Kelet-Magyarország, 1969. október (26. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-10 / 235. szám

?. odal Véget ért az ENSZ-közgyűlés politikai vitája Befejeződött az általános politikai vita az ENSZ-köz­gyűlés 24. ülésszakán. A vi­tában a 126 tagállamból 117 ország küldötte fejtette ki né­zeteit a legfontosabb nemzet­közi kérdésekről. A magyar küldöttség nevében Puja Fri­gyes, a külügyminiszter első helyettese, az ülésszakon részt vevő küldöttség vezetője mondott beszédet. Az általános politikai vita ez évben sem hozott jelentős fejleményeket. A legfontosabb kezdeményezésnek azokat a tervezeteket tartják, amelye­ket Gromiko szovjet külügy­miniszter terjesztett elő a nemzetközi biztonság megszi­lárdításáról, illetve a szoci­alista országok nevében a ve­gyi és bakteriológiai fegyve­rek eltiltásáról. Ezeket a ja­vaslatokat a közgyűlés napi­rendjére tűzték. A vita során a legtöbb fel­szólaló igen részletesen fog­lalkozott a közel-keleti vál­sággal A vita időszakával párhuzamosan New Yorkban tárgyalások folytak a négy nagyhatalom, illetve az érde­kelt országok külügyminiszte­rei, valamint Jarring ENSZ- főmegbízott között, s bár tör­tént bizonyos előrehaladás, megoldás a hosszan elnyúló válságban még mindig nem született. Jarring nagykövet nem folytatja tovább tárgya­lásait, hanem visszatér állo­máshelyére, a moszkvai svéd nagykövetség élére, azonban továbbra is készen áll a köz­vetítő feladatokra. Az ENSZ- tagállamok jó része az ered­ménytelenséget Izrael válto­zatlanul merev magatartásá­nak tulajdonítja. Nagy súllyal került szóba az általános politikai vitában a vietnami háború kérdése is. A Szovjetunión és a szocialis­ta országokon kívül számos afrikai és ázsiai ország dele­gátusa mutatott rá a közgyű­lésen, hogy a megoldás elma­radásáért egyedül az Egyesült Államokat terheli a felelős­ség. Szinte kivétel nélkül min­den felszólalás sürgette a ha­ladéktalan leszerelési intéz­kedéseket. Sok szó esett arról, hogy az ENSZ bizonyos értelemben válságban van. Az ENSZ-dip­­lomaták jó része­­ nem ért egyet ezzel a felfogással, s bár — a vita tanulságai alap­ján is — elismerik, hogy a világszervezet még koránt­sem tudja betölteni feladatát, rámutatnak arra, hogy válto­zatlanul fontos szerepet tölt be nem csak a nemzetközi válságok kiszélesedésének megakadályozásában, hanem a fejlett és fejlődő országok közötti kapcsolatok kiépítésé­ben és elmélyítésében is. A közgyűlés 24. ülésszaka most a napirendi pontok meg­vitatásával folytatja munká­ját. A teljes ülésekkel párhu­zamosan tárgyalnak a köz­gyűlés bizottságai is. KELET-MAGYAR­ORSZÁG Az SZKP Központi Bizottságának határozata Az SZKP Központi Bizott­sága határozatot fogadott el, amelyben indítványozza a pártbizottságoknak és a gaz­dasági szerveknek, hogy a dolgozók figyelmét hívják fel az ország egyik legfontosabb gazdasági problémájára, a termelékenység és a termelés gyors növeléséhez vezető utak kutatására. A határozatot ismertetve a hírmagyarázat a scsokinói vegyikombinát pártbizottsá­gának tapasztalataira utal. E Moszkva környéki üzemben 1967 óta érdekes gazdasági kísérlet folyik. Akkor hatá­rozták el, hogy több éven át változatlanul hagyják az összmunkabér-alapot. Rendes körülmények között ennek az alapnak a mértéke a dolgozók számától és a kialakult át­lagbértől függ. Olyan hely­zet is előállhat, amikor az üzem dolgozólétszámának csökkentéséből nem jut köz­vetlen haszonhoz, mivel a kö­vetkező évben a létszámcsök­kenésnek megfelelően csök­kentik a munkabéralapot is. A scsokinói kombinát eseté­ben a munkások és m­érnökök számának csökkentéséből származó megtakarítással ma­ga az üzem rendelkezhet. A megtakarított összeg jelenté­keny részét az ott maradt dol­gozók között osztották el. A kísérlet beváltotta a hoz­zá fűzött reményeket. Két év alatt a munka termelé­kenysége 87 százalékkal nőtt, a termelés pedig 80 százalék­kal emelkedett. Eközben a kombinát dolgozóinak száma 870 fővel csökkent. A terme­lés intenzitásának növekedése folytán felszabadult dolgozók megfelelő elhelyezkedéséről az igazgatóság, a pártszerve­zet és más társadalmi szerve­zetek képviselőiből alakult bizottság gondoskodott. A létszámcsökkentéshez hozzá­járult, hogy közben több száz fiatal önként távozott a kombinátból, hogy főiskolai tanulmányokat folytasson, il­letve a katonaköteles korúa­­kat katonai szolgálatra hívták be. Eddig különböző iparágak­ban mintegy harminc gyár és üzem követte a scsokinói kombinát példáját. Vietnami értekezlet Továbbra is egy helyben to­­pogás jellemzi a Vietnammal foglalkozó­­párizsi négyes ér­tekezletet. A csütörtöki értekezleten Henry Cabot­ Hod­­ge amerikai küldött megv­­árta tagadni, hogy a Nixon­­kormányzat a háború folyta­tására törekszik. Nguyen Thi Binh asszony, külügyminiszter, a dél-viet­nami ideiglenes forradalmi kormány küldöttségének ve­zetője tényekkel cáfolta meg Nixon elnöknek azt az állí­tását, amely szerint az ame­rikai kormány „lemondott a katonai megoldásról Vietnam­ban.” Éppen ellenkezőleg­­ mutatott rá, a Nixon-kor­­mányzat célja az agressziós háború folytatása és fokozása abból a célból, hogy erőszak­kal kényszerítsék a dél-viet­nami lakosságot az Egyesült Államok zsoldjában álló neo­­kolonialista rendszer elfoga­dására. Ha Van Lau nagykövet, a VDK képviselője rámutatott, hogy Nixon kormánya nem teljesíti az amerikai népnek tett békeígéreteit. Továbbra is folytatja a Johnson-kor­­mány politikáját , nem csak fokozza agressziós háborúját Vietnamban, hanem legújab­ban még arra is törekszik, hogy kiterjessze azt Laoszra. Az értekezlet október 16-án, csütörtökön tartja kö­vetkező ülését. Üdvözlő távirat Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Köz­ponti Bizottsága nevében tá­viratban üdvözölte L. A. Dan­­ge-t, az Indiai Kommunista Párt elnökét 70. születésnapja alkalmából. 1909. október 8. Külpolitikai széljegyzet: Sztrájkmozgalmak Nyugat-Európában Naponta tucatnyi olyan hírrel találkozunk a szerkesz­tőségi telexgépeken, amelyek a tőkés országok dolgozóinak követelési mozgalmáról szól­nak: kiskereskedők sztrájkja Franciaországban; fémmun­kások szövetkezési akciója Olaszországban; bányász­­sztrájk Nyugat-Németország­­ban; textilesek bérharca Angliában; sztrájkoló spa­nyol munkásokat tartóztattak le Andalúziában; Nixon elnök rendelettel megakadályozta a vasutassztrájkot az Egyesült Államokban és így tovább. Ez a helyzet késztette a napokban a francia nagytő­kések egyik pénzügyi lapját, a Vie Francaise-t a követke­ző megállapításra: „Egy do­log bizonyos, jelenleg a dol­gozók minden rétege jelen van a szociális élet színpa­dán, s megállapítható, hogy a kormányokkal és a tőkések­kel folytatott vitájuk általá­nos: követeléseket fogalmaz­nak meg az értelmiségi szak­emberek, a munkások, a pa­rasztok, a kiskereskedők, a kisiparosok, a diákok.” Ennek a sok országra ki­terjedő — a tőkés lap által általános vitaként említett — követelési mozgalomnak több közös jellemzője van. Az alapvető jellemző, hogy a bérmunkások és a dolgozók tömege áll szemben a tőké­sekkel és a monopolisták kor­mányaival, vagyis a tőkés ki­­zsákmányolással. Az is jellemző, hogy a mo­nopoltőke megpróbálja útját állni ezeknek az akcióknak. A kommunista és munkáspár­tok moszkvai nyilatkozata ezt mondta erről: „Az imperializ­mus a munkásmozgalom el­len harcolva lábbal tiporja a demokratikus jogokat és szabadságjogokat, leplezetlen erőszakot alkalmaz,, a rendőr­­terror kíméletlen módszerei­hez­­és munkásel­lenes törvé­nyekhez folyamodik. Emellett felhasználja a demagógia, a burzsoá reformizmus eszköze­it, az opportunizmus ideoló­giáját és politikáját is, szün­telenül új módszereket keres, hogy a munkásmozgalmat be­lülről megossza, s „beleillesz­­sze” a kapitalista rendszerbe.” Vagyis röviden szólva a tőké­sek és munkások között folyó osztályharc nem csak élező­dik, de mind bonyolultabbá válik. A tőkések a nyílt, az erőszakszervezetekkel folyta­tott elnyomás mellett a hely­zetnek megfelelően újabb és újabb trükköket alkalmaz­nak a kizsákmányolás zavar­talanságának biztosítására, a még nagyobb profitok szerzé­sére. Ebben a törekvésükben a leghatározottabb támogatást kapják, érdekeik legfonto­sabb védelmezőitől, a tőkés kormányoktól. A kormányok miniszterei és a tőkés lapok együtt szónokolnak a bér­emelést követelő munkások felé — mint ezt Nyugat-Né­­metországban tették legutóbb —, hogy „a bérek újabb eme­lésével meginogna a józan ér­telemtől összetartott bérpoli­tika épülete”. A munkások viszont jól tudják, hogy egyrészt nem a „józan értelem” az alapja a tőkés bérpolitikának, más­részt, hogy semmi nem omlik össze a béremelések hatására jó példa erre a tavaly máju­si nagy általános sztrájk Franciaországban és a sztrájk hatására megadott 14 száza­lékos béremelés. Egyszerűen csak az történt, hogy a tőké­sek leadni kényszerültek egy morzsányit óriási profitjaik­ból a dolgozóknak, s ezt ké­sőbb a kormány cinkossága mellett az árak emelésével igyekeztek visszaszerezni. Ez a manőverezés is leleplezte a tőkés bérpolitika igazi alap­ját, nevezetesen a munkásel­lenes profithajhászást. E bér- és árpolitika segítsé­gével a monopoltőke a tavalyi engedményeknek több mint felét visszalopkodta a munká­soktól, így a jelenlegi mun­kástüntetések, paraszti tünte­tő felvonulások teljesen szük­ségszerűen következtek be. A munkások ismét 10 százalékos béremelést követelnek. A tő­kések még ellenállnak, a kor­mány pedig újabb 2 százalé­kos áremelkedést harangozott be év végére. Vagyis, ha még teljesítené is a munkások 10 százalékos béremelési követe­léseit, nem lenne semmi ha­ladás a tavalyi helyzethez képest. Vajon a tőkések és a kor­mányaik azért zárkóznak el a bérkövetelések elől, mert a vállalatok jövedelmezősége nem teszi azt lehetővé? Egyáltalán nem. A vállalatok nyeresége állandóan növek­szik. Hogy ennek ellenére nem emelik a munkások és a bérből élők fizetését, az a tőkés szociálpolitikán kívül a tőkés világban végbemenő nagy szerkezeti átalakulások­kal is magyarázható. A mind élesebbé váló nemzeti és nemzetközi versenyben a ki­sebb és gyengébb cégek tönk­remennek. Ez ellen tőkeere­jük növelésével védekeznek a vállalatok. A tőkét viszont a munkások "rovására szaporít­ják. Ez a folyamat tehát egy­szerű tőkés reflex, aminek kedvez a munkanélküliek ál­landó, az ipari és a mezőgaz­­dasági struktúra átalakulásá­val naponta szaporodó serege. E kizsákmányolási reflex el­len lépnek fel a tőkés világ­ban a munkások és a dolgo­­zók egyetlen fegyverükkel, a sztrájkkal. K. L Véres összetűzések Chicagóban Washington (MTI): Súlyos összetűzésre került sor szerdán éjjel Chicagóban a rendőrség és egy ifjúsági tüntető csoport között. A tün­tetők, a Chicagóban folyó „összeesküvési” per ellen til­takoznak, amelyet a hatósá­gok a tavalyi chicagói tünte­tések nyolc szervezője ellen indítottak. A rendőrök és a tüntetők egyaránt gumibotokat, sőt lő­­fegyvereket használtak. A rendőrség egy új vegyszert is felhasznált az eddigi könny­gázgránátok helyett. Több sé­rült került kórházba lőfegy­vertől származó sebbel, bár a hivatalos jelentések sehol sem említették, hogy akár a rendőrök, akár a csoport tag­jai fegyvert használtak vol­na. A rendőrség több mint hatvan tüntetőt vett őrizetbe. Günter de Bruyn: 4. Eisenbeck valamit kiáltott. Megragadtak, a falhoz von­szoltak és megnyitották a zu­hanyt. A jéghideg víz rám zú­dult. Vállszíj volt a kezükben és rám vágtak, ha csak egy mozdulatot tettem. — Most bűnösnek érzed magad? — Nem — kiáltottam. Fáj­dalmasan mart a hideg a homlokomba, mellembe és al­testembe. Eisenbeck leállíttat­ta a zuhanyt és megparan­csolta, hogy húzzák le a pi­zsamámat. Ott álltam előttük meztelenül és reszkettem a fájdalomtól és a hidegtől. — Teljesítesz a jövőben fel­­tétlenül minden parancsot? — Az a parancstól függ — mon­dtam, mire ütéseket kap­tam a vállszíjjal — Tudod, hogy az erősebb joga a mi oldalunkon van. — Ha az erőt a jottal azo­nosítanám, magamat kellene elítélnem. — El is vagy ítélve! — ki­áltotta Eisenbeck. Elvesztette az önuralmát és belém rúgott. A fájdalom el­lenére diadalt éreztem, mert megmutattam hatalmának a határát. Alig éreztem az ütéseket, lassan elsötétedett a világ. Aztán Eisenbeck forró lehel­letét éreztem a fülemnél. Mel­lettem térdelt, és ezt suttogta: — Ismerd el, hogy áruló vagy, és akkor vége az egész­nek. Hát csakugyan azt kép­zeled, hogy jobban tudod a vezetőidnél, mi a jó és he­lyes? Hát nem veszed észre, hogy milyen borzasztó őrült vagy, te semmi, te nyápic, te kosz. Mi hasznod belőle, ha nekünk ellenállsz? Hisz ne­ked éppen elég, hogy nyug­ton hagynak, hogy alszol, hogy eszel. Mondd, áruló va­gyok és elégedett leszel, mint ahogy millió hozzád hasonló elégedett. A hangja egy csábítóé volt, aki a lánynak azt akarja be­magyarázni, hogy ártatlanság és tisztesség csak mese, amely rögtön szertefoszlik a levegő­ben, mihelyt nem hisznek benne. De a kísértés lepergett rólam. Megráztam a fejem, ők pedig újra ütni kezdtek. Aztán megint ott volt a fe­nyegetően csábító hang, amely most mintha a messzi távolból érne hozzám: — Örülj, hogy német vagy és boldogságban élhetsz, ha megtanulsz engedelmeskedni. Vigyázz, úgy ne járj, mint az a pólyák vénasszony, akinek holnap már nem lesz alkalma, hogy szidja a Führer ifjúsá­gát. Neked még alkalmat adunk a megtérésre. Ha ma nem vallasz, holnap, vagy holnapután úgyis megteszed, ha egyetlen éjszaka sem lesz nyugtod. Már nem is védekeztem az ütések és rúgások ellen. A vér végigfolyt az arcomon, még hallottam, Preussnak is pa­rancsolják, hogy üssön, de az ő csapásait már nem éreztem. Amint feleszméltem, csönd és üresség vett körül. Nem éreztem mást, csak a sebei­met Büszkeségemből semmi sem maradt. Értelmetlennek tűnt a viselkedésem. Egyedül voltam, olyan borzalmasan egyedül, ahogy csak egy gye­rek lehet Ellenálltam a go­nosznak, anélkül, hogy pontosan tudnám, az-e a go­nosz. De nem értem el sem­mit, csak egy öregasszony juttattam veszélyes helyzet­be, amiből nem tudom kisegí­­teni Ha Eisenbeck ezekben a percekben visszajön, harckép­telennek és puhának talált volna. De Bozenna jött. Hallot­tam, hogy kinyitja az ajtót és habozás nélkül hozzám lépett. Úgy feküdtem, hogy nem lát­hattam, de léptei könnyűek és csendesek voltak, s noha sohasem gondoltam rá, tud­tam, hogy nem kell tartanom tőle. Amikor mellém guggolt, és felemelte a fejemet, meg­láttam a zöld csíkos ruhát és a halvány arcot a nagy szemek­kel, amelyben nem csak ijedt­ség volt, hanem nyugodt ko­molyság is. És ez ismét visz­­szaadta a bátorságomat. Miközben Bozenna kiment, hogy a kamrából behozza a pokrócot, rögtön az öregasz­­szony jutott az eszembe, aki nem tudta gyűlöletét vissza­tartani, akinek a sorsát még néhány perccel ezelőtt meg­változtathatatlannak láttam. Amikor a lány betakart a pokróccal, így szóltam: — Az asszonyt ma éjjel el akarják vinni! — Melyik asszonyt? Hogy néz ki? Hol lakik? Kevés időnk volt. Bozenna tudta, hogy azok mindig pir­kadatkor mennek az áldo­zatért. Hálával tartozom neki. Jó­kor mutatta meg, hogy min­dig vannak emberek, akikben bízni lehet. Tőle tanultam a gyors cselekvést. Vigaszom és inspirálóm volt azokban a nehéz években, amelyeknek még jönniök kellett. Minden lányban, akit később megis­mertem, őt kerestem. Soha nem fogom elfelejteni, amint pillantása ott a konyhában mutatta, hogy az öregasszony biztonságban van. Színtelen és dagadt volt az arcom azon a reggelen. De senki sem csúfolódott, mind­nyájan némán tértek ki az utamból. Amíg a többiek a reggelizőasztalnál ültek, én lent álltam a konyhában, hogy a felvonót kezeljem, amely kávéskanalakat és lek­­városkenyereket szállított az étkezőhelyiségbe. Gyakrabban néztem rá, mint máskor, és most néha ő is felpillantott. — De a lyuk már üres volt. Először senki se akart tudni semmit, dehát megvan már a módszerünk, hogy fel­frissítsük az emlékezetet Egy kislány lehetett, vékony, szőke, copfos. — Hallottam a kissé fütyülő hangot a lépcső­ről és a két lány is hallotta, akik a kávét adták nekem. Majdnem egyszerre fordul­tunk Bozenna felé, aki rög­tön felugrott és feszülten fi­gyelt. A felvonó aknájában tom­pán hatolt le hozzánk az ét­kezőhelyiség lármája, vadul forrt a víz a tűzhelyen, és mégis, mintha egy másodper­cig titokzatosan szorongató csend lett volna körülöttünk, amelyet aztán a gondnoknő hangja hirtelen elvágott: — Nálunk csak egy copfos van. Lent. Szöges csizmák kopogását vártam a kőlépcsőn. De a lé­pések halkak voltak, mint a gumitalpú csipőké. A lépcső, amely a pincébe vezetett hosszú volt, meredek, gyéren megvilágított, az embereknek lassan kellett jönniük, hogy le ne essenek. De nem is volt nekik sietős — az áldozatot már a kezükben hitték. Be­lökték az ajtót, ott álltak hall­gatva a konyhában, három civilruhás férfi, borotváltam a kezük a kabátzsebben. Az egyik az ajtónál maradt. A másik sietség nélkül végig­ment a helyiségen a magasan lévő ablakocskáig, felnézett a borús hajnali égre, megfor­dult és közömbösen nézte, amint a harmadik a mereven álló konyhalányokhoz lépett és kedves hangon Bozenna után érdeklődött. Amikor az egyik egy „Jézus Mária, Szent József’’-fel felelt, vil­lámgyorsan az arcába vá­gott és ugyanolyan kedvesen, mint az előbb, a másikhoz fordult, aki sírni kezdett és egy szót sem tudott kinyögni. Amikor a pelyhes arc felém közeledett, szinte kiment az erő a karomból. Abban a pil­lanatban, amikor a nyomozók belökték a konyhaajtót, olyan erővel hajtottam meg a felvonót, hogy a zöld csíkos szoknya, amely guggolás köz­ben eltakarta Bozenna lábát, éppen hogy eltűnt az aknában. Azt­ a másodpercet, amikor még nem értettem, hogy a lány miért ugrott be a fel­vonóba, a liftkezelő kötél erős rántásával hoztam be. De aztán, hogy a három em­ber a konyhában szétoszlott és kérdezgetni kezdett, egy­re lassabban haladtam. Erő­feszítésemet és félelmemet nem volt szabad elárulnom. Amikor a rózsaszín arc ép­pen előttem volt, végleg el­hagyott az erőm. De a kötél hirtelen erősen megrándult A felvonó könnyű lett. Utol­jára még hallottam a hang­ját: — Nagyon köszönöm... — Tudod, hol van a kicsi? — kérdezte a férfi. — 3—4 perce felszaladt a harmadik emeletre, a fürdő­szobába biztos úr — szóltam és arra gondoltam, hogy ő már bizonyosan kijutott az ebédlőből. — Miért nem mondtad rögtön ? — Mert megtanultam, hogy csak­ akkor beszéljek, ha kér­deznek. — Jól van fiam! — mond­ta, intett a másik kettőnek és eltűntek anélkül, hogy még egyszer hátranéztek volna. Bozenna akkor­­ már biz­tosan kilépett a bejáraton és a Péter-Pál templom mögött az egyik síkos utcán el is tűnt. Többé sose láttuk egymást és bizonyosan sohasem tudta meg, milyen fontos volt ő nekem akkor. Mindig, amikor azon a kérdésen töprengek, milyen körülmények tettek azzá, ami most vagyok, rá gondolok és a katowicei na­pokra. És tudom, hogy hálá­val tartozom neki. Fordította: Pálfi Ferenc Vége

Next