Kelet Népe, 1940 (6. évfolyam, 1-21. szám)
1940-03-01 / 5. szám
A magyar nép drámai hagyományai írta: Lánc László A mai magyar színháznak nincsen semmiféle összefüggése a magyar drámai hagyományokkal. A magyar színjátszás fejlődése más irányt mutat, mint a görög, francia vagy angol színjátszásé. Ez az eltérés összefügg a magyarság európai helyzetével, a magyar kultúra problémájával. Az Európában új hazát alapító magyarság bejövetelekor szembetalálta magát a fejlett európai kultúrával, amely teljes egészében különbözött az ő ázsiai őskultúrájától. Átvenni részben, vagy egészben ezt a kultúrát, avagy teljes mértékben elzárkózni előle, több volt kultúrkérdésnél; az európai latin-keresztény kultúra közösségében való fennmaradás, az élet, vagy az előző keleti hódítók, a hunok sorsa, a pusztulás kérdése volt. Az európai kultúra átvétele nem történt egyenlő mértékben és tempóban a kultúra egyes ágaiban. Az új életformák kialakításában a legnagyobb szerepet az új hit, a kereszténység játszotta. A kereszténység felvétele nem ment minden megrázkódtatás nélkül, de a magyar lélek monotheisztikus beállítottsága megkönnyítette az átmenetet az új hitre. Ugyanis a keletről hozott őshit éskultúra átformálódott, az őskultúra és hit egyes elemei átmentek az új hit és kultúráa, úgyhogy sajátos magyar kereszténységről beszélhetünk. Az őskultúra hatását és emlékeit nemcsak a magyar kereszténység őrzi, hanem az egyetemes katolicizmus is átvett egyes elemeket (Gyümölcsoltó Boldogasszony stb) belőle. Nem lehet tehát azt mondani, hogy teljes mértékű kultúracsere történt, mikor még a dogmatikus szigorú hit átvételénél is bizonyos fokú szintézisről, átalakulásról, átfejlődésről beszélhetünk. De, mint mondottuk, az átkulturálódást illetőleg a nyugati kultúra átvétele és a fejlődés a művelődés különböző ágaiban nem történt egyformán. A legnagyobb és a legvégzetesebb törést — mint azt a mai magyar színház igazolja — a dráma terén fedezhetjük fel. A magyar dráma megindulása azonos a többi nép drámai elindulásával: a dráma kezdete egybe esik a nép vallási megnyilatkozásaival. Az áldozati szertartások és az ünnepek megülése a táltosok és gyulák vezetése mellett a közösség első drámai megnyilatkozásai, hasonlóképpen, mint a mai napig is fennmaradt esküvői, farsangi stb. szokások. Az ősi áldozatok és ünnepek természeti jelenségekkel (téli, nyári napforduló), az elemek és égitestek tiszteletével (Tűz, Nap, Hold), élet jelenségekkel (születés, halál, termékenység) függenek össze. A szertartások elemei a tulajdonképpeni áldozat mellett kifejező mozdulatok, mozgások, tánc (ritmus), ének, kórusban „mondott“ szöveg. Ezek az elemek a későbbi keresztény korban — mikor a már félig-meddig játékká, népszokássá alakult vallási szertartások szövege (tartalma) megváltozott — még mindig őrzik és elárulják az eredeti, ősi értelmet. Ilyen szertartások a tűzáldozat (egyes nyomok itt élőemberáldozatra is engednek következtetni); téli napforduló mikor szarvast, tavaszt mikor bikát áldoztak; bőség idézése, ahol a párokat „összeéneklik“ stb. Ennél a szertartásnál a görögökéhez hasonló kórusokat találunk. A szerepük is hasonló, mint a görögöknél: recitációs kíséret s ezáltal a közösség részvéte azokon az áldozatokon és szertartásokon is, melyek szereplői tulajdonképpen csak az érdekelt személyek s a papok lennének (házasság). Epikai és történeti elemekkel a temetési szertartásoknál találkozunk. A haláltánc után a gyászolók bevagdossák arcukat s következik a halotti tor, melynél az elhunyt hőstetteit méltatják énekekben. Ez az ősi hagyomány mind tartalom, mind forma tekintetében elegendő volt ahhoz, hogy belőle (mint a görögöknél) drámai játék, színjátszás fejlődjön, amely így az ősi, népi adottságokon épülve, a legmagasabb európai színvonalon is a népi sajátságok, a nemzeti lélek értékeinek kifejezője. Hogy ez a feltevés helyes, bizonyítják a hagyományok általunk ismert formái, fejlődési fokai. A fejlődés folyamán ugyanis e szertartások megváltoztak. Az áldozatok állat-szereplőit felváltja az őket megszemélyesítő ember s az áldozat helyébe a szimbolikus áldozat lép (tűz-ugrás a tűzbevetés helyett). Itt már tulajdonképpen megszűnik a szertartás áldozati jellege s hagyományos játékká alakul át, melyben a drámai és lírai elem mellett szerephez jut az epika is (a játékhagyományok át meg át vannak szőve történeti elemmel, melyek a törzs, nép, sőt népek őstörténetére, vándorlásaira utalnak). Valójában tehát meg is született a magyar ősdráma.__ Az ősmagyar, aki először erősített fejére díszes szarvasagancsot, hogy a téli napforduló áldozati állatát megszemélyesítse, volt az első magyar színész, s az első hagyományjáték, hol az élő áldozat helyett „tüzet ugrottak“ (miközben a kórusok a néven nevezett tűzugró oltásról énekelnek), volt az első magyar dráma. Hogy az ősdráma az új kultúrában nem foglalta el az őt megillető helyet s így belőle nemzeti színjátszás nem alakult, azt inkább a társadalmi és politikai körülmények magyarázzák, mint a vallás. A kereszténnyéválás elején a drámai hagyományok átformálva bár, de tovább éltek s megvolt még a lehetőség a nemzeti dráma és színjátszás kifejlődéséhez. Mikor azonban a pogányság újra felütötte fejét ellenhatásként az új hit politikai és társadalmi változásaira, a hivatalos tényezők üldözőbe vették. Ekkor tiltották ki a templomból az esküvői szertartásokat, melyek az egyházi esketés mellett párhuzamosan működtek, továbbá a betlehemezést, mert a pogány világ szertartásait tükrözték s ezáltal emlékeztettek a múltra. Mert nem a pogány hitet vágyták tulajdonképpen vissza az egyistenhithez amúgy isközelálló magyarok, hanem az európai kötött életformák, a meginduló társadalmi rétegeződés, az idegen befolyás ellen tiltakoztak, mikor az „idegen hit" ellen lázongtak, mint ahogy bizonyítja is a história, hogy a hittérítők önfeláldozó tevékenysége mögött világi fejedelmek hatalmi törekvései húzódtak meg. Mikor a pogányság visszaállítását követelték, elsősorban is nem a pogány szertartások után áhítoztak, hanem a pogány kor társadalmi viszonyait akarták visszaállítani. A következmény az lett, hogy a hagyományjátékok a népi (paraszt) kultúra kincsei maradtak s nem képezhették alapját egy egységes népi-nemzeti kultúrának, mivel el voltak tőle zárva, mint a paraszti nép az úri és városi osztályoktól, melyek a nemzeti kultúra új útját vágták, így a magyar színjátszás a latin-német iskoladrámától veszi eredetét, amiből aztán klasszikus, francia, de főként német hatás alatt veszi fel mai formáit. Vagyis önálló, faji sajátságoknak megfelelő formák továbbélése és kiépítése helyett a középkori latingermán szellemiséget, s idegen, kész kifejezési formákat vett át. Ennek következtében egészen indokolt az idegen eredetű magyar színjátszás válsága, különösen akkor, mikor az átvett formák a hazai talajban is a fejlődés bizonyos (mai) fokán zsákutcába jutottak. Térjünk most vissza játékhagyományainkhoz és nézzük meg, mi lett a sorsuk.