Keleti Ujság, 1943. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1943-01-13 / 9. szám
4 pfakz&ndr&xa 19 4 3. J AN Van 13 Lupu elmélete a románok eredetéről u. A Keleti Uíjság tegnapi számában , közöltük Gálai László egyetemi tanárnak Lupu dr. uj román származási elméletére adott érdekes és értékes kritikai megjegyzéseit, amelyek a „Kisebbségi Körlevél“ 1998 januári számában láttak napvilágot. Az alábbiaknak adjuk a cikk befejező részét, amely a legjózanabb tudományos eszközökkel világítja meg Lupu dr. ús mítoszának értékét. De talán, mondhatná valaki, ha nem is volt eredetileg a latinnal azonos a dák nyelv, nem lehetséges-e vágjon annak feltételezése, hogy Dáciában már a római hódítás előtt megindult a romanizáció és a dák nyelv éppen úgy latin szavakkal telítődött, akárcsak sokkal később egy másik illír-trák sarj, az albán? Sajnos e feltevésnek sem látjuk semmiféle megalapozottságát. Mert bármilyen intenzív is lett volna ez az okkupációt megelőző állítólagos latin hatás (amely a közismert dák-római ellentétek miatt egyébként kevéssé valószínű!), akkor is e friss jövevényszóréteg aligha változtatta volna meg a nyelv egész karakterét. Az albánba hiába került át igen sok latin szó, s hiába özönlött később számos szláv elem a román nyelvbe, azért még az albán sem lett belső szerkezetében latin s a román nyelv szerkezete sem szlávosodott el komolyabb mértékben. Ha tehát a román nyelv valóban nem a vulgáris latin, hanem a dák folytatója lenne, akkor valószínüleg — az illsztrált rokonság révén — erősen hasonlítana az albánhoz, de nem a latinhoz, s alapjában véve olyan elszigetelt, társtalan maradvány lenne, mint a paszk, a hajdan oly elterjedt ibér nyelv kései leszármazottja. S ebben a hipotetikus román nyelvben ősi latin elemek aligha lennének: a dák nyelvnek ugyanis ismerjük egypár elemét (ilyen például a görög átírásiban megmaradt skalmé „kard“, amely az óskandináv szóval látszik egyezni), de állítólagos latin jövevényszavaiból egy sem maradt az utókorra. Az a néhány szó, amelyet feltétlen bizonyossággal dáknak tarthatunk, mindenkor Inkább az albánnal, a balti nyelvekkel és más indogermán csoportokkal egyezik, de éppen a latinnal jóformán soha! A dákok egyik törzsének, a karpok hegyi népének nevét — tőlük eredt a Kárpátok elnevezése is — például a latin nyelv segítségével igazán nem tudjuk megfejteni, de lám az albán karpe „szikla“ szó egyszerre a helytes megoldáshoz vezet! S ha az antik Dácia provincia egyik részét „Dacia Maluensis“-nek nevezték, ezt a küönös jelzőt sem a latin szókincs világítja meg, hanem az albán mal’ „hegy“ szó, amellyel a lett mala „part" is rokonságot mutat. Ebben az esetben figyelembe vehető ugyan a román mai „part" szó is, de erről — alább kifejlődő érveink miatt — egészen bizonyos, hogy az albán-román érintkezésből, tehát egy későbbi fejlődésből származik. Lupu tévelygései a dák nyelvet illetőleg annál érthetetlenebbek, mert éppen legutóbb jelentek meg román részről olyan munkák, amelyek e zavaros kutatásterületen aránylag könnyű eligazodást biztosítanak. Ha csak Iorgának utolsó nagy szintézisét lapozta volna fel, ebből is láthatta volna, hogy egy olyan nyelv, ahol a totem állatként is használatos „róka“ bassara, a „község“ vagy „vár“ pedig para, dava vagy eseteg buna, semmiképpen sem mondható latinnak. Az sem lett volna meglepő, ha Lupu ismeri A. Rosettinek, a bukaresti egyetem kiváló romanistájának most megjelenő nagy román nyelvtörténetét, amelynek II. kötetében külön fejezet szól ha nem is dák, de — sokkal helyesebben — a trák nyelv egynémely biztos nyomáról. Ismét az előbbi eset forog fenn: a trák és dák szavakat és tulajdonneveket legfeljebb albán elemekkel vethetjük össze, de semmiesetre sem latin tövekkel. Dardania balkáni trák provincia nevé, ben az albán dardhe „körte“ szóval egyező tő rejlik, Dalmatia neve az albán de'.mje , juh“ szóra emlékeztet, s Buzau, romániai folyó és megye nevében talán ugyanaz a trák Byzas személynévvel van dolgunk, amellyel Bizánc nevét is kapcsolatba szokták hozni ... Mindez a felvetett nézet igazsága ellen bizonyít, s aligha tévedünk, ha azt tartjuk, hogy Lupu kísérlete a dák-latin nyelvi azonosságot illetőleg komoly követőkre sohasem fog találni. Legfeljebb olyanokra, akik mint Lupu, képesek Decebal nevének utósó szótagjában ugyanazon „phoeniciai“ elemet keresni, mint a Fekete-tenger melletti Balcik város nevében ... Ez a kiábrándítóan dilettáns egyeztetés éles világot vet arra a felkészültségre, amelyet Lupu egy sokágú filológiai és történeti probléma megoldásához fogott, hiszen ismeretes, hogy Djebal nevének valószínűleg „dák vezér“ volt a jelentése, s benne semmi olyan szóelem nem lappang, amit az antik korban tudvalevőleg Dionysopolisnak nevezett Balcik mai nevével hozhatnánk kapcsolatba. Ezen utóbbi elnevezés ugyanis nyilvánvalóan török eredetű, vö. oszmánul balegk „agyag, sár, mocsár, stb.“. Ezek után nem kell talán sok szót vesztegetnünk ama szintén „phoeniciai“ Arad névre, amelyet Lupu szintén a maga sajátosan elképzelt Dáciájával hoz kapcsolatba, bár nem mondja meg pontosan, milyen romániai névre gondol. Csak nem Arad, városának nyilván magyar eredetű neve (régen Orod, az úr szóból, vö. uruszági ország) jutott az élénk képzeletű szerzőnek eszébe?! Az igazság tehát az, ha a román nyelv egyenesen a dákból származna, akkor semmiesetre sem lehetne oly mértékben latin jellegű, ami minek ma és történetének minden fázisában ismerjük. Tény azonban, hogy az ősi román szókincsben szép számmal akadnak olyan szavak, amelyek nem latin és nem szláv eredetűek, s amelyeknek valóban I köze lehet Délkeleteurópa praelatin népei- I hez. Ezek az u. n. „Balkanwörter“ első-sorban a pásztorkodásra s a szabad termé-szetben való élet mindennapos fogalmaira vonatkoznak, tehát tökéletes összhangban vannak azzal a képpel, amit az ősi román művelődésről más tudományágak, így a történelem és a néprajz vázoltak. Ilyen ősi szavak — Rosetti, Capidan és más neves román nyelvészek szerint — a következők: bach „idősebb pásztor, sajttermelő" v. ö. albán bats „älterer Bruder, Cesele"; balega „trágya“ v. ö. albán bagé je „Kuh- und Pferdemist“; barza „gólya“ v. ö. alb. barth „fehér“; basca „gyapjú“ v. ö. albán baské „Fness"; brad „fenyő" v. ö. albán breíh „Tanne“; briu „öv" v. ö. albán bres, brez „Gürtel“; bucurie „öröm" v. ö. albán bukure „szép“; buza „ajak“ v. ö. albán buzé „Lippe“; catun „pásztorszállás“ v. ö. albán katunt „Gebiet Stadt, Dorf“; fluer „furulya" v. ö. albán flo(j)ere „Flotte, Pfe'fe“; murg „barna" v. ö. albán murk, murgu „dunkel, schwarz, grau“; strunga „karám“ v. ö. albán shtrunge „Abteilung de Pferchs, in dem die Ziegen gemolken werden“; tap „bak“ v. ö. albán tsap „Ziegenbock“; tare „karám" v. 8. albán thark „Hürde, Pferch“ és még sok más szó. E jelentős szóanyag, amelyhez még közös kifejezések, közös mondattani sajátságok (hátratett névelő) és közös jelentésfejlődésen keresztülment latin elemek (pl. conventual - román cuvânt, a'bán kuvend „szó, beszéd") oly szoros kapcsolatot jelentenek az ősromán és az a'bán nyelv között, hogy e kapcsolatot csakis hosszú és beható érintkezéssel, sőt együttéléssel lehet magyaráznunk. Az egyezések oly természetűek, hogy azokat közös ősi alapból (tehát a balkáni trákból) csak egyes esetekben szabad származtatnunk (ilyen pl. talán a brit, amelynek albán megfelelője egy, a románban meg nem lévő képzőt mutat). A felsorolt szavak túlfyomó része viszont a Balkánon lejátszódott albán-román szimbiózisnak ékes bizonysága s még azt is vallja, hogy a szimbiózis történeti kereteit nem valami gigantikus arányú antik államalakulat,, hanem a pásztoréletnek sokkal szerényebb adottságai nyújtották. Mivel pedig az ősrománsággal érintkező ősalbánokat feltétlenül a Balkán-félszigetre kell helyeznünk (legújabban G. Stadtmüller német történész az albán őshazát Albánia északi részére, a Mati-hegységbe helyezte), a közös szókinccsel kapcsolatban mint praelatin szubsztrátum természetesen csak a trák nyelvnek, Dunától délre élt ágazatai jöhetnek számításba. Moesusok, odryzek, triballusok, dardánok nyelve mind adhatott elvileg valamit az öszorztánnak, csak éppen ama dákoké nem, akikre Lupu annyit hivatkozik. Hiszen ismeretes — s erre Alfóldi András legutóbb olaszul is megjelent szép tanulmányban utalt — hogy a renitens dákokat a rómaiak ,Dácia meghódításakor jóformán teljesen kiirtották, tehát még magának a maii Erdély területének sem lehetett a római hódítás korában dák szubsztrátuma. Alföldi András kiváló tanítványa, Herényi András a dáciai személynévanyag vizsgálata alapján ugyanerre az eredményre jutott: ezrekre menő császárkori római nevek melett alig egy-két tucat itt a bennszülött személynév, s ezek is mind olyan nevek, amelyek nyilvánvalóan a Dunától délre utalnak, tehát viselőik minden bizonynyal Dáciába költözött déltrákok lehettek. S végül — ismét a sokat hánytorgatott dák nyelvvel kapcsolatban— még egy nyelvi bizonyíték: A „borsó" neve románul mazare, régen talán mazire, ha az arumén madzire bizonyságát perdöntőnek fogadnék el. E szó nem latin, hanem inkább az ugyancsak „Erbse“ jelentőségű albán modhiqilé szóval mutat letagadhatatlan hasonlóságot. Ebben az esetben abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ismerünk egy hasonló dák növénynevet is, amely görög átírásban kb. midzeia. Ha a román nyelvnek legalább nem-latin elemei valóban dák eredetűek lennének, akkor joggal várhatnók el, hogy e véletlenül fennmaradt dák elnevezés hangalakja a kikövetkezhető legrégibb román alakkal pontosan egyezzék. Amint látjuk, erről szó sem lehet; nemcsak azért, mert az i-e-a vokalizmus egészen más, mint a román szó a-i-a vokalizmusa, vagy az albán szó a-u-e hangzói, hanem azért is, mert a dák szó egészen másfajtájú növényt jelöl („Thymian“ vagyis „kakukfa, démutka"). A józan vizsgálódás fényében tehát nemcsak minden alap kicsúszik •» dák nyelv őslatin jellege alól, de még azt sem látjuk bizonyítottnak, hogy a románoknak egyáltalában valami közük lehetne a dákokhoz. Dákok a Balkánon nem igen voltak, a román n nyelv pedig feltétlenül a Balkán-félszigeten alakult ki, mégpedig egy olyan időpontban (a III.—VI. században), amikor a dákság már jóformán teljesen eltűnt a történelem színpadáról. A „decebali“ származás tehát megint csak egy olyan felfogáshoz vezet, amely lehet ugyan nemzeti mítosz, de tudományos szempontból — Lupu szavával élve — „fenomen imposibil“, lehetetlen és soha nem is létezett jelenség. A román múlt minden vonatkozása anynyira egy aránylag kicsiny és legalább kezdetben fetétlenül egységes balkáni élettérre utal, hogy ama felfogás, amelyet a fentebbiekben vázoltunk, napjainkban már külföldön is mindjobban utat tör magának. Bizonyára Lupu is tudja, hogy éppen az a Stadtmüller, aki az albán őshazára vonatkozó kutatásai révén a Balkán történetének egyik legjobb ismerője, nemrégen ismételten az erdélyi román őshaza ellen nyilatkozott. örömmel látjuk, hogy e felfogás immár érvényesül külföldi publicisztikai jellegű munkákban is, amint azt például H. Scheibenpflug „Rumänien-Reise“-ja is meggyőzően bizonyítja. Maguk a románok viszont csak akkor szabadulnának meg az egész tudományos életüket behálózó mythomániától, ha végre elfogulatlanul mernék tekinteni népük kialakulásának alaptényeit. A puszta igazság elismerése sohasem lealázó, hanem inkább bocs józanságra vall. S végül meg kell jegyeznünk azt is, hogy magyar szemmel nézve Lupu elméletét feltétlenül rideg elutasítással kell fogadnunk. Nincs miért örvendeznünk: távolról sem tépi el azokat a szálakat, amelyek a románságot a latinsághoz fűzik, hanem a nemzeti büszkeség paroxizmusában az ősrománságot, illetve az ennek alapját képező trák-dák népet teszi meg az egész latin nyelv és kultúra szülőanyjává. Nem jelent haladást az erdéli kontinuitás megítélésében sem, sőt inkább határozott visszaesést jelez: immár nem 2000, hanem egyenesen 3000 éves kontinuitással érvel s olyan etnikai fogalmakkal dolgozik, amelyek — mint a Weigand hasonlatában szeplő „olaj-folt" — valóban „szétfoynak" Délkeleteurópa minden tája felé. Pozitív mag — mint tanulmányunk bevezetésében mondottuk —LUPU elgondolásában mindössze annyi, hogy a román lelkekben is úgy látszik él a kétely: valami nincsen rendben a dák-román nemzeti mítosz körül! Hogy aztán ebből a kételyből a románok valaha is el fognak-e jutni a tények őszinte beismeréséig, azt a jövő fejlődése fogja megmutatni. GALDI LÁSZLÓ Megérceztek az u| * r GAZ HOSUGARZOK Szenet és fát takarít meg vele. Tiszta! i T Olcsói Gazd Óránkénti fogyasztás 12 fillér. Úgy palack, mint városi gázra kapható. UA Gázmüvek propaganda üzlete: Wesselingi M.-utca 35. Telel»!?: 31-59. / A Vitézi Rend Zrínyi- csoportja szerdán tartja harmadik nemzetneves előadásét Kolozsvár,január 12. A Vitézi Rend kolozsvári Zrínyi-csoportja január 13-án, délután 6 órakor tartja harmadik nemzetnevelő előadását a piarista gimnázium dísztermében, melyre felhívja a vitézek, tűzharcosok, Nemzetvédelmi Keresztesek, Wesselényi Lövész Egyesület és Székely Hadosztály Egyesület tagjainak és hozzátartozóinak figyelmét. A műsort a levente-zenekar nyitánya után dr. Boga Alajos pápai prelátus szavai vezetik be. Papp Jánossy Béla író verseiből ad elő. Előadást dr. Atzél Ede főlövészmester tart „Védekezés a magyarság egysége elleni külső és belső propagandával szemben“ címmel, mely után Angyal Nagy Gyulának, a Nemzeti Színház közkedvelt énekesének énekszáma következik Jódai Gábor kísérete mellett. Vass Magda sajátszerzeményű versei után a műsort a leventezenekar zárja be. Belépés díjtalan. Az érdeklődő közönséget szívesen látja a Vitézi Rend Zrínyi-csoportja. H I£HT fi Men ezt a lám* *7 H1KURSSEN M ORSZÁG EGÉSZ 4 kh L, b T1 ff VEVŐK KPfcS KOUJSAUBAN B ZMNSfcGh olvas*»