Kelet Magyarország, 2020. május (77. évfolyam, 102-126. szám)
2020-05-14 / 112. szám
2020. MÁJUS 14., CSÜTÖRTÖK Soha nem tértek vissza a szülőfalujukba A pusztító elemi erők váratlanul törnek ránk, nem is lehet rájuk felkészülni. CSEGöld. - Május volt, egy éve laktunk Csegöldön. Józsi, a férjem nem aludt otthon, mert azt mondta, gond van a gátaknál, homokzsákokkal kell megerősíteni. Apósom legyintett: ide a világtörténelem kezdete óta még nem jött víz! - nyugtatott bennünket, jóllehet a Szamos öt kilométerre volt tőlünk - a történetet Czimbala Novák Ibolya küldte el lapunkhoz, ez egy részlet a Szövetségben önmagammal című kötetéből. Az alábbi részlet az abban megjelent írás szerkesztett változata. Kerítésbe kapaszkodva Apósommal és anyósommal reggelizni készültünk, amikor Józsi meggyötörten berobogott motorkerékpárjával, és azt mondta, azonnal menekülnünk kell a templomtérre, mert jön a víz. - Kirohantunk és láttuk, hogy vagy ötven méterre a háztól hömpölyög az ár. Anyósom felkapta az iratos dobozt, és egy szatyorba dobta. A tornácon kint hagyott gumicsizmába ugrottunk, én egy piros vízhatlan kabátot még magamra kaptam, a férjem szabadon engedte az állatokat. Addigra a sáros víz már az udvarban volt, ott még csak térdig ért. A kerítésbe kapaszkodva haladtunk a templom irányába, akkor már derékig érő vízben. Az úton, ami a házunk mellett háromfelé ágazott, egy mély, széles árok fölött kisebb hidacska állt. Megdöbbenve láttuk, ahogy az örvénylő víz a szarvánál fogva csavar egy tehenet, majd beszippantotta a mélység. Egymáshoz közel, egyik kezünkkel a kerítést, másikkal egymást fogva araszoltunk előre. A helikopter már szállította az embereket, de nem volt nagy tolongás, mert sokan nem akarták elhagyni az otthonukat. Idegenek ingyenkenyere - Porcsalmán szállt le velünk a helikopter. Emberek jöttek elénk, és invitáltak bennünket otthonaikba. Az egyik portára érve (ott már két család is volt) két asszony palacsintát sütött, ebéddel kínáltak minket. Velük beszélgetve próbáltunk friss híreket szerezni. Megtudtuk, hogy a románok éjszaka átvágták a gátat. Valaki azt mondta, a Kraszna-híd még járható. - Apósom döntött: azonnal indulunk, megyünk Elvirához, a lányához Nyíregyházára. Ki tudja, hogy meddig kellene idegeneknél „ingyen kenyeret enni”?! - tette hozzá. Mentünk, átértünk, odaértünk. Nyíregyházán a mi megpróbáltatásainkból semmit sem éreztek az emberek, az ottaniaknak „sütött a nap”. Jól öltözött emberek közlekedtek, és furcsán néztek át rajtunk. Eresz lett a padlóból Egy-két nap múltán a biztosítással rendelkezőknek gyorssegélyt fizettek, ha igazolni tudták a jogosultságot. Mi húszezer forintot kaptunk - a férjem havi fizetése akkor 3000 forint volt. Megszületett a döntés: a szülők továbbutaznak Pestre (az ott élő két gyerekükkel és az unokákkal jobban múlik az idő), mi pedig otthon rendezkedünk. Azonnal indultunk vissza. Az áradó Szamosban rengeteg volt az állati tetem, ezért csak úgy mehettünk tovább, ha beoltanak tetanusszal. A menekülő családok számára hosszú sorban barakkokat állítottak fel, az egyikbe mi is bevittük a megmaradt értékeinket. A bútorok és ruhák át voltak ázva, a szőnyeg felismerhetetlenül a padlóba olvadt. Másnap a biztosító jóváhagyta a ház lebontását. A hajópadlót egyben emelték ki, és fél ereszként felállították a kertben. Aláállították a tűzhelyet, ahova berendeztünk egy tábori konyhát. Nekem 12 önkéntesnek kellett főznöm, akik a romeltakarításban tevékenykedtek. Végeztem a feladatot, mígnem elmaradtak a „kosztosok”, mert időközben szervezett ellátásban részesültek. De nem maradtam munka nélkül: tizenhat almafát bontottam ki csákánnyal az ár által odahordott iszap fogságából, hogy ki ne száradjanak. Józsi éjszakára vizes ruhába csavarta fájó-sajgó karomat, hogy másnap is tudjam tenni a dolgomat. Nem tértek vissza Amikor a férjem a tsz elnökétől írásbeli figyelmeztetést kapott, mert az engedélye nélkül, úgymond önkényesen levágatott egy disznót a romeltakarításban részt vevők élelmezésére, úgy döntöttem, nem maradok ott tovább! Nem vagyok hajlandó vállalni azt az életet, ahol idegenként vagyok elkönyvelve, ugyanis irodai munkát csak helyi születésű kaphatott, nekem az almásláda-szögelés nemes feladatát szánták. A férjem azt ajánlotta: „Tanulj főzni a mamától, aki óvodai és iskolai szakácsnőként dolgozott korábban...” 1972-ben, az első gyermekem megszületése előtt a nagyszülőkkel együtt a megyeszékhelyre költöztünk - ők a helikopteres menekülésük után soha többé nem jártak szeretett szülőfalujukban - áll Czimbula Novák Ibolya visszaemlékezésében. KM Apósom legyintett: ide a világtörténelemben még nem jött víz! CZIMBULA NOVÁK IBOLYA Hontalanul a Csengersimán készült fotó bejárta a világsajtót fotók: fetivizig Jött a hír: le kell bontani... Csegöldről egy hétig semmi hír nem érkezett. A sógornőm, akitől „menekültként” ellátást kaptunk, a gumigyárban dolgozott. A munkahelyéről tartotta a telefonos kapcsolatot, ő számolt be a szabolcsi eseményekről a Pesten élő két testvérének. Végre-valahára Józsi is megérkezett a várva várt hírekkel. A ház életveszélyesen megrogyott, még mindig bent áll a víz, le kell bontani... A malacok és a tyúkok megmenekültek, a kutya és macska azonban eltűnt. A gyümölcsfákat ellepte az iszap, abban az évben termésre már nem lehetett számítani. „Egy perc pihenőt sem adott nekünk a folyó” NÁBRÁD: - Többedmagammal kimentünk a töltésre, és láttuk, hogy a falu alatt a kanyarban a Szamos átszakította a gátat - mesélte lapunknak Pintér István. - A víz szinte pillanatok alatt elöntötte a Petőfi utcát, egy idő után sorra dőltek össze a házak. Nem volt vesztegetni való időnk. A házakból sorra hoztuk ki az embereket és mindent, amit meg tudtunk menteni. A gyerekeket, az asszonyokat és az időseket kitelepítették. A feleségem a két lányommal együtt Tarpára került, mi, férfiak azonban maradtunk Nábrádon, mert minden munkáskézre szükség volt. Rögtön elkezdtük építeni a töltést, ha kellett, egész éjjel dolgoztunk, egy perc pihenőt sem adott nekünk a folyó. Mentenünk kellett a falunkat, de nagyon sok ház összedőlt. A romeltakarítás után elkezdődött az újjáépítés. Mi is segítettünk, de még a Dunántúlról is érkeztek brigádok, hogy minél hamarabb visszatérhessen a falu élete a korábbi kerékvágásba. Volt, aki ajándékokkal segített. Egy dunántúli házaspár személyesen hozott egy kis csillagvizsgálót az iskolába, ők ennyivel tudtak segíteni - emlékezett vissza Pintér István. JG Az óriási víztömeg elpusztított mindent, ami az útjába került KELET Látogasson el hírportálunkra! SZON.hu Még a segítők is veszélybe kerültek Helyenként két méter magasan állt a víz a településen. FEHÉRGYARMAT. - Akkor még Nábrádon laktam, ahol a Szamos áttörte a gátat - mondta Pásztor István. - Tíz óra körül hallottam az óriási morajt. Mire Fehérgyarmatra értem, a kövesúton már átcsapott a víz. Gyarmat körülbelül másfél méterrel lejjebb fekszik Nábrádnál, ezért törvényszerű volt, hogy arrafelé özönlik majd az ár. Riaszthatták a Kárpátalján lévő szovjet katonákat, mert Tiszabecs felől pár órával a gátszakadás után megjelent két szovjet kétéltű, hogy segítse a kitelepítést. Az egyikre kerültem én is. Az időseket, az asszonyokat és a gyerekeket mentettük ki. Hatalmas befogadóképességű kétéltűek voltak, egyszerre közel négyszáz embert tudott befogadni egy ilyen jármű. Nem volt idő a késlekedésre, mert Csenger felől is jött az ár, hamarosan Fehérgyarmat és Kisar között már másfél méteres volt a víz. Szinte azonnal összedőlt A Túr hídjánál veszélybe került az egyik kétéltű. Annak a kövesútnak a két oldalán, ami felmegy a hídra, betonkorlátok voltak, de ezeket a lánctalpas vezetője nem láthatta, hiszen azok is víz alatt voltak - mesélt tovább Pásztor István. - A jármű nekiütközött a korlátnak, ami lekapta az egyik lánctalpat. Megijedtünk, mert nem lehetett irányítani a járművet, így elsodorhatott volna minket az ár. A kétéltű parancsnoka szólt az egyik katonának, az fogott egy feszítővasat, és beugrott a vízbe. Két-három perc is eltelhetett - nekem óráknak tűnt -, de nem jött fel a víz alól. Egyszer csak a kétéltű egyenesbe állt. Valahogy sikerült a katonának visszafeszegetni a lánctalpat, így megmenekültünk, alig győztünk neki hálálkodni. Napközben jártuk Fehérgyarmat utcáit. Az egyik ház ablakából egy idős asszony integetett, hogy mentsük ki a kombinált szekrénysorát, ami abban az időben nagy érték volt. A házban is állt a víz, így emelgetni alig kellett, hárman kiúsztattuk a szekrénysort az udvarra. Megálltunk, és alig tíz másodperccel később a ház hatalmas robajjal összedőlt. Ha egy kicsit tovább maradtunk volna, ott maradunk örökre. Sorra dőltek össze a házak - Nagyon kemény napok voltak - mondta Pásztor István. - Fehérgyarmat és Tunyogmatolcs között volt az egyetlen járható út, ezen ellenőrző pontok voltak, idegeneket nem lehetett átengedni. Fehérgyarmaton sorra dőltek össze a házak, a futballpályán a kapunak csak a teteje látszott ki úgy, hogy alatta egy labda fért volna át, ott legalább két méter magasan volt a víz. Két hét alatt több ezer házat döntött össze az ár. A víz levonulásával kezdődött az igazi munka, a romeltakarítás, az újjáépítés. - Egy fél évszázad eltelt már azóta, de azoknak a napoknak még most is minden pillanatát fel tudom idézni - tette hozzá Pásztor István, íg Ha egy kicsit tovább maradtunk volna, ott maradunk örökre. PÁSZTOR ISTVÁN Küzdelem az árral A járvánnyal kapcsolatos folyamatosan frissülő, hiteles információk:SZON.hu