Képes Krónika, 1919 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1919-11-08 / 6. szám
974 A Szent-Imre utca végén laktak. Kicsi, bokros szoknyás keszeg parasztlány nyitotta ki a kapuszárnyakat. A két szürke nyihogva botorkált befelé. A tornácon idős hölgy ült, vánkosokkal kipárnázott nádfonatú karosszékben. Csuparánc arcú, fehér hajú, apró, pislogó szemű. Pirostáblás könyv a kezében, haragoslila pongyola sovány testén. Jácint bátyám harsogón kiáltott: — Itt a vendég. Eredj, köszöntsd a nénédet. Habozva közeledtem. A hölgy fel se kelt, el se mosolyodott. Nézett felém kiváncsi szigorúan. Ha tudnám legalább, hogy melyik a kettő közül. Csókoljak-e kezet, vagy se... Szerencsére, kipattant az ajtó. Hajszálig hasonló, de undoran mosolygó asszony jött felém. — Nini, a gyerekünk! Isten hozott, Lackó. Odatartotta a képét felém. Megcsókoltam. A kezét is. Most már tudtam, hogy ez Borbála néném, amaz Anna. Tiszteletteljesen hajoltam meg előtte. Kezét nyújtotta. Királynői szertartásossággal. — Remélem, hogy jól fogod érezni magadat körünkben. Erre bizony, ebben a percben egyáltalán nem láttam biztosítékot. De csak amíg Lujzikával szembe nem kerültem. Senki se hitte volna, hogy a szigorú Anna néninek ilyen leánya lehet. Mint a harmat, mint a mosolygó napsugár. Ha megrázta göndör, aranyos haját, villámlott az ember szeme tőle és tűzpiros gyönyörökben dobbant a szíve. Még szinte gyerek-fiatal leányka volt. Sugár, hajlós derekú, ábrándos kék szemű, piros alakú. Ha leeresztette aranyos pilláit, bársonyos arcára mintha csupa napsugarat rekesztett volna oda. Hamar megbarátkoztunk. Csodaéles esze volt. Nem kezdhettem valamit, akár munkában, akár tudásom csillogtatásában, amihez ne értett volna. De mégis leginkább a férfiszivek hódításában ért el rekordot. Nem mintha az én tizenhétesztendős gyerekszivem elhódítása járt volna különösebb nehézségekkel. Első perctől bolondultam érte. De bolondult utána az egész városka fiatalsága. Már kora reggel ott koptatták a gyalogjárót ablaka alatt és különösen délutánonként, ha az alezredes — mindig pontosan öt órakor, egy perccel se előbb vagy utóbb — vállára vetett köpönyeggel, zord, hegyesbajuszos arccal, pengő sarkantyús csizmájában, peckes-kemény tartással végigment a SzentImre utcán, hogy néhány órán át «elszórakozzon» a kaszinóban, egyik fiatalember a másik után kopogtatott be, különféle ürügyek alatt, csakhogy színrőlszinte láthassák Lujzikát. Nem győztem csodálni, hogy Anna néni tűri ezt. Csak ült a tornácon haragos-lila pongyolájában és olvasta egyik regényt a másik után. Sohase haragudott, sohase mosolygott, sohase adott senkinek egy gyöngéd, jó szót. Lujzikának se. De Borbála néni kipótolta. Nyalakodó természetű, mézes beszédű, mindig vidámságra hajló kedélyű asszony volt. Megfogadtam Jácint bátyám tanácsát. Kezet csókoltam neki reggel, délben, este, ha jöttem, ha mentem. Szívébe is zárt. Jó falatokat rakott a tányéromra, ügyelt, hogy minden holmim rendben legyen, megkötötte nyakkendőm csokrát legényes-csinosan. Csak ahol legjobban rámfért volna, nem tudott segíteni. Pedig észrevette őszinte, mélységes szívfájdalmamat. — Legyen eszed, Lackó. Te még gyerek vagy, nem neked való. — ő is gyerek — vágtam vissza dacos keserűen. — Egy nappal se idősebb nálam. Lujzika nem is tartott gyereknek. Minden titkát reám bízta. Akár meglepetést akart szerezni valakinek, akár egy méter új rózsaszínű szalagot vásárolt, akár leánybarátnőiről akadt megsúgnivalója. Ilyenkor rám feledkezett csodás kék szemeivel és puha, bársonyos kis arca merő barátságos mosoly volt. Még Kallós Bódog nevét is tőle hallottam először. Akkortájt jött haza, már mint kész orvos. Lujzika a nagy diófa alatt megfogta kezemet. — Jó barátom vagy, ugye? Akár az életemet kérhette volna. Fehér, rózsaszínbabos ruhácska volt rajta, ugyanolyan szalagcsokrokkal, csipkés kötényke és karcsú, finom lábán kivágott lakkcipő. Ahogyan, kicsit hátrahajolva, odadőlt a fa törzséhez és gondolkodó, szomorkás arccal felnézett az úszó bárányfelhőkre, szinte csak a szárnya hiányzott, hogy elrepülhessen. Szivem majd szétvetette mellemet a nagy gyönyörűségtől. De ő csak megingatta fejét és bánatosan sóhajtotta : — Több ellenségem nincs a világon, csak épen Kallós. Kicsi koromban is folytonosan gyötört. El akarnám kerülni, amennyire lehet. Segítesz-e Lackó ? Hogyne segítettem volna! Nem nézett arra még ember olyan gyülölséggel, mint én. n. Pedig szép szál férfi volt. Okos is. Jácint bátyám mordsága is felengedett, ha vele kedvére beszélgethetett. Elismertem én minden jó tulajdonságát, csak épen hogy nem állhattam. Bosszantott a fölényes modora, csipkelődő, sokszor gúnyos hangja. Lujzikának nem lehetett panasza reám. Hűséges szövetségese voltam. Ha megláttam a Szent-Imreutca felső szegleténél — pedig mindig lestem — rohantam, hogy figyelmeztesse és segítsem eltűnésében. Én eszeltem ki a káposztás-kertre nyíló ablakon való szökdösést. Ilyenkor boldog-vidáman összenevettünk. És gondoskodtam is Lujzikáról. Ha sokáig maradt a vendég, vittem neki kalácsot, gyümölcsöt. Szívesen lődörögtem volna mellette állandóan, de nem engedte. — Még feltűnne. Neked ott kell lenned. Azért is, hogy kihallgasd, amit beszélnek. Csak most láttam, hogy milyen csoda kiváncsi, igazi leányos természete van. Gyönyörűséggel bújt hozzám, lelkendezett nagy várakozásában. El kellett mondanom minden szavát, azt is, hogyan ült, hogyan nézett, miként tartotta kezét-lábát, mit evett, mit ivott. . És még nem is volt nagyon megelégedve velem. KÉPES KRÓNIKA 1919. november 8.