Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1920-10-19 / 42. szám
1920. október 19. KÉPES KRÓNIKA 1. Harmatos, mosolygós májusi reggel volt. A nap már teljes erővel öntötte szét aranyló sugarait, de a faleveleken, virágokon, fűszálakon még ott csillogtak gyémántszínekben tündökölve az apró vízcseppecskék, és néhol összefolyva, súlyukkal szinte meghajoltatták a finom kocsányokon ülő színes szirmokat. Fenn, a magasban, a gályák között trillázva ugráltak, röpködtek az erdők-mezők fáradhatatlan torkú kis dalosai és szaporán keltek versenyre a falu templomának ércnyelvű harangjával, mely csengő, messzeszálló hangokon hívta, szólongatta virágbaborult oltára elé a község derék, munkás népét. Ma azonban kevesen hallgattak a szeliden ringó, ünneplős hangokra. Végig az országúton, mely közvetlenül a templom előtt kígyózott szélesen és fehéren, mint valami hatalmas, végnélküli szalag, amelyet szeszélyes, nyugtalan kezek tűztek a falu szive fölé és amely más napokon csendes, elhagyatott s csak olykor porzik át rajta egy-egy lassú mozgású szekér, ma lármás, hangos és szinte túltömött emberekkel, kocsikkal, barmokkal, amelyek ugyanegy irány felé tartva szelik át a falut. Lajbis, ünneplőruhás férfiak, helybeli és idegen, cifra öltözetű asszonyok, széles, rojtos kendőkkel, virágos selyem, sok ráncú, bő és rövid szoknyákkal, szűk, fehér ing vállas pruszlikokkal, rikító színű, hosszan libegő szalagokkal, leányok gyöngyös pártákkal, simára fésült, sok ágba, szalagok közé font hajukkal, színes, gyöngysorba fűzött üvegklárisokkal nyakuk körül, akiknek arca pirosra gyúlt az izgalomtól, az örömteljes várakozástól. Néhol összeakad a kocsitábor, kiáltozások, szitkozódások egész lavinája árad szét, néhány vénasszony rikácsolva támad a szomszédjára; nyugtalanul bőgnek a saroglyához kötött szarvasmarhák; egy ember, aki két, bomlottul szaladgáló kövér malacot terel pulykavörösen, eszeveszetten ordít; mások kedélyeskedve, viccelődve szólnak át egymáshoz; pántlikás kalapú legények furakodnak a kocsik közé, hol a friss szénaülésen lesütött szemű leányok trónolnak. Hosszú veszekedés után neki indul ismét az áradat, le a falu alatti Mocsárosra, hol az országos vásárra messze földről jött árusok már előző napon felállították a maguk, utcasorokba verődő sátortáborát. Van itt minden, amit egyetlen jóravaló országos vásár se nélkülözhet. Magasba lendülő hinták, mindjárt az elején, ringlispielek, amelynek kívánatos mulatságához rossz, rekedt verkli szolgáltatja a megfelelő zenét; titokzatos bódék, hová nagyhangú kikiáltó csalja a járókelőket; jövendőmondó papagályok; piszkos, cigánykereket hányó purdék; bicskás ember és tovább minden, amit szem-száj megkívánhat, tornyos halmokba rakva a rögtönzött asztalokon és elhelyezve szép sorjában a gyepes földön. A vásárosok tömege mindinkább szaporodik. Az iszonyú lármában, fülsiketítő kiáltozások között, az árusok teleszájjal való kínálkozó ordítozásai kíséretében, mint valami korzón, összefogózott kezekkel járnak fel-alá a ropogósruhás, cifra parasztleányok és évődnek fáradhatatlanul a nyomukban járó nyalka legényekkel. Távolabb a csoportokba vert tehenek, tinók bőgnek, malacok visítoznak, lovak nyerítenek és lacipecsenye illata szállong, mialatt a korcsmárosok sátrai alatt cincogva nyekereg a hegedű. A földre rakott cserépedények környékén nagy volt a tolongás. Csak úgy kapkodták szét a zöldre mázolt öblös lábasokat, termetes fazekakat, rózsás tányérokat, mintha ingyen adták volna. Az igaz, hogy Tóthné asszonyom portékáinak messze földön jó hírük volt. Olyan tűzálló fazekak egyetlen cserepes kezeiből se kerültek ki és a festett sárga, kék, piros rózsák, amelyek tarka koszorúba fonódtak a tányérok köré, majd hogy csalódásba nem ejtették a vásárlókat, anynyira hasonlítottak az igazi, tőrőlmetszett virágokhoz. A borháti asszonyok hónapok óta készülődtek Tóthné eljövetelére és a környékbeliekkel versenyezve kiabáltak, alkudoztak, összevesztek és kibékültek, ócsárolták és dicsérték a portékákat, amint a helyzet szerint kívánatos volt. A kövér, csupa háj Tóthné csodálatos fürgeséggel mozgott cserépedényei között. Széles, vörös arcáról sűrűn hullott a verejték és hangja szüntelen, élesen visított. — Tegye le azt a fazekat, ha sokalja. Egy fillért sem engedhetek. Hé, vigyázzon nénémasszony, még beleül a tányérjaimba ! Veszi, vagy nem veszi ? — Hogy ez a lábas? — kérdi egy vékony, gyöngeszárnyalású hang, ami teljesen belevész az óriási zsivajba. Tóthné nem hallja. Odább perlekedik egy hajlotthátú vén asszonnyal. — Ha a rend szeme olyan fényes lenne, mint amilyen ragyogó ez az edény, hát húszesztendős urat kaphatna. Ide nézzen! Egyforma kívül-belül... — Hogy ez a lábas? — ismétli az előbbi vékony hang, most már erélyesebben. Kezében tartja a terjedelmes alkotmányt és integet Tóthné felé. Sovány, beesett szemű, idős nő. Fekete, ujjas szabású, meglehetősen kopott ruha van rajta, feje kendővel bekötve, kezén nagyon finom, egészen új, feszesen simuló keztyű, lábán — drága selyemharisnyára húzva — olyan gyönyörű lakktopánka, amelyet bármely nagyúri, elegáns kisasszony megirigyelhetne. Arca különösen érdekes öreg arc, tele apró zeg-zúgos, szertefutó, mély árkokká erősödő ráncokkal. Éles, határozott vonásai vannak, kiülő arccsontjai, energikus, kissé túl nagy orra és még mindig szép sötét, gyorsjárású, felvillanó szemei. — Hallja! — ismétli. Tóthné odanéz. — Hetven krajcár az ára, ha tetszik, ha nem tetszik. — Ejnye, de nagyhangon beszél. Ötvennél többet nem ér ez a hitvány portéka... — Micsoda ? Tóthné arca paprikavörös lesz. Csípőre rakja a tenyereit. — Hogy ez hitvány portéka? Aki nem vak, láthatja, hogy mit forgat a kezei között. Úgy van ez égetve, hogy olyan, mint a nyíló piros rózsa és a máza finomabb a selyemnél. Hogy még ezt meri hitvány portékának nevezni. Mint a fergeteg, kapta ki a lábast az öreg nő kezei közül. — Csak tegye le, ha ez hitvány portéka. Van más fazekas is, menjen oda. Én nem adom egy forintért se. Nem én. Csak lóduljon ... 1121