Kelet-Magyarország, 1985. február (42. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-16 / 39. szám
mien—■ fiim—■—un neves SKÉP, A NÉPRŐL MEK SZEMÉLYE ÉSZETTEL ívül tehetséges, eredeti színészet világában — s jó istennek! — teljeíratlan ember képesséogyan bontja ki a mins egy olyan odaadószerű partner, mint Még Ági." játszotta el Szirtes a Talpalatnyi föld Gáz ját, és lett egy egész kedvence. Ezzel minden, a színházi éserepek sora, Balgamor és Tündében, Zita Szentivánéji álom- Tiborc a Bánk bánban, Gyász Színház, majd adsereg Színháza, Misztán 1957-ben a Nem- Színház következett, fán ment el onnan, miért és hogyan, arról ne essék szó, születésnem illik sebeket inni. De várta Győr és Pécs, jobbnál jobb lekkel. A cigány, A tékos, A pék felesége, a című darabokban. És tek, ki tudná mindet alni, hisz száznál több van belőlük, nem számítva a tévéjátékokat. De azért néhány címet idézzünk, a legemlékezetesebbeket: Hintónjáró szerelem (ennek a forgatásnak köszönheti azóta is hű társát, feleségét), Simon Menyhért születése, Bakaruhában, A 39-es dandár, Húsz óra, Hideg napok. És az elismerések: Jászai Mari-díj, Balázs Béla-díj, SZOT-díj, érdemes művész, kiváló művész, a Munka Érdemrend arany fokozata, a legjobb férfialakítás díja. Aztán új otthonra talált a Thália Színházban. Újabb szerepek, újabb sikerek: Házszentelő, Japán szalon, A kék madár, Fáklyaláng. Az elmúlt évben jött egy súlyos betegség, amelyből szerencsésen kilábalt. Boldog apa, hisz leánya, Szirtes Ági is sikeres színész. Boldog nagyapa, szenvedélyes horgász. Egy interjúban mondta: „Nekem hiányoznak azok a hősök, azok a problémák, akik és amelyek válaszolhatnának korunk és sorsunk nagy kérdéseire. Amelyek építenék az ember szebb tulajdonságait.” Kívánjunk Szirtes Ádámnak 60. születésnapjára .Jó egészséget, boldogságot és azt, hogy további színészi munkája során találkozhasson ezekkel a hősökkel, ezekkel a problémákkal. (e. m.) Szirtes Ádám, Kozák András, László Bencsik Sándor: Az anyaföld című drámájában. (MTI fotó : Keleti Éva felv.) Üdv néked, video! összesítése alapján „azzal” került az első helyi Wenders munkája, A . állása. (A filmről l amúlt évi okt. 13-i szám i közöltünk recenziót.) állnak rendelkezésemre számszerű adatok, de tévedek sokat, ha azt v. megyénkben legfel - 15 moziban, összesen előadásban volt látható ,sor élére került mű. Eayáltalán nem játszották, ősünk is akad, ahol nénni kellett. Egyébként nem kedvezőbb sokkal a megyében sem, amik jelentős hányadaszámuk kétezer körülilag keskenyfilmes vetíhetőség van. De akik it jutnak mozinézési léghez, eleve le kell mondja néhány olyan műről, egyébként fut a hazai ílózatban, mert sokat nem dolgoznak át 16 . kópiára. S amit átdolt, azok közül is sokat színesből fekete-fehérre egyszerűsítve, így aztán nem tekinthető véletlennek, hogy a kismozik száma például 1983- ban közel kétszázzal csökkent. A filmforgalmazók néhány külföldi film hazai bemutatásának elmaradását azzal magyarázzák, hogy a producer nem érhető el, vagy a rendező nem hajlandó eladni nekünk, vagy: számunkra megfizethetetlen. Érthető, világos! Csakhogy! Itt van például az Utolsó tangó Párizsban, amelyet a Filmmúzeum vetít. Igaz, hogy néhány külföldet járó ítészünk régebben félénken megkérdezte: nem pornó-e ez véletlenül? De a kérdés azóta eldőlt, az aggodalmak feleslegesnek bizonyultak, mert ugye minálunk ilyesfajta film kultúrpolitikai okok miatt nem mutatható be. (Mellesleg: ha a Lady Chatterley szeretője — amelyet széles e hazában bárki megnézhet, aki el tudja hitetni a jegykezelővel, hogy elmúlt 18 éves — nem pornó, akkor a Bertolucci-filmhez ennek a vádnak még a gyanúja sem érhet el.) Mi a gondom? Az, hogy az Utolsó tangót mindössze egy mozi vetíti. Ha a Filmarchívum meg tudta a vetítés jogát vásárolni, akkor nyilván a MOKÉP is megtehette volna. A nézőszámért folytatott versenyfutásban az sem közömbös, hogy pl. ez a film 1983-ban százezer körül, néző előtt pergett 147 előadáson. Ugyanezt a nézőszámot érte el Kardos Ferenc filmje, a Mennyei seregek. Igaz, hogy ehhez 1259 előadásra volt szükség. A helyzet hasonló az Elfújta a szél című szuper.............filmmel. (A kipontozott rész tetszés szerint kitölthető, ám a megfejtést nem kell beküldeni, jegyeket nem tudunk a helyes megfejtést beküldők között kisorsolni.) Az a jámbor vidéki néző, aki úgy gondolja, hogy e film nélkül nem élet az élet, kétszer utazhat Pestre: egyszer jegyért sorba állni, másodszor három és fél órát végigülni a moziban. E példák (a továbbiaktól csak helyszűke miatt tekintek el) igazolják mozinézői kiszolgáltatottságunkat. A kényszerhelyzet megszüntetése csak a videózás elterjedésétől várható. Igyekszem realista maradni s jelzem: nem gondolom azt, hogy ez a ma még (s nálunk különösen) költséges kultúraközvetítő eszköz rövid időn belül általánossá válik, olyan mértékben például, mint a televízió. De mindenképp biztató jel, hogy egyre több a lejátszó készülék az országban, megindult a hivatalos kölcsönzés is, a hazai gyártásról is kedvező hírek érkeznek. E tények a jövőt illetően bizalmat keltőek. Ahogy a televízió sem tette feleslegessé a mozit (bár többen jövendölték), a videózás sem fogja helyettesíteni a moziba járást. De minden bizonnyal segíti megszüntetni azokat a gondokat, amelyeket a filmforgalmazás jelenlegi gyakorlata teremt. Hamar Péter Somlyó György verse 1945-ből kereste egymást szívszorongva. A széthasított ország két fele, a termelés felbomlott szövete, a szakadt szálként szétfoszlott családok, s kik föld alatt titkon szőtték a Pártot, s a hídon át találtak újra össze, a béke új szövetségébe fűzve. Hajnaltól késő estig dőlt az ember, nehéz batyukkal és nehéz szívekkel, a hátuk mögött nem is egy halállal, s előttük is még, isten tudja, hánnyal! Keresve mind az elveszített munkát, s fia-lányát, férje-nejét, vagy anyját... S kik bűneik szakállukba takarva zsúfolódtak e zsongó zűrzavarba, hogy megpróbálják máris összezúzni a békét, mely készült már egybefűzni a jövendőt s az ezredévi harcot... Reggeltől estig egyre így kavargott a hídon át, cipelve régi gondját és éledő reményeit, az ország. Micsoda gondok és milyen remény! Velük hogyan rohantam volna én! De belepréselve e sűrű árba, mely lomhán hömpölygött, mintha csak állna, én is tolongtam, álltam és dülöngtem e végnélkül tajtékzó özönben. A vékonyodó jégtáblák felett tavaszi szél áraszta a vizet, messzire hordva már a vérhabot, mely egész télen át beléfagyott. Társzekéren, teherautón, gyalog mentek a hontalan honfoglalók, s gyerekkocsik, bordélyok, tragacsok, ki-ki amit épp kiragadhatott az egekig kavargó pusztulásból, vagy amit fel tudott kapkodni máshol, itt hullámzott, mint tengeren dagálykor ... Itt mentem én is Pest felé Budáról, hogy annyi részen át haza találjak. És otthon van-e, lesz-e, aki várhat? A téren már „friss buci”-t kiabáltak. A romok elé függönyt vont az alkony. Szívszakadva fordultam be a sarkon, s a lépcsőn fel... S olyan váratlanul, mintha oly rég nem ez kísértene, az ajtórésen megláttam, ahogy a homályos konyhából rám ragyog anyám szeme, anyám szeme, anyám szeme. 1985. február 16. ) Muzsikáló szárnyascsavar Budahelyi Tibor , kiállítása Budahelyi Tibor ezúttal kiállított munkái — egy fél évtized termése. Kimerítik a hagyományos műfajú felosztások kereteit, abban az értelemben szobrok, kisplasztikák és érmek ezek a munkák, ahogy a művészettörténetben már ezer évek óta „működnek”. Szobrok talapzaton, akkurátusán tagolva, és szobrok, érmek, reliefek hagyományos anyagokban, vasban, bronzban, fában. Biztonságot adó művesség és egyszerűség, mondhatnánk kézműves szépség jellemzi e műveket. Az ilyesféle várakozásoknak eleget tesznek ezek a munkák csupáncsak azért, mert szépek. De éppen a művesség és a technika tisztelete alkotják azt a pártot is, ahonnan már távolabbi célokat vesz szemügyre az alkotó. Az igényesség és a tradíciók tisztelete korántsem gátolja meg, hogy miközben a „szép tárgy” igézetében dolgozik, ne keresgéljen alkatának, képzettségének és érdeklődésének egyre inkább megfelelő témákat. E ponttól nyújt a kiállítás örömet mindazoknak, akik a kísérletezés kockázatát keresik a műalkotásban, akik együtt szeretnének menni a művésszel a „felfedező útra”. Milyen „élvezhető” pályák következhetnek a technikai tökéletesség kereséséből, vagy az anyagok tiszta hangjának megtalálásából? A válaszadásnál kis kerülő útra kényszerít Budahelyi Tibor eddigi életsorsának felidézése. Azért, mert a művésszé válásnak rögösebb sikátorait járta be, példája ritkán beváltott példa. Megharcolt javaiért. Más irányból érkezett a képzőművészethez, mint szoktak. Képzettsége szerint lakatos, így ő a gépműhelyek és nagyipari technológiák „kultúráját” sajátította el. Példája talán éppen az oly kisszámú, de lehetséges „másféle” elágazások jogát és esélyeit modellezi. Nincsenek megszentelt határok — sugallják szobrai. Művészetté válhat minden, amit kitartással, hittel, a „saját” mondanivalóhoz ragaszkodással létrehoz az ember. Az anyagok legyűrése, másfajta „viselkedésre” bírása, alakítása, megformálása, éppúgy tartalma és feladata a mesterségeknek is, mint a képzőművészetnek. Ami a gyári gépteremben fontossággal bír, azt el lehet helyezni az esztétikai értelmezés sávjában. Melyek azok a célok, melyeket Budahelyi érzékeltetni kíván? Mindenekelőtt kertelés nélkül szándékozik szobrászati alapkérdéseket megeleveníteni. A nehézkedés, alátámasztás, feszítés, hajlítás, lágyítás plasztikai „ábrázolásának” lehetőségeit. Meg kívánja mutatni, hogy a nagyipari fémmegmunkálás eljárásai nyomán milyen nagyszerű, tiszta felületek, érdekesen tagolt struktúrák jötek létre, hogy a fűrészelés és a fúrás, a hevítés nyomán előálló deformálódás és elszíneződés mennyire eredeti jelleget kölcsönöz bármely anyagnak. És szobrász módon „kezeli” anyagát, ami azt jelenti, hogy arányokat visz a tömegekre, hogy rendszerez, tagol és elhagy, differenciál a „keze vagy gépe ügyében” lévő „munkadarabon”, éppen úgy, mint minden művész, aki formát kíván adni egy elképzelésnek, vagy aki a gondolkodás folyamatát egy kiválasztott anyagban szeretné láthatóvá tenni. A kiállítás Budahelyi Tibor tevékenységének csupán szűk körét mutatja be. Olyan alkotásokat láthatunk, melyek — függetlenül méretüktől és anyaguktól — nagyjából egyetlen plasztikai jelentést „hangosítanak fel”. A marás-fúrás és fűrészelés lehetőségeit mutatják be érmek variációin. Az anyagok emocionális átélésében mutatkozó különbségeket teszik „kézzelfoghatóvá” durván megmunkált és magas fényűre krómozott kisplasztikái. Ördöngős összefüggésekben kerülnek egymásba tökéletesen megmunkált fém- és fahengerek, és szellemes „felelgetést” hoznak létre a megroncsolt anyagok mögött újra életre kelő eleven formák. A falakon körben grafikák és festmények segítik követni azt az alkotói észjárást, mely nyomán az egyik legjellemzőbb plasztikai fogása, egyszersmind erkölcsi példázata is szemléletessé válik. És ez a központi fontosságú plasztikai jel a csavar. Megjeleníti a csavar sokféle módon való felhasználását, hogy miként „tart” össze egymáshoz illő és idegen testeket, miként tart távol egymástól súlyokat, lapokat, tömegeket, hogy miként békíti ki a feszültségeket, vezeti le a nyomást, teremt kapcsolatot idegenek között. Aknai Tamás Részlet a kiállításból.