Képes Sport, 1958. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)
1958-03-11 / 10. szám
Mem-cím DBKKin? PONTOSABBAN így kellene feltenni a kérdést: „lesz-e már idén NB I. csapata Debrecennek?“ Mert a debreceni szurkolókat ez érdekli különösen. Érthető a vágyakozás az első osztály után, hiszen nyolc éve már, hogy a debreceniek bajnoki mérkőzésen láthatták az MTK-t, a Ferencvárost, a Vasast, meg a többi kitűnő budapesti és vidéki együttest. MÓRÉ JÁNOSSAL, a DVSC edzőjével ülünk le egy kis beszélgetésre a hétközi edzőmérkőzés után. Az edző nagyon tárgyilagosan beszél csapatáról, a tavaszi esélyekről, az ellenfelekről. Fontosnak tartja azt, hogy a játékosok az őszi idény végére egységgé kovácsolódtak, valamint hogy erőnlétben és taktikailag sokat javultak. Az őszi 18 mérkőzésen kialakult 36:9-es gólarányra fordítjuk a szót. A 9 kapott gól a védelem szilárdságát bizonyítja, az a 36 dugó, amit az ellenfelek hálójába lőttek, nem valami nagy gólképességre vall... — Pedig majdnem minden meccsen akadt legalább négyet igazán nagy helyzetünk — magyarázza Móré. — Csatáraink kidolgozták a helyzeteket, legtöbbször jól ment a lyukrajátszás is, de a befejezésekbe gyakran hiba csúszott. ENNEK OKA többek közt az is, hogy a támadósorban tulajdonképpen csak a két szélső vérbeli csatár, a három belsőelőzőleg fedezetet játszott. Az edzéseken éppen ezért sokat gyakorolják, leginkább 10—12 labdával, állandó mozgásból és minden helyzetből a kapuralövést. S ahogy feltesszük az edzőnek a cikkünk elején szereplő kérdést, ezt a választ kapjuk: — Mi, debreceniek, mindanynyian azt szeretnénk, ha NB I. csapatunk lenne. Ez, úgy vélem, érthető. Viszont nagyon jól tudjuk, hogy milyen nehéz a dolgunk, hiszen már az első fordulóban leadtunk egy pontot. Ha a támadósorunk átütőerejét, főleg pedig lövőkészségét sikerül fokoznunk, lehet reményünk a sikerre. Sajnos, a második csapatunk nem a legjobb, de az ifi utánpótlás egyre jobban tör felfelé. Sok tehetséges fiatal akad közöttük, akik a tartalékcsapatban egy-két év múltra helyet kaphatnak. A „kettőből“ aztán mindenki előtt nyitva az út az első csapatba. A DVSC sportköri elnöke, Németi Gyula — tíz év előtti birkózó-olimpiásunk — a beszélgetés vége felé ér az asztalunkhoz. Érdekesek a megállapításai. Azt mondja, nagyon nehéz a csapat dolga, hiszen a táblázat első 11 helyén álló csapattal — a BP- Spartacust kivéve — idegenben játszanak. Kétszer kell menniök például Miskolcra, amelynek két csapatától, a VSC-től, illetve az MTK-től összesen csak egy pontot szereztek ősszel — Debrecenben! Utazniok kell Ózdra, továbbá az Egyetértéshez és a Bp. Előréhez. Ez a három meccs mindössze két pontot jelentett ősszel a DVSC-nek — ugyancsak Debrecenben. — Tisztában vagyunk a nehézségeikkel — magyarázza Németi Gyula —, mégis bízunk. A fiúk szinte kivétel nélkül bennszülött debreceniek, vagy környékbeliek. Jól tudják, hogy a saját városukért, a saját szurkolótáborukért küzdenek. — És saját magukért — toldja meg Faragó Sándor, a sportkör főtitkára. — Azt az utat akarjuk járni továbbra is, amelyikre néhány éve ráléptünk: nem Budnv°stről és távoli vidéki városokból akarjuk biztosítani a közvetlen utánpótlást, hanem Debrecenből. Faragó aztán arról beszél, hogy ha nyáron bekerülnének az IVB I-be, akkor a mérkőzéseiket feltétlenül a nagyerdei stadionban játszanék. Remélik, hogy az IB I.-ben a jelenlegi 4500—5000-es átlagos nézőszám tíz-tizenkétezerre emelkednek. FELKERESSÜK Ménes Jánost, a városi tanács VB-elnökét, akinek sportszeretetéről olyan sokat hallottunk Debrecenben. Ménes elvtárs sportszeretete igazán érthető: egykor oszlopos tagja volt a DMTE birkózócsapatának, amely többször nyert keletmagyar bajnokságot. Sőt még 13 évvel ezelőtt is, felszabadulásunk után, aktív részvevője volt a debreceni birkózósport újjáélesztésének. Már a beszélgetés első perceiben kiderül, hogy a tanácselnök — jó gazdához illően — a város társadalmának minden kérdésében tökéletesen tájékozott. Örömmel mondja, hogy a DVSC előtt — a városi pártszervezet, a Tanács és a közönség segítségével — ősz óta felcsillant az NB I.-be jutás reménye. Azután arról beszél, hogy amíg a DVSC vezetősége egy-egy neves játékos megszerzésén fáradozott — akiket az álláson és a kalóriapénzen kívül az égvilágon semmi sem kötött a városhoz, nem is lehetett sikeres a csapat szereplése. Az eddiginél is többet kell törődni a saját nevelésű utánpótlással és elsősorban a 23 000 főnyi diákságra kell támaszkodnia a vezetőségnek. Debrecen közönsége és a Városi Tanács eddig is elég áldozatot hozott a sportért. Erre az áldozatra továbbra is készek, de természetesen kettőn áll a vásár. A debreceni dolgozók és a Tanács áldozatát a DVSC-nek, illetve a játékosoknak nemcsak lelkes és jó játékkal, hanem szerénységgel, sportszerű magatartással és a munkában elért eredményekkel kell viszonozniok. — Kevesebbet kellene beszélnünk, de annál többet tennünk — mondja a tanácselnök. A CSAPATRÓL különben az a véleménye, hogy megvannak a lehetőségei a bejutásra, sőt majd a bennmaradásra is. — Ha az együttes céltudatos munkával és becsületes játékkal beküzdi magát az NB I.-be — szögezi le Ménes elvtárs —, bizonyos, hogy a szurkolótábor és a Tanács még inkább melléje áll majd. Jómagam is remélem, hogy sikerül a feljutás, bár nagyon nehéz lesz a tavaszi idény. Nagyon szeretném, ha ősszel már a nagyerdei stadionban biztathatnánk a fiúkat. A debreceniek mindannyian szeretnék és általában bíznak benne, hogy valóban sikerül, a feljutás. A most következő négy hónap alatt (vagy talán már előbb is), mindenesetre választ kapnak a nagy kérdésre. . sz. 1. A DVSC csapata. A jó sor, balról jobbra: Móré János edző, Zilahi, Csatlós II, Móré I, Csolrgh, Gyurkó, Móré I. Középen: Komllóssy, Dornán, Farkas. Guggol, Csekő, Simonyi, Molnár, Papp I, Csatlós I, Papp I. Ménes János, Debrecen sportszerető tanácselnöke. A csapat legfiatalabbja, Papp 11 (balról) és legidősebb játékosa, Doman a fejelést gyakorolja. (Képes Sport — Hemző Károly felvételei)