Keleti Ujság, 1939. április (22. évfolyam, 74-98. szám)

1939-04-10 / 82. szám

TÜ8VET — 1939. ÁPRILIS KnzTiUistto Anyóka nem is vette nagyon a szivére, hogy ime a halál eljött és Apókát magával vitte. Apóka szólás-mondása volt, hogy a halál minden­ki komája és ritka az az ember, aki elkerüli. Egy­­ügyüek és bölcsek, császári népe és útszéli koldu­sok mind találkoznak vele egyszer ebben a földi életben és igy azután megnyugszanak... Hát most, hogy az idő eljött, megnyugodott Apóka is... Hiszen elbúcsúztak ők szépen. Akkor dél­tájon még egy kis húslevest is evett az öreg —­­azt a­zizirákné hozta át, — aztán a pipáját kérte, de rátömni már nem tudott. Anyóka tömte meg ügyesen és odaadta, a vén ember el is mo­­solyodott rajta. A pipából csakhamar vékony tüst szállott fel, nagyon vékonyan, szürkén, nyíl­egyenesen teljese­n az ablakon a szakado­zott csipkefüggönyön át bekukkant a nap is, hogy sugarához odaért a füstöcske, megreszke­tett, kanyarodott egyet és úgy foszlott a sem­mibe. A vén ember csontos, erős kezével a mel­lén fogta a pipa agyát s Anyóka a maga kezét rátette az övére. A füst meg egyre vékonyabb lett, egyszerre csak azt mondta Apóka nagyon halkan és elengedte a pipát: — Hát... elég volt. Anyóka elvette a pipát és az asztal sarkára állította. Az embere tőlé hajolt s összenéztek. Akkor Apóka mintha csöppet intett volna, az­után csak behunyta a szemét. Ennyi volt. A pipa meg ott füstölgött tovább az asztal sarkán. Napok múltával Anyókára rásulyosodott az üres ház. Hiszen aki elmegy, az nem múlik el egyszerre. A sarokban ott áll a csizma, vedlett, megkövesedett csizma, szegény ember jószága. A kalapja a szekrény tetején ül, jobboldalt a le­konyult karimáján ott a keze nyoma, ahogy ad­jon Istent s fogadj Istent emelietett rajta. Negyednapra Kevesmesről a jegyző szente egy odavalósi ember által, hogy jönne át az öreg­ember, mert a malacának farkas foga nőtt, azt kéne kitömni. De hát bizony akkor már nem volt az öregember sehol. Ilyen barkácsoló ember volt ugyanis a meg­boldogult világi életének utolján. Fürt, faragott, disznóölésnél segített, ficamodott lábat helyre rángatott, marhakórságra füveket tudott. Élde­gélt abból a tudományából, amit felszedett az idő múlásával. "talán egy hét is eltelt már akkor, amikor a Madzaglábú Demény elküldte a nagyobbik fiát, hogy megvan-e az Apóka böllérkése, ő meg­venné. Jófogása kés, megadna érte három pen­gőt. Elővette Anyóka, nézegette, körülforgatta. — Nem adom, fiam. —­ És rázogatta azt a töpörödött, kis madárfejét, — nem adom oda, mondd meg apádnak, majd tán később... Nem adhatta oda, hogy adta volna. Még szinte meleg volt a nyele az Apóka kezefogásá­­tól, legutóbb is elbabrált vele, fenegette, nyelit törölgette. Nem, nem lehet ezt odaadni. Aztán meg­­izirákné, az jó, derék asszony, vetette fel az eszmét, hogy menne be Anyóka az Aggmenházba, b­iztos, hogy felveszik, jegyző, bíró, mindenki mellette volna, menjen be. Hiszen mit csináljon itt egyedül? Az ember a kis holmi­ját adetestálja, azok aztán eladják a lim-lomot, a pénzt beteszi a kasszájukba, ő meg az,ulód el lehet náluk élete végéig. Húzódozott Anyóka, de­­Izirákné csak ütötte a vasat s az öregasszony végül is ráállott. Alázatos instanciázások kez­dődtek, kérvény ment, válasz jött, ismét kér­vény, a jegyző is irt jobbra-balra s hát most itt az írás. Rendben van. Délutánra már a városi urakat várta Anyóka, akik kocsival jönnek lel­tárt vesznek, jegyzőkönyvet irnak s kiürittetik a házacskát. Aztán viszik Anyókát be az Aggmen­házba. Várta Anyóka a hivatalos személyeket. Ké­szült. Az asztalra kiterítette elsőbben is a nagy­­kendőjét és sorra rakta bele, amit magával visz majd. Fésűt, darab szappant, kis csuporkát — ,,Emlék" az van beírva cifra betűkkel, csorba is már — aztán a Testamentumot, hát azt csak nem hagyja itt. Átszaladt Cziráknéhoz és a macskáját elígérte neki. Viselje gondját. Olyan egerésze, olyan kevés van, mint a Kata, meg­fogja az a hétfejű sárkányt magát is. Na, aztán egy fényes gombra pántlikázott csináltvirágja is volt Anyókának eldugva jól. Arról még a vénember sem tudott, mert restelte volna Anyóka nagyon. Akkor volt az a kalapja mellett,a­mikor a katonaságtól hazajött s azon a híres, nevezetes mulatságon azt mondta Anyó­kának: Te, Közi! Nincsen még egy olyan szép lány Klagen­furtban sem, amilyen te vagy! Ak­kor volt a kalapjánál ez a virág. Akkor el is ve­szett és ime, most előkerült. Odarakta szépen a többi holmi közé. Ahogy telt-mult az idő, úgy el-elakadt Anyókának a szive verése. Az udvarra kisza­ladt, a fáskamrába is benézett, a hatát kiok­tatta, szépen viselje magát s megmaradjon Czi­­ráknénál. Az ablakot megmosta, letörölgette, a felső szemet érte el csak székről s hogy ágasko­dott, megszédült, a fejéhez kapott, le kellett hogy üljön, zilált a melle. Úgy várta Anyóka a városi urakat, akik írásba szedtek mindent és pecséttel lezárták. Kora délután jöttek meg. Ketten voltak. Az egyik vonnyadtabb, szapora beszédű, beretvált, de bizonyosan ez volt a fő; a másik testes em­ber, nyitott bajuszt viselt, a nyakán daganat volt, félvállról vett mindent s aktatáskát hozott a hóna alatt. Akkorra anyóka már a nagyken­dőt letakaritotta az ágy alá mindenestől. — Nocsak, nocsak, vénasszony, maradjon nyugton. Félóra alatt végzünk a vacakjaival. Anyóka arcából minden csepp vér a szívbre tódult. A másik hivatalosan beszélt. TUUoh Meg fog halni — mindenki tudja, meg fog halni és engedik; már sajnálják tőle a gyógyszert, csak a morfium enyhéit nem még — azt is azért, mert gyávák a fájdalom álarctalan szörnyű arcába nézni, gyávák, olyan gyávák, mint én magam. ,, Naponta egy­­órát, csak ennyit­­ülök ágyánál félszegen, kezének fáradó mozgását bátortalanul figyelem — messzire nyúl, ki tudja merre, olyan távolba már, ami idegen nekem s gyáva vagyok megfogni s visszatartani. Titkok közt jár, nincs köze hozzám.­­érzem mintha szólna, pedig csak néha mozdul szája­t hívni a képzelet lát­képeit, a tigrist, mely lappangva kushad, az asszonyt, aki bő brokát szoknyában áll s a többi árnyát, kik telizsengják a szobát. Hiába mondom már: reám nézz, elsöszülött fiad vagyok, meg kell értenem, bármit mondasz s megmentelek, ha akarod, véredet adtad, vedd a véremt... de ő hallgat, másfele néz, mint akinek szive mondhatlan óriás titoktól nehéz. SZEMLER FERENC. t — Meg fogjuk állapítani a személyazonos­ságát. Neve? Született? Kora? stb. Anyóka meg úgy lapult, szegény, a szája­­szélét sirás huzigálta, a szeme is meg fátyoloso­­dott és a szive... a szive olyan bolondosan ug­rált, hol nagyokat dobbanva, hol kihagyva. Az Anyóka állott s a hivatalos urak nekifogtak a munkának. Ír papírt fektettek az asztalra és morogtak: — Egy darab fenyőasztal, értéke... — a kö­vér vonogatta a vállát s fitymálva nézegette az asztalt — semmi! Mi értéke van ennek? Tűz­gyújtónak való. Legyen négy pengő. Három fe­nyőszék, egyenkint ötven fillér, egy szekrény, rozoga állapotban, hat pengő. Jézus, Isten! — szaladozott a szeme Anyó­kának szerte a szobában, — hogy az asztal... hogy semmit se!... Magasságos Úristen! Az egyik lába el volt vékonyodva az asztalnak egé­szen, ott szokta méregetni a Kata, hogy mek­kora tesz az idei hó,­b a szekrény­­— odaropo­gott, végigtörölte a tenyerével, gyenge mozdu­lattal végigsimitott rajta, Kata odasündörgött a lábához — pszt, Kata, pszt. — A macskát ne vegyük be, vénasszony? —­ mondta a kövér. — faji — s nem tudta Anyóka, hányadán van — odaígértem kérem alásan (Iziráknénak. Nevettek a városi urak. — Korlátolt vénasszony — súgta a kövér. A másik végignézte a szeme sarkából és azt mondta: Szenilis. Az öregasszony megijedt. — Nincsen énnekem semmi bajom, megvizs­gált az orvos úr is, a kérvény miatt... csak a szi­vem! — kapott oda a melléhez, — nem tudom miért... — Na, csak nyughassom, míngyárt készen leszünk — és az írás Fölé hajoltak morogva, — egy festett láda, két pengő értékben, egy fali­­fogas, húsz fillér... — Jaj Istenem! — nyilallott át Anyókán s az ablak felőli falra nézett. A kép!... a kép!... azt elviszi, az neki kell, azt nem hagyja! A kép cifra rámában volt és Apókát ábrá­zolta még legénykorából. Amolyais katonakép. 1 .évor­ ült Apóka, kivont karddal, gúlába rakott fegyverek, röpködő ágyugolyóbisok, lengő zász­lók között. A mentése nyalkán úszott utána s felülről babérágak közül az öreg király nézett le rá, hogy brávó, fiam! Ez aztán a huszár. Hát ezt nem lehet itthagyni. A falhoz sompolygott, széket húzott, felerőlködött rá. A kövérebbik úr észrevette és odaszólt: — Mi az? Anyókának a szive egyszeribe a torkába szaladt, ott kalapált, lüktetett forrón.. — A képet... — motyogta. — Mi van vele? «— A képet... — már a kezében volt s lelé­pett a székről. — Mutassa csak! — szólt a kövér és fel­vette a képet, nevetett. — Na, ez nagyszerű. Ez a legérdekesebb holmi az egész házban. — Mu­tatta a másiknak, az is mosolygott. — Ezt majd kiállíttatjuk, felküldjük Pestre a Nemzeti Szalonba. Kitűnő! Ezt beírom: egy da­rab művész­ kép, gyönyörű rámával, üveg alatt, értéke... — felnézett a plafonra — értéke­­, azaz egy fillér. — A képet... — lihegte Anyóka és utána nyúlt ■— a képet!­­— Ejnye! — mondta a beretvált ember szi­gorúan. — A képet! — makacskodott Anyóka esze­lősen és utána kapkodott, de a másik mereven tartotta magasra és Anyóka két keze úgy is ma­radt, felnyujtva a levegőben az Úristen felé, akinek árnyékában immár régen ott üldögélt az öreg király s azóta jelentkezett nála a huszárja is klappanó sarokkal, szépen, tisztelegve. Az öregasszony állt mereven, mozdulatlanul, csak nézett kétségbeesetten, aztán a szive egyszerre csak nagyot dobbant... kihagyott... megcsönde­­sedett... — és elhült a padlaton, hangtalanul. — Isja! — kapott utána ijedten a bajuszos, a másik meg víz után nézett. De Anyóka már nem mozdult. Feküdt békén az asztal előtt. A Kata felkunkorította a farkát, úgy állott a tejmnét és nézte. A nap még bele­esett egyszer a szakadozott csipkefüggönyön ke­resztül, végigrezgett az ablakdeszkán — ahol Apóka dohányt szokott vágni — az asztalon,, a székeken, villant egyet a szekrény oldalán, vé­gül megsu­pogatta a fejét az öregasszonynak és csendesen kiosont. Így maradt otthon Anyóka. 23

Next