Kecskeméti Lapok, 1899. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1899-01-01 / 1. szám
1. sz. — Mi közöd hozzá?! A gróf haragtól villogó szemekkel nézett rá. — Mi közöm hozzá ? — szólt. — Én a menyasszonya bátyja vagyok! És én nem fogom eltűrni, hogy a ki az én pénzemen öltözött selyembe, bársonyba, a ki az én gyémántjaimmal ékesítette fel magát, ezekkel a czifraságokkal hódítsa el nővéremtől annak a szivét, a kit az szeret, hogy az tegye testvéremet boldogtalanná, a kit mi boldoggá tettünk! Harsány, gúnyos kaczaj hangzott föl e szavakra. Tudott már a leány kaczagni is, de milyen kaczagás volt ez ! Oda lépett egész közel a grófhoz, hozzá hajolt s belenézett azokba a fagyos, mágnás szemekbe haragos villogó tekintettel, amikbe ezelőtt alig mert belenézni. Arcza kipirult. E perezben igazán czigány volt. — Boldoggá tettetek? Hát czifra ruha, ragyogó gyöngy elég ehhez? Nekem csak ezt adtatok! De mit vettetek érte? Mindent! Van lelkem? Van szivem? Elhiszitek? — Van önérzetem? Nincs, nincs! Én ember nem vagyok! — Grófkisasszonynak neveltetek, lelkemben a műveltséggel felgyújtottátok az értelem fáklyáját és igy löktetek ki az emberek közül! Hát ez nem pokol? — S még azt mondod, boldoggá tettetek! . . . — Hálátlan vagy! — szólt a gróf sötétpirossá vált arczczal. Mi volt ez a pirosság rajta, haragé vagy szégyen pírja? — Hálátlan? — kiáltott föl a leány keserűen. — Oh, adjátok vissza czigányrongyaimat, a tudatlanságot fejembe, mit elvettetek ; dobjatok ki a világba, hogy éhesen, fázva vándoroljak a föld kerekségén és futhassak a helyről, hol egy emberarcz gyűlöltté válik előttem, mert azzá válik mindenki, kivel kétszer találkozom. . . . Adjátok vissza ezt s én leborulok a porba és csókolom a lábatok nyomát, a merre elhaladtok; de igy nem tudom felejteni, hogy boldogtalanná tettetek; — látástokon föllángol az engesztelhetetlen harag szivemben s gyűlöllek, — gyűlöllek az örökkévalóságig! A gróf elsápadt, arczán leírhatatlan kifejezés vonult át. Megkapta a leány kezét s villogó tekintettel kiáltá : — Gyűlölj kit, nem bánom! De azt az embert ne merészeld szeretni, mert megmutatom, hogy egy gróf miként lesz czigánynyá! A leány kikapta kezéből a kezét. — Nem kérdezem tőled, hogy kit szabad szeretnem? Ez volt az első ember, aki szépen szólt hozzám. . . . Oda tudnám neki adni az életemet azért az egy szóért, mert csak czigány tud gyűlölni és szeretni igazán! . . . — És én megmutatom neked, hogy tud még más is! — Vigyázz! Ne folytasd ezt a játékot, szörnyű ára lesz! Vagy azt hiszed, hogy azt a ritka szép virágot, ami az én házamnál nőtt fel és nyílt ki, szemet és világot kápráztatni, oda engedném ennek az embernek, vagy bárkinek a világon?! . . . A gróf hirtelen elhallgatott, — többet mondott ki, mint akart. Most már mindegy volt. A mit eddig titkolt, a mit megakart magában ölni, diadalmaskodott fölötte, — elárulta létezését az előtt, a kinek ezt sohasem lett volna szabad tudnia. Most már tudta. Oda szédült tőle egy nagy fa törzséhez, még a szemeit is lehunyta. Elkábult a feje. Szinte elhagyta az eszmélete, csak arra tért magához, hogy két kar fonódik dereka körül s tartja őt vissza attól hogy a földre ne essék. A leány fölnyitotta szemeit s belenézett azokba a fagyos tekintetű kék szemekbe, amik most olyan melegséggel töltik meg szivét s egy perezre el van felejtve a múlt minden keserűségével együtt. Csak azt a boldogságot érzi, mi e pillanatban eltölti lelkét s ott felejti szemeit azon az arezon, ami annyiszor megzavarta álmait s rá mosolyog édesen, boldogan s alig hallhatóan suttogja: — És az fájna neked ? . . . A két kar erősebben fűzi magához, mintha attól félne, hogy elrabolják onnan s azok a fagyos tekintetű kék szemek most olyan melegen, oly szeretettel néznek reá, a mint mondja : — Fájna. Jobban, mint neked fájt az én kínzásaim, a mivel válaszfalat akartam vonni közted és köztem . . . A leány elfehéredik s gyönge reszketős fut át tagjain. Fölemeli arra az álomzavaró arczra a szemét s elhaló hangon kérdé : KECSKEMÉTI LAPOK Új népszínmű Karácsony első ünnepén, deczember 25-én, Deréki Antal e routinos vidéki népszínmaire egy régibb darabját láttuk a színházban, a „Földhöz ragadt szegények“-et. Valamikor a maga jutalomjátékára írta ő Senki Péter szerepét és a zenét Szent-Gály Gyula, jelenleg a városi zeneiskola igazgatója szerzette hozzá. Szent-Gály Gyula átdolgozta a vasárnapi előadáshoz a partitúrát, új számokat is komponált hozzá, úgy, hogy most olyan népszínmű-zenét hallottunk, mely az e fajta termékek átlagos színvonalán jóval túlemelkedik. Nem hiába mondtak hát róla annyi jót a népszínházban, ahol bemutatták a karmestereknek. Blaha Lujza és Sárika fel is vették már közülök a legszebbeket műsorukba. A legtöbb dalt, rendesen a legdivatosabb és hatásosabb nótákat, vagy ami az énekeseknek épen tetszik, úgy illesztik bele a népszínművekbe. Szent-Gály zenéje ellenben a szöveghez simul és inkább kevesebb a szokottnál, semhogy unos-untalan megénekeltesse a szereplőket. Pogány Janka asszony szép, érzelmes dalokhoz jutott, míg Lévay Margit kisasszonynak enyelgő, tréfáló dalokat kell előadnia, ami pompásan sikerült is nekik. Hogy Bethleni László olyan nép . Most azután az ünnepek alatt történt politikai nyilatkozatokból kitűnt, hogy Bánffy Apponyi és Horánszky azon óhajának keresztülvitelét Ő Felségénél megkisérlette, mely szerint az említett 1898. évi I. törvényczikk úgy lett volna értelmezendő, hogy ezen törvény hatálya alatt Magyarország külállamokkal szemben elkülönített vámterületként szerepeljen. Ez értelmezést azonban, ami addig, míg a közös vámterület tényleg fönnáll, nem is lett volna czélszerű, illetékes helyen nem lehetett keresztülvinni. Ezt pedig Bánffy rögtön tudomására hozta Aponyinak s igy a törvényjavaslat tárgyalásakor Apponyi egészen jól tudta, mi az értelme az 1898. évi I. törvényczikknek. Ha tehát egyéni véleményét továbbra is fönn akarta tartani, akkor a tárgyaláskor ezt nyíltan ki kellett volna fejeznie, nem pedig hallgatagon elfogadni az általa nagyon jól ismert kormánynézetet és mégis később csalfasággal vádolni a kormányt. De történt egyéb is. Decz. 23-án, felállt a képviselőházban Horánszky és előadta azokat a tárgyalásokat, melyeket Bánffy, Apponyi és Horánszky 1895 végén és 1896 elején a kúriai bíráskodásról szóló javaslatra nézve folytattak. Horánszky előadása szerint a közös megállapodás értelmében tette meg Apponyi 1896. jan. 22-én indítványait a képviselőházban, melyekhez Bánffy is hozzájárult. Néhány nap múlva — amint Horánszky előadta — Bánffy kijelentette Horánszkynak, hogy a történt megállapodásokhoz nem tartja magát, mert míg a kiegyezési javaslatok keresztül nem mennek, nem engedheti, hogy törvényerőre emelkedjék olyan javaslat, mely a választási törvényt módosítja, mivel így a függetlenségi párt kezébe hatalmas agitáczionális fegyver adatnék a kiegyezés ellen. Beszédje további részében Bánffy ezen igy előadott eljárásából azt a következtetést vonta le Horánszky, hogy Bánffy megcsalta Apponyit és őt, hogy tehát „ily egyént az ország egy kaszinója s egy olvasóköre sem tűnne meg tagjai között“. Mondta pedig mindezt Horánszky a karácsony előtti utolsó ülésben, midőn Bánffy Bécsben járt, tehát már nem is védekezhetett, és mondta úgy, hogy a zsebében levő levelekre hivatkozott. És 3 nap múlva magának Horánszkynak nyilatkozatából kitűnt, hogy a dátumokban alaposan tévedett. Nevezetesen Bánffy már jan. 19-én értesítette Horánszkyt és Apponyit álláspontjáról s így Apponyi, midőn január 22-én indítványát a képviselőházban előterjesztette, már teljes tudatában volt Bánffy nézeteinek. Nem igaz tehát, hogy Bánffy beugratta vagy megcsalta volna Apponyit, sőt, ha csalásról lehet szó, Apponyi vezette félre a függetlenségi pártot, amidőn egy szóval sem emlékezett meg arról, amit Bánffy álláspontjáról és nézeteiről tartott. Mikor a Bécsből hazajövő miniszterelnök Horánszky beszédéről tudomást nyert, látván azt, hogy Horánszky hamisan és rossz szándékkal adta elő a köztük történteket, nyílt levelet intézett Horánszkyhoz, melyben kimondja, hogy „Horánszky eljárása sem jogos, sem tisztességes, sem férfias nem volt“ ' és hogy az ilyen fajta sértegetésre „csakis a magát a megtorlástól mentesnek képzelő gyáva ember lehet képes“. Erre a levélre Horánszky, gr. Károlyi István és Szemere Miklós útján levélben fegyveres elégtételt kért Bánfffytól, de a tárgyalások alatt Horánszky megbízottjai kijelentették, hogy felük ezt pusztán fegyveres „megtorlásnak” akarja tekintetni. Ily szokatlan és újabb sértést képező feltétel alatt Bánffy megbízottjai, t. i. Fehérváry honvédelmi miniszter és Gajáki Ödön képviselő a párbajba nem egyeztek bele, de sőt kijelentették a jegyzőkönyvben, hogy Horánszky ez eljárása olyan, mintha az elégtétel nem is kéretett volna és hogy ennélfogva a sértés Bánffy részéről meg is ismételhető. Az csak mellékes, hogy ez utóbbi nyilatkozatból újabb párbajok lettek egyfelől Fehérváry és gr. Károlyi István, másfelől I Gajáry és Szemere között, melyek azonban, hála Isten, komolyabb baj nélkül végződtek. Az azonban bizonyos, hogy Horánszky eljárását az egész közvélemény elitéli és hogy az a fegyver, melyet Horánszky a Bánffy teljes megsemmisítésére emelt föl, hátrafelé sült el és alighanem sok kárt tett Horánszkyban. íme, ide vezet a gyűlölködő szenvedély ! A 48 as és függetlenségi párt pedig elmélkedjék most, hogy ki csapta be tulajdonképen: a kormány-e, amely mindenkor nyíltan megmondta, hogy az ország anyagi érdekeivel megegyező vámszövetséget elébe teszi az önálló vámterületnek, avagy a nemzetipárt, mely két ízben igen lényeges dolgokat elhallgatott az ő kedves fegyverbarátjai ** Spektator.