Keleti Ujság, 1920. november (3. évfolyam, 254-261. szám)
1920-11-20 / 254. szám
PÁlyaudvartan is I Len Ilk évfolyam * 254 MB»ls (KormesvAp)| 1920« • Szombat * novemfeer« 20. Előfizetési árak: Politikai napilap Piklőss verbesstő: ZÁGONI ISTVÁN Egyes ára 1 Len Megjelenik minden reggel Sserkentősér s Unió-utca 3. Kiadóhivatal | Unió-utca 3. Teldenazíra «04. Kfilmtogeink utánnyomása tilos imnapalik a magyar nemzetgyűlést A szétaltasatott klillepítmény kaszája Súlyos lapnyadlalommá fejlődött m cseh-nésnai konfliktus Prágában Windischgräti kioktatja a magyarokat Teleki Pál leleplezéseket ígért ■aniu nacionalista pártja beolvad A repatriáltakat csak killSnSs esetekben engedik át a határon A kisebbségek védelme A trianoni békét ratifikálták Bukarestben és Budapesten is- Itt bekebeleztek ezzel a ténynyel minket, amott forma szerint is lemondottak rólunk. A két aktus Romániának és Magyarországnak, tehát a két államnak eddig elintézetlen ügyére tette rá a pecsétet. Ők egymás közt elintézték a maguk dolgát, mi azonban, lekapcsolt részeken élő magyarok, ebbe az intézésbe nem szólhatunk bele, mi nem vagyunk állam, nem lehettünk tárgyaló fél, mi e két aktussal pusztán szenvedő szereplőiként vártuk sorsunk eldőlését jobbra, avagy balra. Sorsunk azonban még nem dőlt el a ratifikálás tényével, csak államjogi helyzetünk tisztázódott és ezzel sorsunk további intézése a mi villáinkra nehezedett. A bekebelezés ugyanis nem jelent beolvadást számunkra és nem is akar jelenteni, ezt a békeakta szövegezői sem követelik tőlünk, sőt nemzeti kisebbség címen az uralkodó fajtól megkülönböztetnek és külön rendelkezésekben kötik ki fajtánk fennmaradásának biztosítékait. Ha tehát a román államba történt átkapcsolásunk a nem magyarajkú román állampolgárokkal bizonyos sorsközösségre utal is, van egy külön magyar sors Romániában, vannak biztosított jogaink és nemzeti evolúciónk előtt nyitott utat hagynak a békeszerződésnek az etnikai kisebbségekre vonatkozó pontjai. Minden szerződés azonban holt betű, írott formalitás. A tartalmát nekünk kell kitöltenünk élettel, nekünk és az államnak, ha lehet közös akarattal s ha szükségesnek mutatkozik elszánt erőfeszítések árán. Tisztában kell lennünk a kérdés felvetődésénél azzal, hogy Románia mindeddig egységes nemzeti állam volt s és ezért vezető politikusaiban nincs még kifejlődve az érzék a nemzeti kisebbségek kezelése irányában. Nekünk kell ezt az érzéket ébrentartani és méltányossá fejleszteni bennük, nekünk kell rámutatni előttük az útra, melyen haladva torzsalkodások és egyenetlenségek maguktól kiküszöbölődnek s a romániai magyarság alkotó energiái üdvösen kihasználhatók lehetnek a nagyobb közösségek számára. Most ne rekrimináljunk Most más a mi kötelességünk, melynek betöltésével megakadályozhatjuk azt is, hogy a jövőben rekriminációkra lehessen szükség. Most első tennivaló magunkat megtalálni, a rendelkezésünkre álló hatalom, jog és erőforrásokat felkutatni, latra vetni értéküket, majd csoportosítani valamenynyit egy szilárd alappá, amelyről megindulhat teljes erővel önvédelmi akciónk s teljes súlyával nyomulhat az államhatalom mérlegének serpenyőjébe. Úgynevezett államalkotó faj voltunk eddig. Sorsunkat bizalommal helyeztük a budapesti kormányok kezébe s ezáltal hozzászoktattuk magunkat bizonyos függéshez és bizonyos támogatáshoz. E megszokás rabjai voltunk , kétségtelenül legnagyobb hatással életünk újszerű alakítására e megszokás elszakítása, semmivé tétele volt és van ma is. Legnehezebb megszokni nekünk is, akárcsak a szülői háztól az élet forgatagába kisodort gyermeknek a magunk lábon járást, a magunk életének a magunk eszközeire utalt kialakítását. Pedig meg kell szoknunk és pedig őszintén, hátsó gondolatok nélkül, hogy önmagunkat kiemeljük a letargiából, hogy saját rendeltetésünket betölthessük, hogy azokat a célokat, amelyeket a magunk fennmaradása, a magunk jövője tűz ki, mentőit rövidesebben s mentől kevesebb felesleges rázkódtatás árán elérhessük. A békeszerződés jóvoltából különös külső patrónusa is volna a nemzeti kisebbségeknek, tehát nekünk is, a Népek Szövetsége képében. Csak most értesítette a szövetség titkára az osztrák kormányt hogy a szövetség tanácsa átvette a garanciát a kisebbségi fajok, vallások és nemzetek fölött. Kötelessége is volt ezt tenni, hiszen a saintgermaini béke kötelességévé tette. Tehát ama kicsinyhitűek számára, akik a bekapcsolt magyarságot külső támogatás nélkül gyengének tartják ahhoz, hogy a maga sorsát hathatósan intézni tudja, ime a külső támogatás lehetősége is felvillan- Íme, nem vagyunk elhagyatva, a világ népeinek társasága gondot visel ránk — érezhetik azok, akik a külső támogatásban megnyugvást találnak. Mi azonban óva intünk mindenkit attól, hogy újabb vérmes reménységekbe ringassa magát. Tudnunk kell és jó tudnunk, hogy van a hátunk mögött egy felebbezési fórum, de ennek értékét annyira túlbecsülnünk nem szabad, hogy ez majd minden nehézséget el fog hárítani érvényesülésünk útjából. Hozzátartozik erőink számbavételéhez a Népszövetség számontartása is. De csak számontartása. A mi utunkat a magunk verejtékével kell kiköveznünk azokkal a kövekkel, amelyeket mi csákányoztunk ki a lehetőségek sziklatömbjéből. A kisebbségek valóban hathatós védelmét csak maguk a kisebbségek tudják ellátni. Jelszavunk legyen : segíts magadon, az Isten is megsegít és — talán — a Népliga is. Az oroszlán szereplése városunkban írtt. Somtimrei Jenő (folytatás és vége.) Az Úr azonban, aki a legvétségosabb pillanataiban veszi pártfogásába a benne bizakodókat, a direktor felé is kinyújtotta segítő kezét. Feilegszakadást küdtitt, irtózatosat, mely valahol a hegyek közt végezhetett feszényű pusztítást, minek következtében a fapiac mellett kanyargó patak száraz medre teabeló éa elszánt folyammá duzzadt, elszekifelta a hidakat, elsöpörte a parti malmokat és ergényvityilákat, a városon felül pedig kitesmékzett a megszirkolt mederből és a külső részeket egyetlen rohanó, veszett sodiu érré változatta Városunkban ezen ez éjszakén egy teremtett lélek le nem hunyta a «Remét. Hassoltak a villámok, recsegett, zengett az ég, mint végit élet napján • a vadul dü bőres áradatot ia fullorditották a menazséria fene vadai, melyeket nétraalul, ketrecestül hátóra kapott a száguldó víz és vitte, dobte, hányta, sodorta a Maros felé. Ráadásul hajnaltéjban lövések is eset tűntek bele a féktelen hangzavarba, ami végképpen teljessé tette a pánikot. Csak későreggelre engedett fel valamelyest a telkekről e rettenetes feszültség. Az ég kiderült és e kelő nép pazar bőkezűséggel szórta decüig aranyát az utcákra, kertekre. Az ár visszahúzódott a fapiacról és a cigány sorról, a fék levelén viigyen győződttegtek a legtisztább brilliáns szikrázó tüzével. A természet a diadalmalma éra ébred-s mnden pompájábanöldökölt, az emberek rzonben csak egyenként é« csak nagykésőre mer*»z«!nak kitenni lábukat a képűn, Szomszéd"'! szomszédra kerítéseken Alée félig aaiot ablakéiból kukucsolva adták egy másnak tudni az éjszaka eseményeit. A vadak egy része kitört a ketrecéből és a preodóráig megit diéta ezek ellen a hajtóvadászatot. Részleteket is tudtak némelyek: a párduc nekiugrott az egyik esendőrnek és a válába aszapott, a tigrist az első lövésre elejtették, a majmok ott döglöttek a ketrecükben, amely valahol a vágóhíd téján megfeneklett s ugyanez a sors érte a rámét, a rókát, a két kis barna bocsot és a nyulakat, melyek az óriás kigyó etetésére voltak szánva. A kígyó bélelt faládában lakott, azt nem tudni mi sors érte. A szegény elaggott, fogatlan oroszlánt sem találják, az biztosan megfulladt, amilyen gyámoltalan volt , valahol a Maros hömpölygeti hullájával a ketrecet. Mindezekben délire a legóvatosbbak is megnyugodtak, az utcák benépesültek és sok szemlélője maradt a menazséria földi maradványainak. Az igazgató pedig boldogan utazott fel Pestre, a biztosítási díjak kimentették az összes vizekből. Délután két órakor nálunk minden úriember az Emkében szokott tarokkozni feketeszó mellett. Az éjszaka eseményei annyi témát adók a kávédél beszélgetésnek, mint még soha. Mint férfiakhoz illik, a csendőrök és a fenevedak harcét vitatta persze kellő szakértelemmel. A közigazgatási gyakornok, ki régen készül Afrikába egy kis oroszlánvadászatra, élénken sajnálta, hogy ezúttal nem vehetett valami kis tréninget. Ugyan ne jérjen a szád — torkolta le a főjegyző — micsoda oroszlánvadászat lett volna az, oroszlán nélkül? — De kérlekalásan — vetette ellen a gyakornok — a tigris, meg a párduc legalább eleven, éles erős, fiatal állatok voltak. Azt ez öreg oroszlén* leülhetné az öklével akárki, hiszen abba már csak hálni járt a lélek. A közvélemény tehát megint csak a szegény rovására alakult ki és nagyon sajnálták a „gyámoltalant", hogy nem adott meg neki a természetes halállal való kimúlás csendes jótéteménye. Az oroszlán épen akkor léped be a kávéháza itón. A sörénye csapzott és a lepockás csupa sár. Olyan volt, mint Lear a negyedik felvonásban. Csak megállóit a nyitott ajtóban, csendesen, bámész szemekkel, mint valami robusztus bernáthegyi, mikor a gazdáját keresi. Az asztal alatt elsőnek a közigazgatási gyakornok fud el, természeesen minden zaj nélkül. A többiek szempillantás alatt követték példáját Egy nagy légy zümmögött az egyik ívlámpa körül. Etry dákó koppanva bukott a billiárdasztal mellé. Jani, a pincér épen szembetalálkozol a szokatlan vendéggel, kezében legyező formában a feketés tálcák Úgy is maradt abban a helyben. A kanalak diszkréten zörögtek a csészék mellett. — Mint mikor behódolt város polgérmesere tálcán nyújtja át a győztes vezérnek a város kulcsait. Ekkor — szerencsére — az utcán elbídult egy itatóra hajtott tehén Az oroszlán szeme megvillant zölden, aztán hirtelen megfordult, összehúzódott mint a rugó és rettenetes ordítással rávetette megát e tehénre. A főtéri borbély idig sokkot kapott, egy úriesszony elájult s az utca olyan kihalt lett, mint a Gobbi sivatag. A sivatag királya eddig nyugodtan marcangolta a tehenet, majd hurcolni próbálta, nem bírt vele, ott hegyin az utca közepén s ügetve megindult a főutcán lefelé, ki a városból Jani, a pincér érezte elsőnek hogy elakadt vérkeringése újból megndul. Elerősenedett kezéből csak most hullottak ki csörömpölve a tálcák. A többiek, kik az asztal alól a nagy tükörablakon át látták az utcai jelenetet, erre lassacskán maguk is láthatókká váltak. — Ki oszt? — kérdezte fehéren a közigazgatási gyakornok. — Mindig az, aki kérdi — válaszolt a főjegyző a gyakornok szeme közé nézve. — Meocvurad a pakli — figyelmeztette percek múltával szóld lóakarattal az öreg megyei allevéltáros a nagy körülekintéssel keverő gyakornokot.