Kelet-Magyarország, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-01 / 1. szám

(Folytatás az 1. oldalról) a munkásosztállyal és a parasztsággal. Hasznosan teljesíti feladatát a kisipa­rosok és kiskereskedők zö­me is. A társadalmi tevékeny­ség minden területén elő­rehaladunk. Ennek köszön­hető, hogy szocialista ter­melési viszonyaink tovább erősödtek, közoktatásunk fejlődött, kulturális életünk ga­zdagodott. KÉRDÉS: 1965 a máso­­di­k ötéves terv utolsó éve volt. Hogyan értékelhetők eredményeink és melyek 1935-ban főbb népgazdasá­gi feladataink? VÁLASZ: Még nincsenek me­g a végleges számok az 1965-ös gazdasági évről és a második ötéves terv telje­sítéséről, ezért csak előze­­tes adatok alapján szólha­tok e kérdésekről. A második ötéves terv j­entős fejlődést irányzott elő, megvalósításával né­pünk nagy eredményeket ért el. Az ipari termelés a tervezett mértékben, mint­egy 48 százalékkal, a me­zőgazdasági termelés 12—14 százalékkal — a tervezett­­nél kisebb mértékben nö­vekedett. A növekedéssel lépést tartott a közlekedés és a szállítás is, amely sok nehézséget leküzdve teljesí­tette feladatait. Ugyanezen időszak alatt a kiskereske­delmi forgalom, a tervet meghaladó mértékben, 29 százalékkal növekedett. A reálbér 9 százalékkal — az előirányzottnál kisebb mértékben —, az egy főr­e jutó reáljöve­delem mintegy 20 szá­zalékkal — a tervezettnél nagyobb mértékben — nőtt. A jövedelmezőség, bár na­gyon egyenetlenül és a tervezettnél kisebb mérték­ben, a gazdaság minden ágában javult. Az ötéves terv értékelésé­nél figyelembe kell venni, hogy teljesítése közben né­pünk olyan különleges fel­adatokat oldott meg, mint a mezőgazdaság szocialista átszervezése, a honvédség korszerű fegyverzettel való ellátása. A termelés eköz­ben jelentősen, az életszín­­vonál is számottevően emelkedett. S mindezt ne­héz körülmények, egymást követő elemi károk, termé­szeti csapások leküzdése kö­zepette valósítottuk meg. A gazdasági munka javu­­l■ísát 1965-bent a Központi Bizottság 1964 decemberi­atározata indította el. A jövő évi gazdasági munká­ban folytatnunk kell e ha­tározat következetes végre­­hmtását. Az 1966. évi terv fő irányszámai — az ipari term­elés 4—6 százalékos, a mezőgazdasági termelés 5 százalékos, a külkereskedel­mi forgalom 6—8 százalékos növelése — is azt jelzik, hogy nem a puszta szám­szerű növekedés hajszolása a cél. A gazdasági munka minőségi mutatóinak to­vábbi javítására, a műsza­ki fejlesztésre, a munka termelékenységének növelé­sére, az önköltség csökken­ésére és a következetesen érvényesített takarékosságra törekszünk. Az 1966-os terv célja más vonatkozásban, hogy az egy főre jutó reál­bért 1,5 százalékkal, az egy főre jutó reáljövedelmet 3,5 százalékkal növelje. KÉRDÉS'’ Népgazdasá­gunk fe­redésének üteme lassúbb, mint koráb­ban volt és mint néhány más szocialista országé. Mi ennek az oka és várha­­tunk-e változást e tekintet­ben a gazdaságirányítási rendszer javasolt reform­jától? VÁLASZ: Minden szocia­­■­sta ország gazdasági fej­ődésének megvannak a sa­­átad­ságai, eltérő adottságai, ha az 1953 és 1957 nyara k­özötti fejlődési rendelle­nességre, megtorpanásra, sőt visszaesésre gondolunk, akkor mindenki megérti, hogy nálunk különleges hátrányt kellett behozni. Már az is jelentékeny ered­­mény, hogy minden alapve­­tő kérdést megoldottunk, és imét fel tudtunk zárkózni a gazdasági fejlődés tekinte­tében is a többi szocialista ors­zá­ghoz. A valamivel lassúbb fej­lődési ütemben — amely il nemért a világ sok orszá­ga még így is irigykedhetne — kifejeződik más is. Ne­vezetesen az, hogy elértünk egy bizonyos fejlettségi szin­tet, amelyet már nem ha­ladhatunk túl az eddigi, úgymond „külterjes” gaz­dálkodással, amelyre az új munkaerő szakadatlan be­vonása, az ipari termelés alapjainak megteremtése és a termelés főleg mennyisé­gi növelése volt nagymér­tékben a jellemző. Folytatódik és tavaszra befejeződik a gazdaságirá­nyítási rendszer reformjára vonatkozó program kidol­gozása. A reform hatéko­nyabb eszközt ad ahhoz, hogy megoldhassuk a soron lévő feladatokat. De ne fe­ledjük, hogy a legfonto­sabb ezentúl is a gazdasági munka tartalmi részének javítása, a mennyiség haj­szolása helyett a hatékony­ság növelése. A jobb gaz­daságvezetési módszerek abban is segítenek majd, hogy a gazdasági fejlődés ütemét meggyorsítsuk. KÉRDÉS: Különböző szerkesztőséghez több ész­revétel érkezett az 1966- ban bevezetésre kerülő év­es bérintézkedésekről. A többi között felvetik, hogy az intézkedések oka vajon gazdasági nehézségeinkben keresendő-e, vagy talán megváltozott volna az élet­­színvonallal kapcsolatos politikánk? VÁLASZ: A szóban forgó ár- és bérintézkedések köz­vetlenül érintik az emberek életkörülményeit, ezért ért­hetően, a dolgozók legszé­lesebb körét foglalkoztatják. Noha a kérdésről már meg­jelent több, az intézkedések okát és célját helyesen meg­világító nyilatkozat és cikk, néhány vonatkozásról én is szólni kívánok. Természetes, hogy az em­berek egy ilyen összetett többféle gazdasági célt is szolgáló intézkedést nem ér­tenek meg rögtön, az első szóra, és hogy ellenvélemé­nyek is elhangzanak, túl azon, hogy most mindenki várja a részletes bér- és ár­megállapításokat, amelyek­ből ki-ki megcsinálhatja a maga családi költségvetését, az is érthető, hogy egy ilyen nagy horderejű döntésről vitatkoznak. Tehát azért is beszélni kell, hogy elősegít­sük a tisztázást. Mint mondottam, érthető és természetes, hogy a be­csületes dolgozó embereknek is van számos kérdésük az intézkedésekkel kapcsolat­ban. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy a összefüggé­sekből és az egyéb intézke­dések közül kiragadott ár­emelések „magyarázatába” már bekapcsolódtak a dolgo­zók olyan „védelmezői” és olyan „okosok”, a nép olyan újkeletű ügyvédjei is, akik korábban már mint reakció­sok, ellenforradalmi hőbör­­gők, vagy az ellenkező vég­leten, korlátolt szektások­ként tettek egyet és mást, olyat, aminek helyrehozata­láért népünknek évekig kel­lett dolgoznia és áldoznia. Nehogy bárki is azt higy­­gye, hogy azért, mert erről is szólok, nálunk most va­lami új „kemény” vonal kezdődik. Nem. Csupán ar­ról van szó, hogy mindenki­nek tartania kell magát a régi, közmegegyezéssel ki­alakított illemszabályokhoz, és tudnia kell, hol a helye, mi a dolga. Ami pedig az osztályellenséget illeti: ne azok magyarázzák, hogyan kell építeni a szocializmust, akiknek semmi más nem fáj, csak az, hogy Magyar­­országon a szocializmus épül és munkáshatalom van. Visszatérek a tárgyra. A közzétett ár- és bérintézke­dések oka nincs közvetlen kapcsolatban az ország je­lenlegi szilárd — ugyanak­kor nem problémamentes ■— gazdasági helyzetével, s vál­tozatlan politikánk, hogy a szocialista társadalom építé­sének együtt kell járnia a dolgozók életszínvonalának rendszeres emelkedésével. Ezt bizonyítja, hogy az ár- és bérintézkedések, az ebből következő állami bevételek és kiadások kiegyenlítik egymást. Ezenfelül az 1968. évi népgazdasági terv reál­bér-növekedést irányoz elő. Ugyanezt tanúsítja, hogy az intézkedések hatására a munkások és az alkalmazot­tak által fogyasztott áruk árszínvonala 1966-ban a tervszámítások szerint 2,1 százalékkal, a bérek színvo­nala pedig átlagosan 3,3 szá­zalékkal emelkedik. Mindjárt hozzáteszem, hogy az ár- és bérintézke­dések csak a dolgozók ösz­­szességére vonatkoztatva mutatják ki az előbbi ará­nyokat, mert az egyes dol­gozókat és a családokat az intézkedések, a körülmé­nyektől függően különbö­zően, kedvezően vagy ked­vezőtlenül érintik, s a csa­ládok egy részének reáljö­vedelmét kisebb-nagyobb mértékben kétségtelenül csökkentik. Emelni kell a hús és más termények felvásárlási árát, mert az eddigi ár nem fe­dezte az előállítási költsé­get, s a mezőgazdaságnál emiatt keletkezett hiányt az államnak más formában pó­tolnia kellett. Fel kell emel­ni a hús fogyasztói árát, mert eddig minden kiló megvá­sárolt és elfogyasztott mar­ha- és sertéshússal együtt a fogyasztó forintokban kife­jezhető állami hozzájárulást is kapott. Ugyanez indokol­ta a tüzelőanyag árának, a városi közlekedési díjak átak felemelésére vonatkozó dön­tést. Az emberek általában azért érti­k meg nehezebben az elhatározott áremelések indokoltságát, mert eddig nem tudták, hogy az állam ezeknek a cikkeknek az áfá­hoz központi eszközeiből je­lentős mértékben hozzájá­rult, és hogy ezért volt ala­csonyabb fogyasztói áruk, mint előállítási költségük. He­lyes lett volna — ez ma már világos — ha ezekről a körülményekről már koráb­ban többet beszélünk. Miből támogatta az állam ezeket az árakat? Abból a jövedelemből, amelyet a dolgozók termeltek meg. Természetesen, azokkal a pénzösszegekkel, amelyeket az árak támogatására kellett fordítani, csökkent a dolgo­zók összbéralapja. Megis­métlem: ha kevesebb lesz a dotáció, akkor a központi eszközökből több juthat majd bérre, fizetésre. Ezek az összegek tehát nem a fo­gyasztás, hanem a termelés mértéke szerint kerülnek el­osztásra, ami nyilvánvalóim sokkal igazságosabb és sok­kal inkább ösztönöz majd a jó munkára. Az ár- és bérintézkedések célja, a többi között, bizo­nyos ismert aránytalansá­gok és feszültségek csök­kentése, másrészről — kü­lönösen a nagy családú és alacsony keresetű dolgozók esetében — a szükséges ár­emelésekből adódó terhek legalább részbeni ellensú­lyozása. De van más, táv­lati cél is. Úgy véljük, ezek­kel az intézkedésekkel jobb feltételeket teremthetünk ah­hoz, hogy a jövőben az egyes dolgozó előtt sokszor nem ismert, ezért nehezen érzékelhető reáljövedelem he­lyett inkább az összegsze­rűen, minden dolgozónál ki­mutatható reálbér növeked­jen. Mégpedig a szocialista bérezés elvei szerint, vagyis aki többet ad munkájával a társadalomnak, az annak arányában többet is kapjon a javakból. Bízunk abban, dolgozó né­pünk megérti és helytállás­sal, munkával támogatni fogja az 1968-as terv, s az azzal kapcsolatos minden intézkedés fontos és eredmé­nyes végrehajtását. KÉRDÉS: Voltak olyan észrevételek is, hogy ezek az intézkedések a falu ja­vára és a város kárára oldják meg a problémákat. Mi a véleménye ezekről a kérdésekről? VÁLASZ: Ha a paraszt­ságról szólunk, az első, ami­re gondolnunk kell, ez, hogy államunk legfőbb politikai alapja a munkásosztály ve­zette munkás-paraszt szö­vetség. Az utóbbi évek ál­talános fejlődését, ezen be­lül azt, hogy a társadalmi forradalom olyan hatalmas feladatát, mint a mezőgaz­daság szocialista átszerve­zését, sikerrel tudtuk vég­rehajtani, döntően annak köszönhetjük, hogy bizo­nyos hibák kijavításával, helyes politikával, 1957-től kezdve jelentősen megerő­sítettük a munkás—paraszt szövetséget. Ezt a munkás— paraszt szövetséget szolgál­ják részben mostani intéz­kedéseink is és ez az egész nemzet érdeke. Nyíltan hirdetjük, hogy parasztságunk helyeztén ja­vítani akarunk, mégpedig oly módon, hogy életszínvo­nalát a városi dolgozókéhoz közelítsük. A falusi dolgo­zók — általában — ma még nehezebb körülmények között élnek, s végzik mun­kájukat, mint a városiak. Ezt statisztikai adatokkal tudnám bizonyítani, de erre nincs szükség. Minden em­ber tudja, hogy a falu la­kói, különösen a fiatalok, törekszenek a városba, az iparba s nem fordítva. Miért van ez így? Mert a jobb, biztosítottabb életkörülmé­nyek vonzzák őket. Ez így van, s ha így van, reálisan kell nézni ezt a dolgot is. A munkásosztálynak alap­vető érdeke, hogy a magyar falvak lakossága ne ritkul­jon és a falu átlagos élet­kora ne öregedjen tovább. Az olyan felszínes megál­lapítások, melyek szerint a város kárára oldjuk meg a problémákat, nagyon is szubjektívek, hangulati ele­meket tartalmaznak. Még olyasmi is elhangzott, hogy a parasztok nem dolgoz­nak, spekulálnak. Én nem állítom, hogy az országban nincs ilyen spekuláns falu­si ember. De ahogy nem le­het megítélni az egész mun­kásosztályt, vagy az egész értelmiséget egy-egy helyte­lenül viselkedő munkás­vagy értelmiségi ember magatartása szerint, úgy nem lehet a mezőgazdaság­ban dolgozókról, a terme­lőszövetkezeti parasztokról egy-egy, a nagyvárosok kö­rül üzérkedő falusi ember alapján véleményt alkotni. A falusi emberek, az állami gazdaságok dolgozóinak, a termelőszövetkezetek tagsá­gának túlnyomó többsége becsülettel él, és sokszor idős kora ellenére is tiszte­letre méltó szorgalommal dolgozik. KÉRDÉS: Miben foglal­ná össze Kádár elvtárs azokat a feladatokat, ame­lyek most a kommunistáit előtt állnak s amelyeket együtt kell megvalósíta­niuk a párton kívüli tö­megekkel? VÁLASZ: Az elmondotta­kat csak néhány mondattal szeretném kiegészíteni. A párt társadalmunk vezető ereje. Mint látjuk, az 1966- os év nem kevés munkával köszönt ránk és ebből oroszlánrész jut pártszerve­zeteinknek, amelyeknek az élen kell járniuk, párttagsá­gunknak, amelynek példát kell mutatnia. Pártszervezeteink, a kom­munistáknak mindenekelőtt mint politikai vezetőknek kell helytállniuk. Hirdessék a szocializmus igazságait, a marxista-leninista eszmé­ket, szervezzék és tömörí­t­­sék szövetségeseinket a párton kívüli tömegeket, pártunk politikájának szel­lemében, a nép előtt álló feladatok megoldására. A soron lévő gyakorlati fel­adat most az, hogy alaposan ismerjék meg az 1966-os tervet és készüljenek fel végrehajtására. Ennek része az ár- és bérintézkedések okainak és céljainak helyes magyarázata. Párttagságunk­nak mindenekelőtt meg kell értenie — a megértetésnek is ez a döntő feltétele —, hogy ezek az intézkedések egy átgondolt koncepció részei amely — eddigi politikánk­hoz híven — a munkásosz­tály, a dolgozó nép érdekeit szolgálja és biztosítja, hogy az eljövendő esztendőkben gyorsabban és biztosabban haladjunk előre, mind a szocialista építésben, irond­a az életszínvonal emelésében. Bátorítsa őket az a tudat, hogy a sokkal nehezebb évek már mögöttünk vannak, le­gyenek az elvekben szilár­dak, politikánk hirdetésé­ben, a dolgozók szervezésé­ben fáradhatatlanok. Engedjék meg, hogy él­jek az alk­alommal és ez­úton köszöntsem elvtár­sainkat, harcostársainkat, barátainkat és az új esztendő küszöbén sok si­kert kívánjak nekik a párt és a nén nevének állhata­tos­­szolgálatában. A Köz-­ponti Bizottság és a magam nevében jó egészséget, a munkában sok eredményt és boldog új esztendőt kívá­nok pártta­gságunknak, a Hazafias Népfrontba tömö­rült hű szövetségeseinknek, munkavisztályunknak, egész népünknek. BUDAPEST: Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára, Dobi István, a Ma­gyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke és Kállai Gyula, a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány elnöke táviratot intézett dr. Fidel Castro Ruz­elvárshoz, a Kubai Kommunista Párt első titkárához, a kubai for­radalmi kormány elnökéhez, dr. Osvaldo Dorticos Torre­­do elvtárshoz, a Kubai Köz­társaság elnökéhez, a Kubai Kommunista Párt Politikai Irodája és titkársága tagjá­hoz, melyben a Kubai Köz­társaság nemzeti ünnepe, a forradalom győzelmének 7. évfordulója alkalmából a Magyar Szocialista Munkás­párt, a Magyar Népköztár­saság Elnöki Tanácsa és a magyar forradalmi munkás - paraszt kormány, az egész magyar nép és a maguk ne­vében forró, testvéri üdvöz­letüket és szívből jövő jókí­vánságaikat küldik a kubai államférfiaknak és a kubai nénitek! PÁRIZS: A Francia Kommunista Párt Központi Bizottsága a pár­izsi indonéz nagykövet­ségre eljuttatott nyilatkoza­tában szót emel az indonéz kommunisták üldözése ellen — jelenti a TASZSZ. A nyilatkozat követeli a meg­torló intézkedések azonnali hatálytalanítását, a bebör­­tönzöttek szabadon bocsá­tását és a politikai gyilkos­ságokért felelős személyek megbüntetését. SALISBURY: Nairobiból jelenti az AFP, hogy James Pike amerikai püspököt tíz órá­val megérkezése után kiuta­sították Salisburyból. A kiutasított püspök kijelen­tene, hogy a jelenlegi rho­­desiai rendszer „fasiszta rendőrállam”. Nagy-Britan­­niának és az ENSZ-nek „erőszakot kell alkalmaznia” a rendszer letörésére. DJAKARTA: Az Antara hírügynökség jelenti, hogy a taskenti in­diai-pakisztáni találkozó ügyében Ajub Khan pa­kisztáni elnök csütörtökön telefonmegbeszélést folyta­tott Sukarno indonéz el­nökkel. BUENOS AIRES: Horst Eichmann, az Izra­elben kivégzett náci háborús bűnös Adolf Eichmann fia csütörtökön az AP hírügy­nökségnek nyilatkozott Bor­­mann és Mengele sorsáról. Határozottan azt állítot­ta, hogy a két náci főbűnös már nincs az élők sorában. Horst Eichmann fivére, Klaus Eichmann vasárnap kijelentette, hogy Dél-Ame­­rikában apja házában több­ször megfordult Mengele és ma is életben van Martin Bormann­, Hitler kancellá­riájának volt vezetője. Bába Mihály: I. Tétlenkedik a sok ember — zsörtölődött Bözsi anyja, ha benézett hozzánk. — A tsz-ben nincs munka, meg nem is nagyon akarnak menni dolgozni, mert nem fizetnek. Csak a készt eszik. Az ablaknál ültem, újsá­got olvastam s úgy tettem, mintha nem hallottam volna anyósom szavait. Bözsi le­dobta az inget, felállt, oda­ment a konyhához, a lábas­ról leemelte a fedőt és meg­kavarta a krumplipaprikást. — Andrásra gondol, anyám? — kérdezte. Kutat­va anyja arcába nézett. Az öregasszony lehajtotta fejét, kötényéről leseperte a láthatatlan morzsákat, az­tán megigazította fején a kendőt. — Nem gondolok én lá­nyom senkire, csak úgy mondom, mert ez az igazság. Amikor agitáltak azt mondták, ha belépünk lesz psz, lesz munka. Oszt mi lett? Munka, az lett, de ke­veset semmi, jóformán sem­mi, azért nem akarnak az emberek dógozni. — Mert olyan szerencsét­len ez a Bocskai — mondta Bözsi nyugodtan. Leült, me­gint a kezébe vette az in­get, cérnát húzott a tűbe és beszegte a foltot. — Ennek minden évben új vezetősége van. Megszedik magukat, elherdálják a pénzt és el­mennek. — Azt mondják — húzta közelebb a széket az asztal­hoz az öregasszony —, hogy Rácz Antalék, szóval az a vezetősége is tudta, hogy le­váltják őket és gürcöltek be, amit lehetett, Debrecenbe. A lánya orvos, ő meg kapus lett a kórházban. Kutya ba­ja lett. Él, mint Marci he­vesen. Itt meg hiába dolgo­zik a sok ember ... Kerese­tük nem lesz, mert ki kell fizetni a tsz-nek az adóssá­got és csak a maradékon osztozgathatnak. Nevezetes történet marad ez sokáig. Még az újság is írt az asszonylázadásról, amikor elkergették a Bocs­kai vezetőségét. Tavasz óta nem fizettek egy fillért sem, de az embereket dolgoztat­ták. Őszre ígértek mindent. De akkor is csak száz, két­száz forintokat osztogattak, mert a többit beruházták. Az asszonyok akkor lázad­tak fel. Előbb csak hangos­kodtak, aztán összegyűltek, uszították a férfiakat és olyan patáliát csaptak, hogy a tanácselnök segítségért telefonált Debrecenbe. A ré­gi vezetőség megszökött a faluból, az új meg még csak ígérgette, hogy ezután más­képpen lesz. Bözsi beszegte a foltot — Most már nem úgy lesz, mint Rácz Antalék idejében. — A — legyintett az öregasszony és megtörölget­­te szája szögletét. — Várha­tunk arra. Azoknak jó, akik­nek az ura gyári. Kereset van. Az ember minden hó­napban hozza a pizt, az asszony meg a gyerekek a tsz-ben dolgoznak. Háztáji van, fejadag is, meg amúgy is csurran-cseppen. Azért tudnak építkezni is. Nek­tek meg lassan fejetekre szakad a tető. Bözsi már a konyha mel­lett állt. A lábasban főtt. motyogott a paprikás krumpli. A pára a magasba szökkent, arcába csapott. Nem felelt anyja gúnyos megjegyzésére, de nagyon gondterheltnek látszott. Fejünkre szakad a tető — gondoltam —, de mit csi­náljunk. Egy, kétezer kelle­ne arra is, de honnan ve­gyünk? — töprengtem. Nem kétezret, de még kétszáz fo­rintot is nehezen tudnék most előteremteni. Tavaly eladtuk az utolsó tehenet is, hogy beszerezzük a legszükségesebb ruhane­műt, a többit meg feléltük. A libából, a tyúkból nem lehet pénzt csinálni. Az, ha Bözsi eladja is, kell sóra, paprikára. Az ólban csak egy süldö-hízó van, amit ka­rácsonyra akarunk levágni, hogy ne maradjanak zsírozó nélkül. (Folytatjuk Egymástól távol

Next