Kelet-Magyarország, 1970. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-17 / 218. szám
1976. szeptember is." KELET-MAGYARORSZÁG Népművelő munka Szovjet-Kárpátontúlon AZ SZKP XXIII. KONGRESSZUSA azt a feladatot tűzte az ideológiai dolgozók elé, hogy emeljék az ideológiai munka színvonalát. A kongresszus határozatában így fogalmazta meg népművelő intézményeink feladatát: Szélesíteni kell a művelődés anyagi bázisát, biztosítani kell a népművelő munka minden válfajának tökéletesítését, lényegesen meg kell javítani a klubok, művelődési házak és könyvtárak munkáját.” A kongresszus, amikor jóváhagyta ezeket a feladatokat, arra hívta fel a pártszervezetek figyelmét, hogy maradéktalanul teljesítsék Lenin utasítását, miszerint társadalmi tevékenység nélkül szó sem lehet kommunista nevelésről. A Kárpátontúli terület pártszervezetei a kongreszszusi határozatokból kiindulva azt tekintik egyik legfontosabb feladatuknak, hogy bővítsék a klubok, művelődési házak, művelődési paloták, múzeumok, filmszínházak és könyvtárak hatáskörét. A kommunista építés időszakának pezsgő, eszmei élete során a tömegpolitikai és a népművelő munka újabb érdekes formái jöttek létre. S a terület pártszervezetei felkarolták és népszerűsítették ezeket a formákat. Illusztrálásképpen megemlíthetjük a következő ilyen új munkaformákat : tömeges felolvasások a tudományos kommunizmusról, lenini felolvasások, lenini barátságfesztiválok stb. A történészek, a veterán kommunisták, tantestületek és népművelők kezdeményezésére területünkön egész sor múzeumot és múzeumtermet létesítettektársadalmi összefogással. Ezek a múzeumok a legkülönbözőbb témákkal foglalkoznak. Egyesek a kommunista párt és a szovjet kormány kiemelkedő tényezőinek munkásságába engednek bepillantást, mások ismertetik az egyes városok, községek, üzemek, kolhozok múltját, jelenét, jövőjét. Jelenleg a Kárpátontúli területen több, mint 110 ilyen népi múzeum működik. Ha csupán a múzeumok számát veszszük figyelembe, úgy ez nem sokat mond. Ha viszont azt emeljük ki, hogy ezekben a múzeumokban több, mint ötvenezer kiállítási tárgyat mutatnak be, világossá válik, hogy jelentős munkát végeztek a népművelők a múzeumok berendezésével. Ezenkívül a terület iskoláiban is számos múzeumterem létesült. A legfiatalabb múzeum, amelyre nagyon büszkék vagyunk, az uzsgorodi várhegyen nyílt meg 1970. június 27-én Kárpátontúl és Szovjet-Ukrajna újraegyesülésének 25. évfordulója alkalmából. A szabadtéri múzeum bemutatja a régi kárpátontúli falvakat, hogyan éltek a kárpátontúliak a XVIII., XIX. században és a XX. század elején. Rendkívül nagy politikai jelentősége van annak a ténynek, hogy a múzeumot az újraegyesülés 25. évfordulóján nyitottuk meg. Hiszen ez azt példázza, hogy a szovjethatalom 25 esztendeje alatt a régi falukból muzeális emlékek lettek, mert a Kárpátontúli területen ez alatt a negyedszázad alatt teljesen új falvak születtek. A NÉPMŰVELÉSI MUNKÁBAN nagy segítséget nyújtanak területünkön a kolhozi rádióállomások, amelyek rendszeresen közvetítenek előadásokat, eszmecseréket, beszámolnak az irodalom újdonságairól, megszólaltatják az agitációs műsorbrigádokat. Területünkön igen gyakori, hogy szakképzett előadók, népművelő dolgozók, öntevékeny együttesek utaznak a munkásokhoz, a kolhozistákhoz, s azok munkahelyén fejtik ki hasznos tevékenységüket, így igyekszünk közelebb hozni a népművelő munkát az élethez. A Kárpátontúli terület pártszervezetei sikeres népművelő munkát fejtettek ki a Lenin-centenáriumra történt előkészületek során. A lenini témakör mindenkor kiemelkedő helyet foglalt el a népművelő intézmények tevékenységében, azonban a jubileumra olyan újabb formák keresésére törekedtek, amelyek segítségével bizonyos mértékben összegezni lehetett, mit is jelent a leninizmus világméretekben, mit jelent a leninizmus hazánk, népeink számára és mit adott Ukrajna legfiatalabb területének, a Kárpátontúlnak. Mindmáig nem sikerült dokumentumok alapján tisztázni, járt-e Lenin a Kárpátokban, de helyi szerzőink alkotásaikban úgy éneklik meg a vezér alakját, Lenin eszméit, mintha valóban járt volna a Kárpátontúli területen, mintha ma is körünkben élne. Leninnel a szívükben harcoltak a kárpátontúli kommunisták, Leninnel a szívében küzdött dolgozóink jobb sorsáért Borkanyuk Elek, a Kárpátok rettenthetetlen hőse, akit a fasiszták Budapest egyik börtönében végeztek ki. Lenint dicsőítik a kárpátontúli üzemek, gyárak, kolhozok, hiszen a lenini eszméknek köszönhetik, hogy felemelkedtek. A jubileumi előkészületek során számos dal, irodalmi alkotás született Leninről. Megemlíthetjük Mihajlo Krecsko, Ukrajna népművésze, területi zeneszerző „Lenin a Kárpátokban” című szerzeményét, Zádor Dezső helyi zeneszerző Vaszil Vovcsok szövegére írt „Leninnel szívünkben” című dalát, amelyek ismertté lettek az egész országban. És hány verhovinai népi rigmus született arról az emberről, akinek nevét örökre szívébe zárta a nép, akinek eszméit tetteivel valósítja meg a nép! FONTOS SZEREPET TÖLT BE a népművelő munkában az az 1331 könyvtár, amely több, mint 10 millió kötetet őriz, az a 798 klub, amelyek mindegyikében évente hatvan előadást tartanak és 25—30 tematikai estet rendeznek. A népművelő munkában komoly hangsúlyt helyezünk az internacionalista nevelésre. Ennek központjai az iskolákban, intézményekben berendezett internacionalista barátságklubok, barátságmúzeumok. Internacionalista terület vagyunk, szinte nincs olyan üzem, intézmény, vagy gazdaság, ahol ne dolgoznának testvéri egyetértésben hét-nyolc nemzetiség fiai, lányai. Az uzsgorodi állami egyetemen például több, mint húsz nemzetiség képviselői tesznek szert főiskolai végzettségre. Az internacionalizmus megnyilvánul a szomszédos országokbeli megyékkel ápolt baráti kapcsolatainkban is. Rövid cikk keretében lehetetlen beszámolni szerteágazó kapcsolatainkról, csupán a kulturális élet egyes momentumait szeretném megemlíteni. Rendkívül gyümölcsöző a kapcsolat ezen a területen. Területünkön gyakran állítják ki a szabolcsi, hódmezővásárhelyi és budapesti művészek alkotásait és szomszédaink is megismerkedhetnek a mi művészeink termékeivel. Területünk közönsége gyakran tapsol a magyarországi művészeknek: Varga Andrásnak, Simándi Józsefnek, a Csárdás táncegyüttesnek stb. Bepillantást enged a kulturális életbe az a rendszeres cikk- és műsorcsere, amely a két megye lapjai és rádiói között történik. Mindez nagymértékben mélyíti a szovjet és a magyar nép testvéri barátságát. NÉPMŰVELŐ DOLGOZÓINK — akárcsak az egész szovjet nép — ezekben a napokban újabb kiemelkedő eseményre készülnek, hiszen jövő év márciusában Moszkvában összeül pártunk XXIV. kongresszusa, amely összegezi az elért eredményeket és felvázolja további előrehaladásunk útjait. Ennek kapcsán elsőrendű feladatuknak tekintik, hogy valamennyi klubban, könyvtárban, művelődési házban megélénkítsék munkájukat és további gyümölcsöző tettekre serkentsék dolgozóinkat. Vaszil Kerecsanin, a Kárpátontúli területi pártbizottság propaganda- és agitációs osztályának vezetője 14/ktf A keramit téglákkal lerakott főutcán, az egyik autóbuszmegálló mellett — mely modern formájú üvegkalitkának tetszett messziről — lovas kocsi ácsorgott az egyik április végi vasárnap hajnalon. Csend volt. Viszonylagosan, mert a helyi járat, vagy a korábban induló távolsági eldübörgött ugyan, de az igazi forgalom még azután indult meg Csuklósbuszok, farmotorosok, a csupa üveg legújabb típusú távolságiak és az elmaradhatatlan munkásjárataik. A kocsirúd mellett vékony dongájú pejkó szomorkodott. Feje dúsan lógott, füle lekonyulva, mintha azon gondolkozott volna, hogy mikor is volt ő kiscsikó? Szőre kopott volt és színtelen. A másik, amit a pillanatban fogtak be mellé, szürke volt. Pontosabban legyesszürke. A szem és száj környékén ott éktelenkednek az öregedés ráncai, melyet a lefittyedt, s megreszkedett ajkak közül elővillanó nagy fogak csak megerősítenek. A pejkó tulajdonosa, aki mintha valami jól rugózott fotelban ülne, kigombolt lemberdzsekben, tarkóra billentett sapkával terpeszkedett, egykori lókupec. A szürke gazdája a kapuban állt. Totyakos, kissé elhízott bácsi. Arca kerek, hajerdője a füle mögött kezdődik, lábán befűzetlen bakancs, előtte kék színű melleskötő. Türelmetlen. Ment volna már, hogy egy nyelet pálinkával, vagy gyenge fröccsel, helyreigazítsa gyomrában az egyensúlyt, mert a fiatalabb valósággal kicibálta az ágyból. — Auf, ha nem lettünk gróf — idézte a régen hallott, ágyból ugrasztó közmondást. — Most mégis Itt eszi ütet a fene — motyogta magában az öreg. — Csak bugyog, csak mondja a magáét, mint a pereces a mondókáját, vagy az énekes kódus, hát abba bírja hagyni! A fiatalabb tényleg nem tágított. — Tudja milyen jó ez? — bökdöste meg a somfaostornyéllel a pejkó fenekét, mely az elevenre tapintástól felrezzent kissé — ilyet még maga nem hajtott! Én mondom magának, hogy nem! Az öreg gondolkodás nélkül bólintott rá. Ismertem az apját, a nagyapját is, hogy miket tudott az a legdöglenivalóbbakra is rárakni! Egyszuszra, szinte lélegzetvétel nélkül. A fiatal szinte nekibuzdulva folytatta. — Úgy húz, mint a szél, olyan biztos, mint a halál! Nincsen olyan kátyú, vagy meredek pandal, hogy otthagyná a szekeret... — Látszik rajta — vetette oda félvállról az öreg. A fiatal elértette a célzást. Pulykavörösen folytatta. — Mi, tán nem meglátszik? Tudja, hogy tartan én ezt? Ne a pucoválását nézze, mert arra nincsen nekem időm, meg ő tudja, hogy hol viszket és vakarja meg, hanem a kosztolását. Annyi ablakot kap, amennyi csak kell. — Micsodát, ablakot — kérdezett vissza az öreg? — Tudja megcsattantotta aduként az öreg felé — hogy ez a dög, most is tele van kukoricával! — Tele, fantáziával — hötyögte el magát az idősebb és nevetve hátrált be a kopott zöld kapun. A kupecnek nem volt ideje visszavágni. Pedig szeretett volna, mert előfordulhat, hogy pár nap múlva minden hasonló háznál őt fogják emlegetni. Hogy a nagyvárosi Szegvári Foci fantáziával eteti a lovát...! Szállási László S. oldal Mezővégi házak krónikája Fehérlenek a palatetők Külön értesítés nélkül is gyorsan szétröppent a környéken az esemény híre. Jöttek az emberek, ki gyalog, ki biciklin ide a kisari Mezővégre, hogy részesei legyenek a nagy pillanatnak, a szalagvágásnak. A szélen lakó Tóth Gedeonná és szomszédja, Fodor Jenő családja ünneplőbe öltözött, úgy fogadták a vendégek csodálkozását és jókívánságát. Augusztus huszadikán volt mindez, a Tiszalöki Vegyes Ktsz dolgozói ezen a napon adták át az első két új házat a községben — kicsit mutatójaként is annak, milyen épületek magasodnak majd Kisarban az elpusztultak helyén. Kívül-belül minden munkát elvégeztek az említett két lakóházon: a halványsárga vakolat azóta is aranylóan díszlik az őszi napfényben. Egy órát sem álltak Szó ami szó, ilyen rekorddal korábban aligha dicsekedhetett a tiszalöki szövetkezet. Csupán június 19- én „vertek sátrat” a Mezővégen, a kezdeti készülődés ellenére mégis avattak két hónap múlva. Persze, az újjáépítésnél nem a látvány a fontos, nem „kirakatmunkára” van szükség, hanem arra, hogy valamennyi épület mielőbb tető alá kerüljön, hogy a kormány által ígért novemberi határidőre legalább egyszoba-konyha lakhatóvá váljék. Hogyan is állnak ezzel a tiszalökiek? Most Diószegi András az ügyeletes építésvezető: — Nagy a feladat, hiszen nekünk 32 házat kell még a tél beállta előtt a tulajdonosoknak átadni. Jól tudták már az indulásnál, hogy a siker egyik legfontosabb kulcsa a szükséges anyag beszerzése. Ezenfelül pedig az, hogy mindig elegendő munkaerő álljon rendelkezésre. — Azonnal láttuk, hogy hiába várunk az anyagra, magunknak kell utána járnunk, így is történt. Szerencsénkre, Mezei János szállításvezetőnk jól érti ennek a módját: állandóan úton volt az anyag után, mondhatom, emiatt nekünk egy órát sem kellett tétlenkednünk. Közvetlenül a munkaszervezéshez tartozik az is, ahogyan szót értettek a helyi lakossággal. Megegyeztek: ők tegyék szabaddá, a területet, ássák ki az alap helyét, e munkának az értékét maradéktalanul elszámolják. Mindenki helyeselte a módszert, s az építő szakembereknek nem kellett bajlódniuk a romok eltakarításával, a gödörásással. Egy stencilt megláttak Már augusztusban látható lett, hogy a tiszalökiek teljesíteni tudják a kormány ígéretét, a novemberi átadást. Ekkor történt, amire Diószegi András emlékezik viszsza: — Hozzájutottunk egy stencilezett laphoz, amire a különböző vállalatok a pártkongresszusi vállalásaikat jegyzik. Járműre szálltunk, irány a vezetőség: mit tehetnénk mi ? Számot vetettünk a munkák állásával, beszéltünk az embereinkkel, s ők is támogatták az elképzelést: ne november tízig, hanem már októberben igyekezzünk átadni a 32 házat! Miután a tiszalökiek előzőleg elfogadták a Kisvárdai Gépipari Szövetkezet kongresszusi versenykihívását az eredmények javítására, itt valójában egy plusz elhatározás született, a rendkívüli helyzetnek megfelelően. Híre ment ennek a kezdeményezésnek is a Szamosközben, s az itt dolgozó szövetkezetek egymás után csatlakoztak a tiszalökiekhez. Elég csupán, ha Kisart tekintjük e vállalás jelentőségéről. Ebben a községben program szerint 263 megsemmisült lakást kell újjáépítenie 13 kisipari szövetkezetnek! Aki most a faluba látogat, már látja: Kisarban nem lesz határidőcsúszás! A település túlsó végén, a Tavasz utcában a pécsi szövetkezet emberei már szeptember végén befejezik a munkát! „Nem szeretnénk szégyent vallani...“ S mi a helyzet a tiszalökieknél, akik az egész versenyt elindították? — A kedvező helyzet ellenére is megfeszített munkát kell végeznünk — így az építésvezető. — Ha vállaltunk, nem szeretnénk szégyent vallani. Ez pedig a következőképpen történik: Az építőmunkások — például a Novák János, meg a Takács Lajos brigádja, akik szinte az első perctől itt vannak — hét közben húzzák a falakat. A vasárnap a szakipari embereké, mialatt a kőművesek otthon vannak, pihennek, erőt gyűjtenek. — Halljuk, hogy másutt húzódoznak a helybeliek a segítségtől Itt éppen fordítva van, mindenki iparkodik, s ezért is haladunk jól. Sőt! Hogy ne legyen szállásgondjuk az építőknek, az elkészülő házak egy-egy szobáját a tiszalökiek rendelkezésére bocsátják a kisariak. Ahol tudnak, segítenek egymáson a községben dolgozó szövetkezetek is, így például a tiszalökiek a mándokiakkal, a kisvárdaiakkal vannak ilyen munkakapcsolatban, hogy ne kelljen utazgatni valamilyen anyagért, gépért hosszú kilométereket. Közben egyre több palatető fehérült a kisari Mezővégen. Angyal Sándor Áll az új ház, kezdik a vakolást Kisarban.