Kelet-Magyarország, 1969. október (26. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-10 / 235. szám
?. odal Véget ért az ENSZ-közgyűlés politikai vitája Befejeződött az általános politikai vita az ENSZ-közgyűlés 24. ülésszakán. A vitában a 126 tagállamból 117 ország küldötte fejtette ki nézeteit a legfontosabb nemzetközi kérdésekről. A magyar küldöttség nevében Puja Frigyes, a külügyminiszter első helyettese, az ülésszakon részt vevő küldöttség vezetője mondott beszédet. Az általános politikai vita ez évben sem hozott jelentős fejleményeket. A legfontosabb kezdeményezésnek azokat a tervezeteket tartják, amelyeket Gromiko szovjet külügyminiszter terjesztett elő a nemzetközi biztonság megszilárdításáról, illetve a szocialista országok nevében a vegyi és bakteriológiai fegyverek eltiltásáról. Ezeket a javaslatokat a közgyűlés napirendjére tűzték. A vita során a legtöbb felszólaló igen részletesen foglalkozott a közel-keleti válsággal A vita időszakával párhuzamosan New Yorkban tárgyalások folytak a négy nagyhatalom, illetve az érdekelt országok külügyminiszterei, valamint Jarring ENSZ- főmegbízott között, s bár történt bizonyos előrehaladás, megoldás a hosszan elnyúló válságban még mindig nem született. Jarring nagykövet nem folytatja tovább tárgyalásait, hanem visszatér állomáshelyére, a moszkvai svéd nagykövetség élére, azonban továbbra is készen áll a közvetítő feladatokra. Az ENSZ- tagállamok jó része az eredménytelenséget Izrael változatlanul merev magatartásának tulajdonítja. Nagy súllyal került szóba az általános politikai vitában a vietnami háború kérdése is. A Szovjetunión és a szocialista országokon kívül számos afrikai és ázsiai ország delegátusa mutatott rá a közgyűlésen, hogy a megoldás elmaradásáért egyedül az Egyesült Államokat terheli a felelősség. Szinte kivétel nélkül minden felszólalás sürgette a haladéktalan leszerelési intézkedéseket. Sok szó esett arról, hogy az ENSZ bizonyos értelemben válságban van. Az ENSZ-diplomaták jó része nem ért egyet ezzel a felfogással, s bár — a vita tanulságai alapján is — elismerik, hogy a világszervezet még korántsem tudja betölteni feladatát, rámutatnak arra, hogy változatlanul fontos szerepet tölt be nem csak a nemzetközi válságok kiszélesedésének megakadályozásában, hanem a fejlett és fejlődő országok közötti kapcsolatok kiépítésében és elmélyítésében is. A közgyűlés 24. ülésszaka most a napirendi pontok megvitatásával folytatja munkáját. A teljes ülésekkel párhuzamosan tárgyalnak a közgyűlés bizottságai is. KELET-MAGYARORSZÁG Az SZKP Központi Bizottságának határozata Az SZKP Központi Bizottsága határozatot fogadott el, amelyben indítványozza a pártbizottságoknak és a gazdasági szerveknek, hogy a dolgozók figyelmét hívják fel az ország egyik legfontosabb gazdasági problémájára, a termelékenység és a termelés gyors növeléséhez vezető utak kutatására. A határozatot ismertetve a hírmagyarázat a scsokinói vegyikombinát pártbizottságának tapasztalataira utal. E Moszkva környéki üzemben 1967 óta érdekes gazdasági kísérlet folyik. Akkor határozták el, hogy több éven át változatlanul hagyják az összmunkabér-alapot. Rendes körülmények között ennek az alapnak a mértéke a dolgozók számától és a kialakult átlagbértől függ. Olyan helyzet is előállhat, amikor az üzem dolgozólétszámának csökkentéséből nem jut közvetlen haszonhoz, mivel a következő évben a létszámcsökkenésnek megfelelően csökkentik a munkabéralapot is. A scsokinói kombinát esetében a munkások és mérnökök számának csökkentéséből származó megtakarítással maga az üzem rendelkezhet. A megtakarított összeg jelentékeny részét az ott maradt dolgozók között osztották el. A kísérlet beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Két év alatt a munka termelékenysége 87 százalékkal nőtt, a termelés pedig 80 százalékkal emelkedett. Eközben a kombinát dolgozóinak száma 870 fővel csökkent. A termelés intenzitásának növekedése folytán felszabadult dolgozók megfelelő elhelyezkedéséről az igazgatóság, a pártszervezet és más társadalmi szervezetek képviselőiből alakult bizottság gondoskodott. A létszámcsökkentéshez hozzájárult, hogy közben több száz fiatal önként távozott a kombinátból, hogy főiskolai tanulmányokat folytasson, illetve a katonaköteles korúakat katonai szolgálatra hívták be. Eddig különböző iparágakban mintegy harminc gyár és üzem követte a scsokinói kombinát példáját. Vietnami értekezlet Továbbra is egy helyben topogás jellemzi a Vietnammal foglalkozópárizsi négyes értekezletet. A csütörtöki értekezleten Henry Cabot Hodge amerikai küldött megvárta tagadni, hogy a Nixonkormányzat a háború folytatására törekszik. Nguyen Thi Binh asszony, külügyminiszter, a dél-vietnami ideiglenes forradalmi kormány küldöttségének vezetője tényekkel cáfolta meg Nixon elnöknek azt az állítását, amely szerint az amerikai kormány „lemondott a katonai megoldásról Vietnamban.” Éppen ellenkezőleg mutatott rá, a Nixon-kormányzat célja az agressziós háború folytatása és fokozása abból a célból, hogy erőszakkal kényszerítsék a dél-vietnami lakosságot az Egyesült Államok zsoldjában álló neokolonialista rendszer elfogadására. Ha Van Lau nagykövet, a VDK képviselője rámutatott, hogy Nixon kormánya nem teljesíti az amerikai népnek tett békeígéreteit. Továbbra is folytatja a Johnson-kormány politikáját , nem csak fokozza agressziós háborúját Vietnamban, hanem legújabban még arra is törekszik, hogy kiterjessze azt Laoszra. Az értekezlet október 16-án, csütörtökön tartja következő ülését. Üdvözlő távirat Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága nevében táviratban üdvözölte L. A. Dange-t, az Indiai Kommunista Párt elnökét 70. születésnapja alkalmából. 1909. október 8. Külpolitikai széljegyzet: Sztrájkmozgalmak Nyugat-Európában Naponta tucatnyi olyan hírrel találkozunk a szerkesztőségi telexgépeken, amelyek a tőkés országok dolgozóinak követelési mozgalmáról szólnak: kiskereskedők sztrájkja Franciaországban; fémmunkások szövetkezési akciója Olaszországban; bányászsztrájk Nyugat-Németországban; textilesek bérharca Angliában; sztrájkoló spanyol munkásokat tartóztattak le Andalúziában; Nixon elnök rendelettel megakadályozta a vasutassztrájkot az Egyesült Államokban és így tovább. Ez a helyzet késztette a napokban a francia nagytőkések egyik pénzügyi lapját, a Vie Francaise-t a következő megállapításra: „Egy dolog bizonyos, jelenleg a dolgozók minden rétege jelen van a szociális élet színpadán, s megállapítható, hogy a kormányokkal és a tőkésekkel folytatott vitájuk általános: követeléseket fogalmaznak meg az értelmiségi szakemberek, a munkások, a parasztok, a kiskereskedők, a kisiparosok, a diákok.” Ennek a sok országra kiterjedő — a tőkés lap által általános vitaként említett — követelési mozgalomnak több közös jellemzője van. Az alapvető jellemző, hogy a bérmunkások és a dolgozók tömege áll szemben a tőkésekkel és a monopolisták kormányaival, vagyis a tőkés kizsákmányolással. Az is jellemző, hogy a monopoltőke megpróbálja útját állni ezeknek az akcióknak. A kommunista és munkáspártok moszkvai nyilatkozata ezt mondta erről: „Az imperializmus a munkásmozgalom ellen harcolva lábbal tiporja a demokratikus jogokat és szabadságjogokat, leplezetlen erőszakot alkalmaz,, a rendőrterror kíméletlen módszereihezés munkásellenes törvényekhez folyamodik. Emellett felhasználja a demagógia, a burzsoá reformizmus eszközeit, az opportunizmus ideológiáját és politikáját is, szüntelenül új módszereket keres, hogy a munkásmozgalmat belülről megossza, s „beleilleszsze” a kapitalista rendszerbe.” Vagyis röviden szólva a tőkések és munkások között folyó osztályharc nem csak éleződik, de mind bonyolultabbá válik. A tőkések a nyílt, az erőszakszervezetekkel folytatott elnyomás mellett a helyzetnek megfelelően újabb és újabb trükköket alkalmaznak a kizsákmányolás zavartalanságának biztosítására, a még nagyobb profitok szerzésére. Ebben a törekvésükben a leghatározottabb támogatást kapják, érdekeik legfontosabb védelmezőitől, a tőkés kormányoktól. A kormányok miniszterei és a tőkés lapok együtt szónokolnak a béremelést követelő munkások felé — mint ezt Nyugat-Németországban tették legutóbb —, hogy „a bérek újabb emelésével meginogna a józan értelemtől összetartott bérpolitika épülete”. A munkások viszont jól tudják, hogy egyrészt nem a „józan értelem” az alapja a tőkés bérpolitikának, másrészt, hogy semmi nem omlik össze a béremelések hatására jó példa erre a tavaly májusi nagy általános sztrájk Franciaországban és a sztrájk hatására megadott 14 százalékos béremelés. Egyszerűen csak az történt, hogy a tőkések leadni kényszerültek egy morzsányit óriási profitjaikból a dolgozóknak, s ezt később a kormány cinkossága mellett az árak emelésével igyekeztek visszaszerezni. Ez a manőverezés is leleplezte a tőkés bérpolitika igazi alapját, nevezetesen a munkásellenes profithajhászást. E bér- és árpolitika segítségével a monopoltőke a tavalyi engedményeknek több mint felét visszalopkodta a munkásoktól, így a jelenlegi munkástüntetések, paraszti tüntető felvonulások teljesen szükségszerűen következtek be. A munkások ismét 10 százalékos béremelést követelnek. A tőkések még ellenállnak, a kormány pedig újabb 2 százalékos áremelkedést harangozott be év végére. Vagyis, ha még teljesítené is a munkások 10 százalékos béremelési követeléseit, nem lenne semmi haladás a tavalyi helyzethez képest. Vajon a tőkések és a kormányaik azért zárkóznak el a bérkövetelések elől, mert a vállalatok jövedelmezősége nem teszi azt lehetővé? Egyáltalán nem. A vállalatok nyeresége állandóan növekszik. Hogy ennek ellenére nem emelik a munkások és a bérből élők fizetését, az a tőkés szociálpolitikán kívül a tőkés világban végbemenő nagy szerkezeti átalakulásokkal is magyarázható. A mind élesebbé váló nemzeti és nemzetközi versenyben a kisebb és gyengébb cégek tönkremennek. Ez ellen tőkeerejük növelésével védekeznek a vállalatok. A tőkét viszont a munkások "rovására szaporítják. Ez a folyamat tehát egyszerű tőkés reflex, aminek kedvez a munkanélküliek állandó, az ipari és a mezőgazdasági struktúra átalakulásával naponta szaporodó serege. E kizsákmányolási reflex ellen lépnek fel a tőkés világban a munkások és a dolgozók egyetlen fegyverükkel, a sztrájkkal. K. L Véres összetűzések Chicagóban Washington (MTI): Súlyos összetűzésre került sor szerdán éjjel Chicagóban a rendőrség és egy ifjúsági tüntető csoport között. A tüntetők, a Chicagóban folyó „összeesküvési” per ellen tiltakoznak, amelyet a hatóságok a tavalyi chicagói tüntetések nyolc szervezője ellen indítottak. A rendőrök és a tüntetők egyaránt gumibotokat, sőt lőfegyvereket használtak. A rendőrség egy új vegyszert is felhasznált az eddigi könnygázgránátok helyett. Több sérült került kórházba lőfegyvertől származó sebbel, bár a hivatalos jelentések sehol sem említették, hogy akár a rendőrök, akár a csoport tagjai fegyvert használtak volna. A rendőrség több mint hatvan tüntetőt vett őrizetbe. Günter de Bruyn: 4. Eisenbeck valamit kiáltott. Megragadtak, a falhoz vonszoltak és megnyitották a zuhanyt. A jéghideg víz rám zúdult. Vállszíj volt a kezükben és rám vágtak, ha csak egy mozdulatot tettem. — Most bűnösnek érzed magad? — Nem — kiáltottam. Fájdalmasan mart a hideg a homlokomba, mellembe és altestembe. Eisenbeck leállíttatta a zuhanyt és megparancsolta, hogy húzzák le a pizsamámat. Ott álltam előttük meztelenül és reszkettem a fájdalomtól és a hidegtől. — Teljesítesz a jövőben feltétlenül minden parancsot? — Az a parancstól függ — mondtam, mire ütéseket kaptam a vállszíjjal — Tudod, hogy az erősebb joga a mi oldalunkon van. — Ha az erőt a jottal azonosítanám, magamat kellene elítélnem. — El is vagy ítélve! — kiáltotta Eisenbeck. Elvesztette az önuralmát és belém rúgott. A fájdalom ellenére diadalt éreztem, mert megmutattam hatalmának a határát. Alig éreztem az ütéseket, lassan elsötétedett a világ. Aztán Eisenbeck forró lehelletét éreztem a fülemnél. Mellettem térdelt, és ezt suttogta: — Ismerd el, hogy áruló vagy, és akkor vége az egésznek. Hát csakugyan azt képzeled, hogy jobban tudod a vezetőidnél, mi a jó és helyes? Hát nem veszed észre, hogy milyen borzasztó őrült vagy, te semmi, te nyápic, te kosz. Mi hasznod belőle, ha nekünk ellenállsz? Hisz neked éppen elég, hogy nyugton hagynak, hogy alszol, hogy eszel. Mondd, áruló vagyok és elégedett leszel, mint ahogy millió hozzád hasonló elégedett. A hangja egy csábítóé volt, aki a lánynak azt akarja bemagyarázni, hogy ártatlanság és tisztesség csak mese, amely rögtön szertefoszlik a levegőben, mihelyt nem hisznek benne. De a kísértés lepergett rólam. Megráztam a fejem, ők pedig újra ütni kezdtek. Aztán megint ott volt a fenyegetően csábító hang, amely most mintha a messzi távolból érne hozzám: — Örülj, hogy német vagy és boldogságban élhetsz, ha megtanulsz engedelmeskedni. Vigyázz, úgy ne járj, mint az a pólyák vénasszony, akinek holnap már nem lesz alkalma, hogy szidja a Führer ifjúságát. Neked még alkalmat adunk a megtérésre. Ha ma nem vallasz, holnap, vagy holnapután úgyis megteszed, ha egyetlen éjszaka sem lesz nyugtod. Már nem is védekeztem az ütések és rúgások ellen. A vér végigfolyt az arcomon, még hallottam, Preussnak is parancsolják, hogy üssön, de az ő csapásait már nem éreztem. Amint feleszméltem, csönd és üresség vett körül. Nem éreztem mást, csak a sebeimet Büszkeségemből semmi sem maradt. Értelmetlennek tűnt a viselkedésem. Egyedül voltam, olyan borzalmasan egyedül, ahogy csak egy gyerek lehet Ellenálltam a gonosznak, anélkül, hogy pontosan tudnám, az-e a gonosz. De nem értem el semmit, csak egy öregasszony juttattam veszélyes helyzetbe, amiből nem tudom kisegíteni Ha Eisenbeck ezekben a percekben visszajön, harcképtelennek és puhának talált volna. De Bozenna jött. Hallottam, hogy kinyitja az ajtót és habozás nélkül hozzám lépett. Úgy feküdtem, hogy nem láthattam, de léptei könnyűek és csendesek voltak, s noha sohasem gondoltam rá, tudtam, hogy nem kell tartanom tőle. Amikor mellém guggolt, és felemelte a fejemet, megláttam a zöld csíkos ruhát és a halvány arcot a nagy szemekkel, amelyben nem csak ijedtség volt, hanem nyugodt komolyság is. És ez ismét viszszaadta a bátorságomat. Miközben Bozenna kiment, hogy a kamrából behozza a pokrócot, rögtön az öregaszszony jutott az eszembe, aki nem tudta gyűlöletét visszatartani, akinek a sorsát még néhány perccel ezelőtt megváltoztathatatlannak láttam. Amikor a lány betakart a pokróccal, így szóltam: — Az asszonyt ma éjjel el akarják vinni! — Melyik asszonyt? Hogy néz ki? Hol lakik? Kevés időnk volt. Bozenna tudta, hogy azok mindig pirkadatkor mennek az áldozatért. Hálával tartozom neki. Jókor mutatta meg, hogy mindig vannak emberek, akikben bízni lehet. Tőle tanultam a gyors cselekvést. Vigaszom és inspirálóm volt azokban a nehéz években, amelyeknek még jönniök kellett. Minden lányban, akit később megismertem, őt kerestem. Soha nem fogom elfelejteni, amint pillantása ott a konyhában mutatta, hogy az öregasszony biztonságban van. Színtelen és dagadt volt az arcom azon a reggelen. De senki sem csúfolódott, mindnyájan némán tértek ki az utamból. Amíg a többiek a reggelizőasztalnál ültek, én lent álltam a konyhában, hogy a felvonót kezeljem, amely kávéskanalakat és lekvároskenyereket szállított az étkezőhelyiségbe. Gyakrabban néztem rá, mint máskor, és most néha ő is felpillantott. — De a lyuk már üres volt. Először senki se akart tudni semmit, dehát megvan már a módszerünk, hogy felfrissítsük az emlékezetet Egy kislány lehetett, vékony, szőke, copfos. — Hallottam a kissé fütyülő hangot a lépcsőről és a két lány is hallotta, akik a kávét adták nekem. Majdnem egyszerre fordultunk Bozenna felé, aki rögtön felugrott és feszülten figyelt. A felvonó aknájában tompán hatolt le hozzánk az étkezőhelyiség lármája, vadul forrt a víz a tűzhelyen, és mégis, mintha egy másodpercig titokzatosan szorongató csend lett volna körülöttünk, amelyet aztán a gondnoknő hangja hirtelen elvágott: — Nálunk csak egy copfos van. Lent. Szöges csizmák kopogását vártam a kőlépcsőn. De a lépések halkak voltak, mint a gumitalpú csipőké. A lépcső, amely a pincébe vezetett hosszú volt, meredek, gyéren megvilágított, az embereknek lassan kellett jönniük, hogy le ne essenek. De nem is volt nekik sietős — az áldozatot már a kezükben hitték. Belökték az ajtót, ott álltak hallgatva a konyhában, három civilruhás férfi, borotváltam a kezük a kabátzsebben. Az egyik az ajtónál maradt. A másik sietség nélkül végigment a helyiségen a magasan lévő ablakocskáig, felnézett a borús hajnali égre, megfordult és közömbösen nézte, amint a harmadik a mereven álló konyhalányokhoz lépett és kedves hangon Bozenna után érdeklődött. Amikor az egyik egy „Jézus Mária, Szent József’’-fel felelt, villámgyorsan az arcába vágott és ugyanolyan kedvesen, mint az előbb, a másikhoz fordult, aki sírni kezdett és egy szót sem tudott kinyögni. Amikor a pelyhes arc felém közeledett, szinte kiment az erő a karomból. Abban a pillanatban, amikor a nyomozók belökték a konyhaajtót, olyan erővel hajtottam meg a felvonót, hogy a zöld csíkos szoknya, amely guggolás közben eltakarta Bozenna lábát, éppen hogy eltűnt az aknában. Azt a másodpercet, amikor még nem értettem, hogy a lány miért ugrott be a felvonóba, a liftkezelő kötél erős rántásával hoztam be. De aztán, hogy a három ember a konyhában szétoszlott és kérdezgetni kezdett, egyre lassabban haladtam. Erőfeszítésemet és félelmemet nem volt szabad elárulnom. Amikor a rózsaszín arc éppen előttem volt, végleg elhagyott az erőm. De a kötél hirtelen erősen megrándult A felvonó könnyű lett. Utoljára még hallottam a hangját: — Nagyon köszönöm... — Tudod, hol van a kicsi? — kérdezte a férfi. — 3—4 perce felszaladt a harmadik emeletre, a fürdőszobába biztos úr — szóltam és arra gondoltam, hogy ő már bizonyosan kijutott az ebédlőből. — Miért nem mondtad rögtön ? — Mert megtanultam, hogy csak akkor beszéljek, ha kérdeznek. — Jól van fiam! — mondta, intett a másik kettőnek és eltűntek anélkül, hogy még egyszer hátranéztek volna. Bozenna akkor már biztosan kilépett a bejáraton és a Péter-Pál templom mögött az egyik síkos utcán el is tűnt. Többé sose láttuk egymást és bizonyosan sohasem tudta meg, milyen fontos volt ő nekem akkor. Mindig, amikor azon a kérdésen töprengek, milyen körülmények tettek azzá, ami most vagyok, rá gondolok és a katowicei napokra. És tudom, hogy hálával tartozom neki. Fordította: Pálfi Ferenc Vége