Kecskeméti Ujság, 1909. május (1-2. évfolyam, 1-12. szám)
1909-05-16 / 1. szám
2. oldal igazságai és lelkiismeretnek szava által, embertársunkkal szemben pedig megszerezhetjük a Krisztusi parancs által: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.“ Ezt a parancsot hirdetni és az életben megvalósítani mindnyájunk kötelessége, de különösen kötelessége azoknak, kik a szó és a toll hatalmával ezreket irányítanak. Ennek a Krisztusi parancsnak fejleménye az emberi társadalomnak egyik legnemesebb és legszükségesebb erénye: a vallási türelem, a toleranczia. Ez alatt azonban nem a mindennel és mindenkivel megalkuvó elvtelenséget kell értenünk, hanem azt a magasztos elvet, mely azt diktálja: tartsd meg, sőt védelmezd saját vallásodat, de ne bánjd, hanem tiszteld — másoknak a meggyőződését is ! Kell, hogy lelkünkben legalább annyi türelem legyen, mint amennyi a a tudós zsidónak— Gamáliélnek szivében volt, midőn a zsidók synedriumában arra kérte hitsorsosait, hogy ne üldözzék a keresztényeket, mert ha a kereszténység emberektől vagyon, fel fog bomlani, ha pedig Istentől vagyon, úgy sem ronthatják azt le. És ha valahol szükség van a testvéri türelemre, úgy különösen ebben az idegen népek közzé beékelt, külső és belső bajokkal küzdő Magyarországban van arra szükség. — Mi nem érünk rá egymással gyűlölködni, ami erőnkre más irányban van szükség. Avagy nem látjuk a nemzetiségeknek ezeréves alkotmányunk ellen törő áskálódásait ? Nem láttuk a közelmúltban, a nemzeti küzdelem nehéz napjaiban a mindenre kapható hazaárulók nagy seregét ? Nem halljuk a félrevezetett tömegek rettenetes kiáltását: „Nincs Isten, nincs haza“ ? Ha léket kap a hajó, a hajó vezetői nem a fölött vitatkoznak, hogy milyen szinű zászló, leng az árboczon, hanem minden erejükkel a hajó megmentésére törekszenek: mi is, ha szorongatva látjuk hazánkat, ne vallási villongásokkal gyengítsük egymás erejét, hanem egyetértő szeretettel igyekezzünk elhárítani a közös veszélyt! Különben is e legrosszabb hittérítő a türelmetlenség. Ha bár szét vagyunk választva hit dolgában, egyesülhetünk a magyar haza szeretetében ! Ha bár nem mondhatjuk el együtt a „credó“t a „hiszekegyet, de imádkozhatjuk együtt a hazaszeretet imáját : „Isten áldd meg a magyart!“ Ha a türelem jegyében folytatja ezen új lap megkezdett pályafutását, úgy magasztos részt vesz ki abból a munkából, mely édes magyar hazánk boldogságát czélozza! TÁRCA. A délszlávok népköltészete és népzenéje. Irta és a „Katona József“ körben május 14-én felolvasta: Dr. Kovács Pál. I. Mélyen tisztelt közönség ! Talán sokaknak föl fog az tűnni Önök között, hogy én, mint hivatásos jogászmesterember, a délszlávok népköltészetéről és népzenéjéről tartandó mostani felolvasásommal, tulajdonképen durva határsértést követek el, és vakmerően elszántom a mesgyéjét azon irigylésre méltó középiskolai tanár kollegáimnak, akiknek szakmájuknál fogva módjukban áll egész életükben a szép literaturával, poezissel, dallal, zenével foglalkozva, az istenek berkeit járni. De ne kicsinyeljenek le az én kedves kollegáim, ha nem átallok e díszes közönség előtt azzal kérkedni, hogy az istenek jóvoltából egy kicsit talán én is .Árkádiában születtem is a népdal és a népzene, — elsősorban természetesen a magyar népdal és a magyar népzene iránti rajon— A kincskereső bizottság ülése. — Kecskemét, 1909. Május kél Zajos és nagy fontosságú ügy került csütörtökön a „kincskereső“ bizottság elé. Nem kisebb, mint Bugacz puszta ügye, amely mindaddig tart, ameddig Bugaczból is tart ! Lárma és füst, heves és elkeseredett kiáltozás, amit itt-ott constatáltunk, ha nem is reszkettette meg a léget, de mindenesetre, nagyban hozzájárult annak a jellemzéséhez, hogy nagy és életbevágó, vagy helyesebben: zsebbe vágó kérdést tárgyalt a bizottság. Egyetlen nyugodt hang talán Kada Elek polgármesteré volt, aki előadta szép sorban a bizottság működési czélját, t. i. ha már Bugaczról beszélünk, válaszszuk ezt a témát kétfelé és előbb Bugacz Momnostorról, majd azután a Szentkirályi Bugaczról beszéljünk. (Ez lesz majd a legborsosabb !ogásomat már kora gyermekkoromban, lehet mondani az anyatejjel, a puszták szűztiszta, üde levegőjével szívtam magamba. Az édesapám földbirtokos, gazdálkodó ember volt. Egész családunk 10 esztendeig állandóan a pusztán lakott. Ott nevekedtem én is 11 éves koromig, a zsenge gyermekévek legfogékonyabb, boldog korszakában. Ott éltem a puszták népe között. Gyönyörtől ittas, sejtelmes lélekkel hallgattam napközben az aratók dalát, a „kettőző“ lányok édes bús énekét: „Az én rózsája szeme, szája, Többet ér mint a fajtája. A fajtája fekete gyász, — De ő maga arany kalász“. Alkonyatkor pedig az öreg számadógulyás bográcsa mellé telepedtünk le karéjba és faltuk mohó étvágygyal az illatos „fordított kását“. Azóta se ettem — csak vadászaton néha — ilyen fölséges eledelt! Az öreg számadó a hamvadó tűz mellett mesélt azután Bogár Imréről, Bogár Jakabról, a 60-as évek betyár-romantikájáról. Mi suttyó gyerekek tátott szájjal hallgattuk, a juhász bojtár pedig rákezdte a tilinkón: „ Felszállott a páva, Vármegyeházára. Szegény, szegény Bogár Imre Vígasztalára*. Itt szívtam én magamba, — itt szűrődött a lelkembe a magyar nép dala, a magyar nép dalának bűvös rythmusa, édes melódiája , amelynek nincs párja széles e világon, csak a János vitéz Tündérországában. De talán még ott se! Azóta is állandóan itt élek az alföldön. Kora nyártól, késő őszig, — amikor még jobban bírtam a derekam, — vadászfegyverrel a vállamon, bekóboroltam a határt. Jól kifáradva, leheveredtem a bársonyos gyepre és hallgattam a távolról — az erdő aljáról — felém szűrődő pásztor furulya-szót : „Daru madár gyere velem, Szállj előttem daru, szállj.“ . . Muzsikális ember nem vagyok. Semmiféle hangszeren nem játszom. De rögtön megérzem, ha igazi magyar rythmus üti meg a fülemet. Nem ismerem — ha ugyan van ilyen — a magyar dal magasabb zenei törvényét. De „ez a kérdés voltaképen nem is a tudomány, hanem az érzék dolga.“ írja néhai jó Tóth Béla, egyik tárcájában. KECSKEMÉTI ÚJSÁG 1-fő szám. Bugacot megint kikezdték. 2000 holdat újból eladnak. Nem érdektelen adatot tárt elénk a polgármester. Nevezetesen 1896-tól mindmáig, tehát 13—14 éven át az előirányzott évi legelő bevételek négy esetben folytak be, minek következménye, hogy ez idő alatt 109 ezer 910 hor.-val kevesebbet kaptunk, mint kellett volna. De a szenzáció ezután következett, amikor kiderült hogy ennek az 15523 holdnyi területnek (mint ezt e sorok írója is annak idején megírta) holdanként 1 korona 60 fillér a tiszta jövedelme. Elhültek a városatyák, csak a nagy gazdák mosolyogtak ravaszul. Igaz, hogy az állattenyésztés fokozottan nagy áldozatokat kíván, sőt áldozattal kell is hogy járjon, de az mégsem helyes, hogy ezen óriási terület, amely legkevesebb 8000 baromnak elegendő legelő gyanánt, a kecskeméti gazdák tulajdonát képező 4000 drb. jószágállománynak is fennálljon és fenntartassék. A vita tárgyát tehát az képezte, hogy az 1800 drb. vidéki négylábú kiszorításával (tehát a helybelinek meghagynak 9—10000 holdacskát) felszabadulandó 2000 holdnyi terület adassék-e bérbe, vagy ami helyesebbnek találtatott: adassék- e el ? hogy az így befolyandó egy millió korona vételárnak 6°/0-os kamatával 37 ezer kor. fölöslege, új jövedelme legyen a városnak. 500 hold pedig kaszálónak hassíttassék ki. Hogy hol hasítsák ki, arra nézve különbözők voltak a vélemények, majd a helyszíni eljárás alkalmával ez is eldől. A vitához hozzászólottak Szappanos Elek, Pacsa Mihály, Mócza János, Szegedi György, Farkas József, Hankovszky Zsigmond, Tormássy Sándor stb. akik a maguk álláspontját körvonalazták. Mégis elvben kimondották, hogy a 2000 holdat eladják, s erre nézve újabb tárgyalásokat indítanak meg. Még a városháza előtt is nagy zajjal folyt, az ülés után is, a heves „vita ” folyik mindaddig, mig ez az uj szenzáció, ami a természetes fejlődés folyománya, megszokottá nem válik. Reggelizés előtt fél pohár IrOQOVlí Vl' 7 gv.'trl.'TSL, Schmidthauer-féle I I^| í i p 1 ÍTj fi UVJZi, Használata valódi áldás gyomorbajosok- Kis üveg 40 fillér,nak és székszorulásban szenvedőknek. Nagy üveg 60 fillér.