatot“ csempészhessen a magyarság szivébe. Az 1854 ben megjelent „Egy magyar nábob“ már Sirát neve alatt került a könyvpiaczra s benne az ó és új Magyarország szerepvivőinek küzdelmét s e küzdelemnek kimenetelét tárja fel. A regény eszméjét s főalakjának jellem vorsait feleségétől hallotta, midőn Szolnoktól Nagyváráig gyorskocsin utazva az unalom pírszinésznői élményeinek elbeszélésével szett elűzni Laborfalvi Róza. E renőszeméjében egy ismerős alakot örökitett meg ismét. Kárpáthy János, a nábob Józsa Gyuri név alatt volt ismeretes az ő furcsa ötleteiről, pazarló kedvteléseiről, kacagtató tréfáiról s a nemes ember kiváltságát képező hatalmaskodásairól, melyeknek a harminczas évek gazdag nemesei átadták magukat a helyett, hogy a közélet terén lábrakapott reformeszmék szolgálatába szegődtek s a haza boldogulásának emelése körül kifejthető munkásságra adták volna magukat. A csupán mulatságainak, bohóságainak, költséges kedvteléseinek élő, gazdag magyar nemes typikus alakja Kárpáthy János, azé a nemesé, kinek képét Fáy „A bélteky ház“ Bélteky Mátyásában már megörökítette s kivel szemben a munka által való megnemesülés eszméit képviselik az ifjú grófok, István, Miklós és Rudolf, kik közül a két elsőben azonnal Széchenyi István gróf és lényi Miklós báró személyeire ismerünk. Ily hatalmas szellemű s nagy tekintélyű férfiak példaadó működése, áldást hozó tevékenysége nem maradhatott hatástalanul az eddig tespedésben élő, csak egyéni, önző czéljait szolgáló nemesség jobbérzésű tagjaira sem, megindult minden vonalon az átalakulás munkája, melynek hullámgyűrűi eljutottak végre az életet, vagyont és tehetséget pocsékoló nábobhoz is. S az eddig részban excentrikus Kárpáthy János átalakul, a bohóságok eddigi kedvelőjéből a haza javával törődő, áldozatra is kész nemes ember válik. Ritka regényében találta el Jókai oly híven a kor szellemi arcképének festését, kevésben lüktet annyi életigazság s nem sokat hozhatunk fel, melyben a megható jelenetek könnyekig megindító részletei a kacagtató humor derűjével váltakoznának, mint e regényében. Ennek folytatásában, a „Kárpáthy Zoltánéban már az új idők szelleme érezhető, mely az embereket rangkülönbség nélkül munkára sarkalja, mert ki-ki annyit ér, a mennyit dolgozik. A nemzetiség eszméjéért való buzgólkodás megszállja a főnemeseket is s alapját vetik a nemző színháznak; a pesti árvíz által okozott rombolások kárainak helyrehozói, a vizáradás által veszélyeztetett emberélet mentői közt ott tündöklenek a legelső nevek viselői is. így alakult át a korszellem 1822-től 1838 ig, így látták be a nemesség jobbjai, hogy nem elég jogokkal bírniük, hanem kötelességet is kell teljesíteniök az ész- és természetjog követelései szerint. S ez előretörő, ifjú nemesek legeszményibb képviselője Kárpáthy Zoltán. A szabadságharcnak lelket hevítő mozzanatokban gazdag ideje kisebb rajzokon kívül nagyobb regények írására is ösztönül szolgált Jókainak. Ezek közül értékre nézve első helyen áll „A kőszívű ember fiai“ című. A Baradlay család története pörög le szemeink előtt, szoros kapcsolatban a nemzet szent harcával. E családnak három férfi magzata három különféle eszme szolgálatában áll. A legidősebb, Ödön, testestőllelkestől a függetlenségi eszme híve, őt a haza számára megnyerni nincs anyjának szüksége, csak olthatatlan lelkesedésével táplálni. Richard, a középső, osztrák tiszt, délceg huszárkapitány, bátor szív, tanult fő, kire a hazának az ellenséges haboktól ostromolt körülményei közt nagy szüksége van. Ezt keresi fel az anya Bécsben s csodálatos hatalmával ráveszi, hogy huszárszakaszával együtt megszökve ezer, életet s fenyegető viszontagság közt a haza védelmére siet. A harmadik, a legkisebb, az anyától legjobban szeretett fiú, Jenő, a legmakacsabb. Osztrák származású kedvesének akarat nélkül szűkölködő bábjává sülyedvén , az ad irányt elhatározásának, mely az orosz udvarhoz vinné követségi titkár minőségben , ha anyja őt is rá nem beszélné, s hogy, ha már a tettek mezejére lépni nem hajlandó, legalább otthon a hazában, magányba vonulva várja az események kimenetelét, mintsem hazája ellenségének tegyen szolgálatot. Jenő beleegyezik. S mégis ő hozza később a családból a legnagyobb áldozatot, mert a szabadságharc alatt folytatott tétlensége jóvátevése céljából egy végzetes névcsere alapján feláldozza magát halálraítélt bátyjáért, Ödönért. Az egész mű a magyar honleány és anya dicsőítése, ki fájdalommal viseli ugyan a jó ügy érdekében gyermekének halálát, de ez kevésbbé veri le, mint ha fia áruló, vér- és nemzettagadó volt volna. A lelkes magyar honleány , ellentéte a Plankenhorst család két nőtagja, kik Bécsben arra fordítják a köpenyt, honnan a szerencse szele fúj s mig ma őrjöngő forradalmárok, holnap kegyetlen reakcionáriusok. „A tenger szemű hölgy“ hátterének egy részét is a 48—49-es események képezik, s a női furfangnak a hihetetlenséggel hatásos képét nyújtja, miként viszi egy hölgy a szorongatott Komáromból Debrecenbe az üzenetet s hogyan csempészi azt vissza. E mű két szempontból is érdekesebb ránk nézve, mert míg egy részről benne Jókai a maga jogászéletének, első költői kisérleteinek , a szabadságharc alatt kifejtett tevékenységének s az akkori irói életnek hű képét rajzolja, addig más részről beleszövi a cibakházi csetepatét, melyben a kecskeméti nemzetőrök Muraközy János vezetése alatt először érezték a puskapor szagát s melyből győztesen kerültek ki, igaz, hogy csak azért, mert az ellenség kémlő csapata jobban megijedt, mint ők. Még több ügyességgel és leleménynyel zsákmányolja ki a Báchkorszak szomorú idejét regényei anyagául. Az abszolút uralkodói rendszer nyomásával szemben a magyar nemzetiség rejtett nyilvánulatait s állandó működését számos megható képben tudja bemutatni. E viszonyok adtak létet az „Új földesúr“, s „Fekete vér“ regényeinek. Regényírói munkásságának koronája kétségen kívül az „Új földesúr“, mely az alakok reális rajza, a társadalmi helyzet hűsége s a mese kerekdedsége tekintetében egyaránt legjobban alkotott műve. Az új földesúr nem más, mint : Ankerschmidt lovag, ki telve gyűlölettel s öröklött előítélettel a magyar nemzet iránt, mint a szabadságharcban ellenünk küzdött őrnagy telepedik itt le, de szomszédjának, Garanvölgyi Ádámnak nyílt, becsületes jelleme, az őtet ért veszély idején tanúsított szolgálatkészsége, a magyar parasztfaj furfangja, ifjabb leányának Garamvölgyi Aladár iránt érzett szerelme, idősebb leányának sirhalma mind oly kapcsok, melyek a gyűlölet értelmét lassan lassan kiölik az idegen földesúr szivéből s előítéletétől is megszabadulva a Bach rendszer súlyos és igazságtalan nyomását átlátva egészen magyarrá s a legvéresebb szájú ellenzékivé idomul át. S alig van pompásabban alkotott egyéne az öreg Garanvölgyi Ádámnál, ki a Bach intézkedések alkotmányellenes irányával szemben a passiv ellenállást alkalmazza s e rendszer egyes rendeletei eddig űzött, kedvelt foglalkozásainak mindegyikét békéba akarják verni, készebb azokról lemondani, semmint nekik engedelymeskedni. Amint behozzák az állami dohánymonopoliumot s nem lehet többé szűzdohányt szívni, Ádám úr erre azt mondja: „Jól van. Nem fogok dohányozni többet. Legalább jobb étvágyam lesz". Mikor híte jár a bor acclsa alá vetésének, lemond a borivásról, legalább jobban alszik. Bélyegilleték rovatvan a kártyára, sarokba dobja e 32 levelű bibliát, legalább nem veszt. Puskát csak a megyefőnök engedélye alapján lévén szabad használni, abbahagyja a vadászást, legalább nem hűti meg magát. S így mond le egymás után a házból való kilépésről, sőt a magyar ember legmegrögzöttebb nyavalyájáról, a pörlekedésről is, csakhogy az új rendeletek szerint ne kelljen cselekednie, így vonul vissza medve módjára a politikai élet telére barlangjába, várva a politikai Pál-fordulását. Hogy két, ily ellentétes érzületű és gondolkodású egyén, mint Ankerschmidt és Garanvölgyi Ádám hogyan lesz mégis jó barát s miként olvad egybe családjuk, azt nemcsak Garanvölgyi természetes jó szivéből magyarázza ki a költő, mely jó szív a veszélyben forgót még ellensége képében is segíti, hanem abból is, hogy Ankerschmidt leányának , a magyarokért rajongó Eliznek ösztökélésére kieszközli Ádám úr öcscsének, Aladárnak a kufsteini börtönből való kiszabadulását. S minő tapintatos módon ismerteti össze az öregeket és fiatalokat a Tisza áradásának felhasználásával, mely elsöpri Ankerschmidtnek nagy költséggel, idegenek által rosszul épített kastélyát, mig a szerény külsejű Garanvölgyi kúria épségben áll s helyt ad a két családnak , mely innen túl jó formán együtt is marad. Semmi túlzás a mesében, semmi hihetetlen az egyének tetteiben, természetes okokból fejlődő, természetes eszközökkel közvetített bonyodalom és megnyugtató kifejlett regényt nemcsak Jókai műveinek, de egész irodalmunknak legszebb díszévé avatják. „A fekete vér“ mintegy függeléke „a kőszívű ember fiainak“, csakhogy emebben az anya honszeretetét a szabadságharcz zivatarai közt mutatja be; „a fekete vér“ asszonya pedig a Bach-korszak által a magyar nemzetre rakott békék között őrzi meg a hazához való ragaszkodást s az általa utált rendszer szolgálatába szegődő fiát akarja a magyar nemzetre nézve lealázó foglalkozástól visszatartani. A két regény közt abban is van különbség, hogy míg a kőszívű ember feleségének mind a három fiát sikerül a szabadság eszméjének megnyerni, addig a fekete vérben csak az első házasságból született fiú, Bárdy Zoltán képviseli a hazához való ragaszkodást, a másik, a születésekor czigánypurdéval fölcserélt Lenke Simon báró szívvellélekkel az abszolút politikai rendszer híve, csak annak él, abban látja emelkedésének egyedüli biztosítékát és sem anyja könyörgései, sem mostohabátyja gúnyolása útjáról le nem téríthetik, együtt bukik az átkos rendszerrel. Egyúttal Raskó Paliban a czigányzenészeknek a hazafi szellem ápolásában való érdemeit dicsőíti. „Egy az Isten“ regényében az 1866—67-ki olasz hadjárat alkalmával az élelem és ruhaszállítók visszaéléseit, a magyar ezredek magatartását s az unitárius vallásfelekezet szokásait ismerteti kapcsolatban az olasz forradalommal, melynek eredménye a pápa világi hatalmának megsemmisülése , Ausztria veresége s az egységes olasz királyság megalapítása lett. A római vagyheti ájtatosságok leírása, Toroczkói és népének ismertetése, a regény legfényesebben megírt lapjait töltik be. . Mindezek társadalmi regények, mert hátteröket a közelmúlt társadalmi viszonyait foglalkoztató eszmék s azok képviselői képezik, kikkel a költött alakok sok tekintetben összefonódnak. S mert Jókai e viszonyokat jól ismerte, rajzai és személyei a valósághoz igen közel állanak. Történeti regényeiben azonban a valószínűség korlátait átlépi, mert sem a korrajz, sem a történelem szelleme, sem az egyének jelleme nem hívek. Ennek okát abban kell keresni, hogy költőnknek elég volt egy kicsinyke vonás, adat vagy név, hogy képzelete kalandosnál kalandosabb eseményeket fűzzön hozzájuk, melyek soha nem hallott, soha meg nem történt eseményekkel töltik meg regényeit. „Erdély aranykora“, „Janicsárok végnapjai“, „Lőcsei fehér asszony“, „Szeretve mind a vérpadig“, Rákóczy fia“ tanúi állításaink igazságának. Már történeti korrajzai a siker határához közelebb állanak s akár „A régi jó, táblabirák“, akár „És mégis mozog a föld“ czímű regényeit vizsgáljuk a hitelesség szemüvegén, a méltányláshoz több igényt tartanak történeti regényeinél. „A régi jó táblabirák“ annak a régi megyei rendszernek magasztalása akar lenni, mely mindene volt a magyarnak s a megyei táblabirák a közigazgatás és közgazdaság tényezői, mérnökei, vizszabályozói, törvényhozói, ügyvédei, bírái, orvosai, költői, tudósai, könyvcsinálói és könyvmegvevői voltak a nemzetnek. Ennyi feladatot töltvén be s mindannyit sikerrel, nem csoda, ha a táblabirákat a megérdemelt közszeretet környékezte s Jókai műve mintegy ellensúlyozása akart lenni Eötvös József báró „falu jegyzőjének“, mely a centralisták törekvéseit óhajtván diadalra juttatni, satirikus és gúnyos vonásokból összeállított egyoldalú s kevésbbé igaz képe az önkénykedő megyének, mint Jókai regénye. „És mégis mozog a föld“ regényében a század elején élt íróknak szenvedéseit festi, küzdve a kor előítéleteivel, a KECSKEMÉTI LAPOK 1. tt 2.