Képes Európa, 1996. január-március (5. évfolyam, 1-13. szám)
1996-01-03 / 1. szám
GYURKOVICS TIBOR A női munkaerő Eskenázy szerette a nőket, hogyne szerette volna, nekik köszönhette az életét. Csakúgy, mint mindenki. Az anyjának, a szép szeretőknek-szerelmeknek, ápolónőknek, dadáknak, orvosnőknek, operistáknak és színészi nőknek, teológáknak, költői kékes harisnyáknak - csak az ész, csak azt tudnám feledni! -, természetes illatú, lenvászon szagú fehéres cselédeknek és finnya úrias hölgyeknek, ahogy az elő van írva. „Szerelmes vagyok minden nőbe, akár fekete, akár szőke...” - írá a kis Eskenázy papgimnáziumi tanulmányai kora idején. De nemcsak a szerelem, persze, nemcsak a szerelem. Maga az inspiráció, az ösztönzés, az ihlet melege, a finom hosszú körmök jégszorító hidege, maga az egész nő-mennyország, a Bahcsiszeráji szökőkút, a hangulat verscsináló ámulata, a külön nem, ami ugye, bármilyen nagy divat is - Amerikából, minden jó onnan jó -, az uniszex, sőt a homoszex, ő a külön nem, a másság nagy pártján maradt, mármint Eskenázy, szerette ezt a másságot, jobban, sokkalta jobban, mint a nemi önazonosságot, melytől azért azt futtában reménytette, hogy nem lesz kötelező. Szóval, szerette-hitteremélte a másik nemet, a nőit, mint reális és földöntúli paradicsomot. No de aztán, a nő - mint munkatárs! Isten ne vegye bűnömül vagy zokon, az a borzalom. Ha belegondolt Isten sorsába, Eskenázy rájött, bármennyire is rászoruló és férfisorsú volt a Teremtő annak idején, midőn csinálta a világot... „és monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói az ünnepeknek, napoknak és esztendőknek... És úgy jön...” - bármennyire ő maga is jónéven vette volna, és hogy pestiesen szóljak, jól jött volna neki egy nő-társ, társnő, alkotó-nőtárs, hogy úgy mondjam, elkelt volna egy társszerző-ihlető társnő, mégsem vetemedett arra, hogy maga mellé vegyen egy nőnemű munkatársat a nagy világcsinálásban, ha megfordult is úristeni agyában eme gondolat, hamar elhessentette magától eme hatékony vélelmet, és maga csinálta az egész balhét és bummot, tudván tudva, hogy munkatársnak az egyébként igen inspiráló és gyönyörűséges női nagy nemek nem alkalmatosak, sőt, egyenesen borzalmatosak. Lehet, hogy ilyen esetben a világ - maga a világegyetem! - sem jöhetendett volna létre a női munkálkodás borzalmas segítségével! Gondoljunk csak bele! Nem lett volna világ és mi sem lettünk volna, ha az Úr maga mellé engedte volna valamely némberi teremtő vagy teremtősegéd akár éteri maszkját is! Nem. Ha dolgozni kell, nem! Eskenázy - álmában - végigélte mindezt, mint főszerkesztő, vállalati vezető, bandavezér, iskolaigazgató, intézetprofesszor, sőt házikupleros és színházintendáns, és megtapasztalta a női nem munkaerejét és viszonyát (mert az mindig van nekik!), midőn nyak- és homlokereinek kipattanó dudorodásával szerette volna munkába vonni titkárnőit, tanársegédeit, adjunktusait, számítógép-technikusait és segédszerkesztőit, akik balettos és pajzán és tini könnyedséggel megbillentve lenti tájaikat és enyhén spiccre álló micsoda mutogató mozdulattal a föltornyosuló íróasztalnak dőlve, mint veszélyes táncos tangóban a homorítóan kemény férfitársnak akár beállítottak, mondván: - Hiába üvöltesz, kérsz, hetvenkedsz, dudorodsz homlokilag és bárhogy, hiába utasítasz, követelsz, reszketsz, vedd tudomásul, én nő vagyok! Bocsáss meg, drága macám és pótolhatatlan segítőtársam, álompartnerem a munkámban és munkapartnerem az álmaimban, ebben a különös esetben, midőn tevékenységre, rendszerességre, bejövetelre, nem itt-alvásra, hanem itttartózkodásra, sőt verejtékes dolgozásra volna szükségem, ezt mit jelent? - Ennyit. Amennyit a nemem. És ez a nem elfoglalt egy egész hónapot, évet, szakaszokat, heteket, hullámzásokat - nő vagyok, édes főnököm! Fáj a fejem. Hullámzók. Úgy vagyok. Nem úgy, ahogy gondolod, hanem amúgy. Szédülök. Ledűlök. Állóhelyemben kifordul alólam a talaj. Az anyaföld. Reszketek. Hogy elhagy-e? Hogy elvesz-e? Hogy visszajön még? Kidobjam? Elválik? Külön él, vagy igen, egyszerűen külön él szerinted? Hiteget? Átver? - A titkárnő hirtelen egy műanyag akácfaágacskát rántott elő a melle blúzából és maga elé tartotta, tépdesve gyönyörű zöld köröm alakú leveleit, mármint az akácfaágacskának: - Szeret? Nem szeret? Tiszta szívből? Halkan? Igazán? Hamisan? Hazavisz? Megsüt? Megesz? Bekebelez? Rámfúj? Kihűt? Behűt? Befűt? És aztán... ... aztán, mi lesz velem? Egyáltalán, a világegyetemben? Hol fogok lakni? Élni? Együtt? Vagy később megfelezzük a vagyont? Az otthont? Az egyetlen otthont? Elkallódjam? Mindenki azt akarja, te is, mint felelősségteljes főnök, hogy elkallódjam? Óh, szegény én. Szegény te. Szegény mi? Maga az emberiség. Mondhatom. Mint ősanya. Végeredményben, te is mondod, rám, ránk van bízva az egész emberiség. Olykor. De olykor megszédülök, borzongok, várok. Ne várjak? Jó. Tudod, hogy be vagyok jelentve a fodrásznál. Nézd meg a hajam. Egy foszlány. Mikor tegyem rendbe magamat? A sorsomat? A fogorvosra is el kellene mennem! Vagyis fogorvoshoz. Látod, már összezavarsz. Beborogatom a szívemet. Ver. Gondold el, ver a szívem! Nem szeretsz? Velem? Dolgozni? Eskenázy előtt akkor már elmosódott a kép, mint a matricát, levonta a nőt a levegő gyöngéd üvegéről. Úgy nyögte ki:De. MOTTÓ: „Ha zeng az ég, ha szíved meghasad, szeresd a nőt, jobban, mint tenmagad!”