Keleti Ujság, 1939. április (22. évfolyam, 74-98. szám)
1939-04-10 / 82. szám
TÜ8VET — 1939. ÁPRILIS KnzTiUistto Anyóka nem is vette nagyon a szivére, hogy ime a halál eljött és Apókát magával vitte. Apóka szólás-mondása volt, hogy a halál mindenki komája és ritka az az ember, aki elkerüli. Együgyüek és bölcsek, császári népe és útszéli koldusok mind találkoznak vele egyszer ebben a földi életben és igy azután megnyugszanak... Hát most, hogy az idő eljött, megnyugodott Apóka is... Hiszen elbúcsúztak ők szépen. Akkor déltájon még egy kis húslevest is evett az öreg —azt azizirákné hozta át, — aztán a pipáját kérte, de rátömni már nem tudott. Anyóka tömte meg ügyesen és odaadta, a vén ember el is mosolyodott rajta. A pipából csakhamar vékony tüst szállott fel, nagyon vékonyan, szürkén, nyílegyenesen teljesen az ablakon a szakadozott csipkefüggönyön át bekukkant a nap is, hogy sugarához odaért a füstöcske, megreszketett, kanyarodott egyet és úgy foszlott a semmibe. A vén ember csontos, erős kezével a mellén fogta a pipa agyát s Anyóka a maga kezét rátette az övére. A füst meg egyre vékonyabb lett, egyszerre csak azt mondta Apóka nagyon halkan és elengedte a pipát: — Hát... elég volt. Anyóka elvette a pipát és az asztal sarkára állította. Az embere tőlé hajolt s összenéztek. Akkor Apóka mintha csöppet intett volna, azután csak behunyta a szemét. Ennyi volt. A pipa meg ott füstölgött tovább az asztal sarkán. Napok múltával Anyókára rásulyosodott az üres ház. Hiszen aki elmegy, az nem múlik el egyszerre. A sarokban ott áll a csizma, vedlett, megkövesedett csizma, szegény ember jószága. A kalapja a szekrény tetején ül, jobboldalt a lekonyult karimáján ott a keze nyoma, ahogy adjon Istent s fogadj Istent emelietett rajta. Negyednapra Kevesmesről a jegyző szente egy odavalósi ember által, hogy jönne át az öregember, mert a malacának farkas foga nőtt, azt kéne kitömni. De hát bizony akkor már nem volt az öregember sehol. Ilyen barkácsoló ember volt ugyanis a megboldogult világi életének utolján. Fürt, faragott, disznóölésnél segített, ficamodott lábat helyre rángatott, marhakórságra füveket tudott. Éldegélt abból a tudományából, amit felszedett az idő múlásával. "talán egy hét is eltelt már akkor, amikor a Madzaglábú Demény elküldte a nagyobbik fiát, hogy megvan-e az Apóka böllérkése, ő megvenné. Jófogása kés, megadna érte három pengőt. Elővette Anyóka, nézegette, körülforgatta. — Nem adom, fiam. — És rázogatta azt a töpörödött, kis madárfejét, — nem adom oda, mondd meg apádnak, majd tán később... Nem adhatta oda, hogy adta volna. Még szinte meleg volt a nyele az Apóka kezefogásától, legutóbb is elbabrált vele, fenegette, nyelit törölgette. Nem, nem lehet ezt odaadni. Aztán megizirákné, az jó, derék asszony, vetette fel az eszmét, hogy menne be Anyóka az Aggmenházba, biztos, hogy felveszik, jegyző, bíró, mindenki mellette volna, menjen be. Hiszen mit csináljon itt egyedül? Az ember a kis holmiját adetestálja, azok aztán eladják a lim-lomot, a pénzt beteszi a kasszájukba, ő meg az,ulód el lehet náluk élete végéig. Húzódozott Anyóka, deIzirákné csak ütötte a vasat s az öregasszony végül is ráállott. Alázatos instanciázások kezdődtek, kérvény ment, válasz jött, ismét kérvény, a jegyző is irt jobbra-balra s hát most itt az írás. Rendben van. Délutánra már a városi urakat várta Anyóka, akik kocsival jönnek leltárt vesznek, jegyzőkönyvet irnak s kiürittetik a házacskát. Aztán viszik Anyókát be az Aggmenházba. Várta Anyóka a hivatalos személyeket. Készült. Az asztalra kiterítette elsőbben is a nagykendőjét és sorra rakta bele, amit magával visz majd. Fésűt, darab szappant, kis csuporkát — ,,Emlék" az van beírva cifra betűkkel, csorba is már — aztán a Testamentumot, hát azt csak nem hagyja itt. Átszaladt Cziráknéhoz és a macskáját elígérte neki. Viselje gondját. Olyan egerésze, olyan kevés van, mint a Kata, megfogja az a hétfejű sárkányt magát is. Na, aztán egy fényes gombra pántlikázott csináltvirágja is volt Anyókának eldugva jól. Arról még a vénember sem tudott, mert restelte volna Anyóka nagyon. Akkor volt az a kalapja mellett,amikor a katonaságtól hazajött s azon a híres, nevezetes mulatságon azt mondta Anyókának: Te, Közi! Nincsen még egy olyan szép lány Klagenfurtban sem, amilyen te vagy! Akkor volt a kalapjánál ez a virág. Akkor el is veszett és ime, most előkerült. Odarakta szépen a többi holmi közé. Ahogy telt-mult az idő, úgy el-elakadt Anyókának a szive verése. Az udvarra kiszaladt, a fáskamrába is benézett, a hatát kioktatta, szépen viselje magát s megmaradjon Cziráknénál. Az ablakot megmosta, letörölgette, a felső szemet érte el csak székről s hogy ágaskodott, megszédült, a fejéhez kapott, le kellett hogy üljön, zilált a melle. Úgy várta Anyóka a városi urakat, akik írásba szedtek mindent és pecséttel lezárták. Kora délután jöttek meg. Ketten voltak. Az egyik vonnyadtabb, szapora beszédű, beretvált, de bizonyosan ez volt a fő; a másik testes ember, nyitott bajuszt viselt, a nyakán daganat volt, félvállról vett mindent s aktatáskát hozott a hóna alatt. Akkorra anyóka már a nagykendőt letakaritotta az ágy alá mindenestől. — Nocsak, nocsak, vénasszony, maradjon nyugton. Félóra alatt végzünk a vacakjaival. Anyóka arcából minden csepp vér a szívbre tódult. A másik hivatalosan beszélt. TUUoh Meg fog halni — mindenki tudja, meg fog halni és engedik; már sajnálják tőle a gyógyszert, csak a morfium enyhéit nem még — azt is azért, mert gyávák a fájdalom álarctalan szörnyű arcába nézni, gyávák, olyan gyávák, mint én magam. ,, Naponta egyórát, csak ennyitülök ágyánál félszegen, kezének fáradó mozgását bátortalanul figyelem — messzire nyúl, ki tudja merre, olyan távolba már, ami idegen nekem s gyáva vagyok megfogni s visszatartani. Titkok közt jár, nincs köze hozzám.érzem mintha szólna, pedig csak néha mozdul szájat hívni a képzelet látképeit, a tigrist, mely lappangva kushad, az asszonyt, aki bő brokát szoknyában áll s a többi árnyát, kik telizsengják a szobát. Hiába mondom már: reám nézz, elsöszülött fiad vagyok, meg kell értenem, bármit mondasz s megmentelek, ha akarod, véredet adtad, vedd a véremt... de ő hallgat, másfele néz, mint akinek szive mondhatlan óriás titoktól nehéz. SZEMLER FERENC. t — Meg fogjuk állapítani a személyazonosságát. Neve? Született? Kora? stb. Anyóka meg úgy lapult, szegény, a szájaszélét sirás huzigálta, a szeme is meg fátyolosodott és a szive... a szive olyan bolondosan ugrált, hol nagyokat dobbanva, hol kihagyva. Az Anyóka állott s a hivatalos urak nekifogtak a munkának. Ír papírt fektettek az asztalra és morogtak: — Egy darab fenyőasztal, értéke... — a kövér vonogatta a vállát s fitymálva nézegette az asztalt — semmi! Mi értéke van ennek? Tűzgyújtónak való. Legyen négy pengő. Három fenyőszék, egyenkint ötven fillér, egy szekrény, rozoga állapotban, hat pengő. Jézus, Isten! — szaladozott a szeme Anyókának szerte a szobában, — hogy az asztal... hogy semmit se!... Magasságos Úristen! Az egyik lába el volt vékonyodva az asztalnak egészen, ott szokta méregetni a Kata, hogy mekkora tesz az idei hó,b a szekrény— odaropogott, végigtörölte a tenyerével, gyenge mozdulattal végigsimitott rajta, Kata odasündörgött a lábához — pszt, Kata, pszt. — A macskát ne vegyük be, vénasszony? — mondta a kövér. — faji — s nem tudta Anyóka, hányadán van — odaígértem kérem alásan (Iziráknénak. Nevettek a városi urak. — Korlátolt vénasszony — súgta a kövér. A másik végignézte a szeme sarkából és azt mondta: Szenilis. Az öregasszony megijedt. — Nincsen énnekem semmi bajom, megvizsgált az orvos úr is, a kérvény miatt... csak a szivem! — kapott oda a melléhez, — nem tudom miért... — Na, csak nyughassom, míngyárt készen leszünk — és az írás Fölé hajoltak morogva, — egy festett láda, két pengő értékben, egy falifogas, húsz fillér... — Jaj Istenem! — nyilallott át Anyókán s az ablak felőli falra nézett. A kép!... a kép!... azt elviszi, az neki kell, azt nem hagyja! A kép cifra rámában volt és Apókát ábrázolta még legénykorából. Amolyais katonakép. 1 .évor ült Apóka, kivont karddal, gúlába rakott fegyverek, röpködő ágyugolyóbisok, lengő zászlók között. A mentése nyalkán úszott utána s felülről babérágak közül az öreg király nézett le rá, hogy brávó, fiam! Ez aztán a huszár. Hát ezt nem lehet itthagyni. A falhoz sompolygott, széket húzott, felerőlködött rá. A kövérebbik úr észrevette és odaszólt: — Mi az? Anyókának a szive egyszeribe a torkába szaladt, ott kalapált, lüktetett forrón.. — A képet... — motyogta. — Mi van vele? «— A képet... — már a kezében volt s lelépett a székről. — Mutassa csak! — szólt a kövér és felvette a képet, nevetett. — Na, ez nagyszerű. Ez a legérdekesebb holmi az egész házban. — Mutatta a másiknak, az is mosolygott. — Ezt majd kiállíttatjuk, felküldjük Pestre a Nemzeti Szalonba. Kitűnő! Ezt beírom: egy darab művész kép, gyönyörű rámával, üveg alatt, értéke... — felnézett a plafonra — értéke, azaz egy fillér. — A képet... — lihegte Anyóka és utána nyúlt ■— a képet!— Ejnye! — mondta a beretvált ember szigorúan. — A képet! — makacskodott Anyóka eszelősen és utána kapkodott, de a másik mereven tartotta magasra és Anyóka két keze úgy is maradt, felnyujtva a levegőben az Úristen felé, akinek árnyékában immár régen ott üldögélt az öreg király s azóta jelentkezett nála a huszárja is klappanó sarokkal, szépen, tisztelegve. Az öregasszony állt mereven, mozdulatlanul, csak nézett kétségbeesetten, aztán a szive egyszerre csak nagyot dobbant... kihagyott... megcsöndesedett... — és elhült a padlaton, hangtalanul. — Isja! — kapott utána ijedten a bajuszos, a másik meg víz után nézett. De Anyóka már nem mozdult. Feküdt békén az asztal előtt. A Kata felkunkorította a farkát, úgy állott a tejmnét és nézte. A nap még beleesett egyszer a szakadozott csipkefüggönyön keresztül, végigrezgett az ablakdeszkán — ahol Apóka dohányt szokott vágni — az asztalon,, a székeken, villant egyet a szekrény oldalán, végül megsupogatta a fejét az öregasszonynak és csendesen kiosont. Így maradt otthon Anyóka. 23