Kelet-Nyugat, 1991 (2. évfolyam, 1-33. szám)
1991-03-14 / 11. szám
• SARKŐZI MÁTYÁS A negyedik Petőfi... Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek, S képzetem hegy völgyedet nem járja. Lenn az alföld tenger sík vidékin Ott vagyok honn, ott az én világom. Börtönéből szabadult sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom. A huszonegy éves Petőfi Sándor unásig közismert, s írójáról sokat eláruló költeménye ez, Petőfié, aki csak egy évvel később találkozott szemtől szembe a Kárpátok vadregényes tájával, felvidéki körutazása során. A fenyvesborította, kőszirtekkel ékes, havas csúcsú nagy hegyeket e vers megírásakor még csak képekről, romantikus -irodalmi vagy útleíró vázlatokból, regékből ismerhette. Alföldi patriotizmusa olyan erős volt, hogy a hetyke felütésű költemény csak azt a meggyőződését tükrözi, miszerint a hegyvidék „zordonságát” semmiképp sem érezheti közelállónak A vers további tíz szakasza minden allegorikus áttételesség nélkül fejti ki, hogy mikoron az alföld szülötte meghitt otthonossággal tekint szét a mások számára talán nem is olyan megejtő tájon, a gáttalan robogás, a messzi távlat, a délibábos síkság varázsa az, ami megfogja, hiszen itt a sas, széles ívű röptét mi sem gátolja. Pszichológus számára könnyű feladat Petőfi szabadságvágyó lelkületének elemzése az Alföldről és a rónaságról szóló költeményei segítségével. Az egyetlen könyvterjedelmű s valóban pszichológiai analízis Wagner Lilla A negyedik Petőfi című, Londonban sok évvel ezelőtt megjelent munkája, azonban meglepően kevés helyet szán a témának. Rámutat, hogy az alföldi eredetű, tágasságokhoz szokott Petőfi ellenszenve az égre magasodó hegyláncokkal szemben bizonyos, — némileg átvitt értelmű — klausztrofóbiát jelez. Hiszen így írt Petőfi: „Állanak kör klém mogorva sziklák, mint / Fenyegető rémek, / A csörgő patakot hányva-vetve, mintha / Láncot csörgetnének.“ (A gólya). „összeszorította a hegyvidéki táj“ — írja Wagner Lilla, s rámutat, hogy Petőfi egyéniségének kialakulásában fontos rónasági eredettel „féktelen szabadságvágya“ és egyben — ez már valóban a pszichoanalista meglátása „becsvágya“ függött össze. („Sors, nyiss nekem tért.“) 1845 áprilisában azután utazást tett Petőfi a Felvidéken, megcsodálta a Tátra égbenyúló bérceit. Eperjes tájékáról ezt írta: „Magyarországban nem sok szebb lehet.“ Útijegyzeteiben ezt is olvashatjuk- „Tiszta időben éjszaknyugatról magas bércek vállai fölött a Tátra hófedett csúcsa piroslott a nap első sugaraitól, mint valami borozó aggastyán király homloka.“ De „ . . . mentül inkább közeledem a Kárpátokhoz, annál nagyobb szolgaságot láttam, s ilyenkor megeresztem képzetem szárnyait és teröpitem lelkemet szülőföldem rónáira, hol az emberméltóság a legalacsonyabb kunyhóban is magasan tartja büszke fejét.“ . Betekintett Petőfi a Tátra festői völgyeibe, felpillantott a romantikus csúcsokra és ezt írta: „ ... ha pedig az utazó kritikus, akkor föllelkesül szívének kilenctized része, s azt mormogja fogai közt: meglehetős!“ Nézte a Tátrát Petőfi míg a lovát patkolták. „De lelkem . .. elsuhant messzire, messzire, oda, hol nincsenek hegyek, hol halmok is alig vannak, hol a Duna omlik méltóságosan, mint Vörösmarty hőskölteményei, hol puszták nyúlnak el, hosszan, mintha a világ végét keresnék... (Petőfi Sándor összes prózai művei, 239. old.). Szinte túlzó a hegyvidék-nyújtotta szépség és vadregényesség meg nem értésének ez az Alföld-soviniszta mértéke. Ám nem igaz, hogy Petőfit soha sem ejtette meg a hegyek bűvölő szépsége. Halála előtt egy évvel, házasemberként, Szendreyéknél és Költőn elmerengett a Nyírestető és Kővár vidékének festőiségén: „Keletre, délre és nyugatra szabad a kilátás majd a végtelenig a bércek teteje fölött, melyek mint három sorba állított óriások állnak ott: az első sor zöld, a második sötétkék, s a harmadik, a legutolsó, világoskék egyenruhában. Ez óriások és a Nyirestető között mélységes völgy, melynek fenekén a csillogó, kanyargó Szamos, mint egy odafagyott villám.“ (i.m. 311 old.) A leírás mágiája, Petőfi legjobb művészi asszociációs tehetségére valló allegóriák, arra mutatnak, hogy Kohón az író mélyebb bűvöletébe került a hegyeknek. S élete utolsó írásában, Marosvásárhelyről Tordán tartózkodó feleségéhez írt levelében ezt olvashatjuk: „Kézdi-Vásárhelynek gyönyörű vidéke van . . . Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be a Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék.“ (i.m. 418. old.) Készülhetett talán Háromszékben ,fészket rakni“. Bizonyos azonban, hogy megmaradt volna a puszta hű fiának, ha hosszú életet ad neki a sors és Pestre vagy éppen a Háromszékbe települ Júliájával. Az Alföld nyíltsága, egyszerűsége azonban mindennél kedvesebb volt számára. Mit írt volna, ha egyszer meglátja a tengeryt? Ismeretlen Petőfi-sorok A Petőfiről szóló irodalom, a Petőfi-filológia eredményeit is összegező utóbbi két évtizedben kiadott új kiadványok számos, eddig ismeretlen adattal gazdagították nagy költőnkről való ismereteinket. Látványos „felfedezésekkel“ sajnos — nem került szembe sem az irodalomtörténész, sem az érdeklődő, de egy régi, az első Bihar megyei napilapban, a NAGYVÁRAD-ban olvasható egykori közlés — mivel az a későbbi költői műhelyre visszajelző fordulatokban gazdag — mindenképpen figyelmet érdemel. A NAGYVÁRAD 1894. évi február 27-i (49.) számában Petőfi-reliquia című „a SZALONTAI LAPOK legutóbbi számából“ megjegyzéssel ellátott cikket közöl a szerkesztő. Az ismeretlen szerző — valószínűleg a SZALONTAI LAPOK publicistája, a későbbi íróként is ismertté lett Nagy Márton — így magyarázza a közlést: „Petőfi a katonaságtól való elválás után leginkább Mezőberényben Orlai Pethies Sománál, legkedvesebb barátjánál tartózkodott, akkor ismerkedett meg ott a szalontai kereskedő Kiskéri Andorral, és az akkor mezőberényi lakos Kiskéri Mihállyal, akivel mint azonosként, mérnökségre készülő ifjúval barátságot kötött. Emlékkönyvébe Petőfi, akkor még Petrovics, a következőket írta: Az élet egy döcögő szekér, mellyel a sors ökrös paripás tüskén-bokron kíméletlenül vágtatnak keresztül, míg az emberből a lelket kirázzák. Van azonban egy párna, melynek puha ölében a döcögős kéjyelmes ringatássá válik. Ki lenne oly kába, hogy ezt minél előbb megszerezni ne iparkodnék? S ki oly kába? ki nem tudja, hogy a párna ... feleség! — Berény, szeptember 16-án, 1842. Petrovics Sándor. Hogy ez a régi közlés és benne a Petőfi-szöveg ismeretlen maradt a kutatók előtt, az azzal is magyarázható, hogy az első forrásként jelzett SZALONTAI LAPOK néhány töredékes évtől eltekintve, nem található meg könyvtárainkban, tárlaptárakban s az átvételt (ollózást?) közzétevő NAGYVÁRAD — lévén konzervatív irányzatú kormánypárti lap — kisebb olvasottságú volt, kiesett a későbbi irodalomtörténeti kutatások, az érdeklődés sugarából. Néhány szót kell ejtsünk a szöveghitelesség kérdéséről is. A dátum és az ismert életrajzi adatok azonossága nyilvánvaló. Költőnk Berényben, 1842 szeptemberében két verset is írt: a Járnak kelnek sokan zöld erdőben .... s a K... Vilmos barátomhoz c. költeményeket. Októberben pedig egyik legismertebb dalát, a Hortobágyi kocsmárosné... strófáit vetette ugyanitt papírra s ebben már az emlékkönyvi bejegyzéssel rokon témát ágyaz szövegbe, a nehéz szekérút s a puha kebel „tárgya“ foglalkoztatja a fiatal poétát: Ej, galambom, milyen puha a keble! Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte. Úgyis kemény ágyam lesz az éjszaka. Messze lakom, nem érek még ma haza. S ehhez hasonlóan bizonyítanak még későbbi Petőfi-költeményekből jól ismert sorok, motívumok is. A feleséget puha párnához hasonlító képek tartalmi-hangulati és stilisztikai hasonlósággal ismétlődnek a Búcsú a nőtelenségtől (1847-ben Szatmáron szeptember 17. között irt) versében — ahol már így összegezi „tapasztalásait“ a költő: Nyoszolyám lesz kedvesem két karja S fejér párnám a puha kebel. S ugyanígy tartalmaz „az élet egy döcögő szekér“ s „a sors ökrös paripái“ stilusfordulataival élő rokonvonásokat A négyökrös szekér egykét gondolatritmusa is. íme, az ismeretlen szalontai közlés jóvoltából az 1842-ből származó rögtönzött, dokumentum értékű Petőfi-sorok így vezetnek klasszikusunk költői műhelye felé, az elfelejtett — és elkallódott — emlékkönyvi bejegyzés az egykori sajtó jóvoltából így lesz irodalomtörténeti értékké. INDIG OTTO ( Kossuth tábora a körúton az Alfödön )