Képes Sport, 1988. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-05 / 27. szám
Az Állami Ifjúsági ' 49 Sporthivatal lapja Főszerkesztő: PINTÉR ISTVÁN Főszerkesztő-helyettes: MORVAI KATALIN Kiadja: az Ifjúsági Lapás Könyvkiadó Vállalat Felelős kiadó: DR. KIRÁLY G. ISTVÁN Szedés és grafikai előkészítés Zrínyi Nyomda Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató 88,2305/27-66-22 Nyomás és kötészet Kossuth Nyomda Felelős vezető: Bede István vezérigazgató Szerkesztőség: 1146 Budapest, Istvánmezei út 1-3. Főszerkesztő, és helyettese: 640-031, 842-112. FALUDI GÁBOR szerkesztő: 842-126. Művészeti és olvasószerkesztők: Gömöry Albert, Göncz Zoltán, Orbán László 842- 129. Riporterek: Cser István, Gaál Péter, Molnár László, S. Tóth János 837-754; Bányai György, Budai Miklós, Lakat T. Károly, Szegő András 842- 124. Fotóriporterek: Almási László, Farkas József, Hegedűs Gábor, Pető Zsuzsa 837- 765. Dokumentáció: Földi Erika 138-841. Titkárság: 143- 810. Telex: 22-6219. Kiadóhivatal: ILKV Budapest VI., Révay u. 16. Telefon: 116-660. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest XIII., Lehel u. 10/a. 1900. közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 215-96 162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj havi 45,50 Ft, negyedévre 136,50, fél évre 273 Ft, egy évre 546 Ft. Külföldi előfizetés: Kultúra Könyv- és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat, Budapest. Terjeszti a Magyar Posta. A beküldött kéziratokat és fényképeket nem őrizzük meg, és nem küldjük vissza. Index: 25 438 HU ISSN 0450-1284 CÍMLAPUNKON: az 1987—88. évi vízilabda-bajnokság aranyérmes csapata, a Ferencváros együttese. Allnak: Juhász Károly edző, dr. Füredi László orvos, Szakonyi Ferenc, Giovanelli István technikai vezető, Fazekas Zoltán, Pető Attila, dr. Szívós István vezető edző, Rázga Zoltán, Varga János, Ambrus Tamás, Szabó László, Loványi Róbert és Ambrus Miklós. Guggolnak: dr. Kárpáti György vezetőségi tag, Bíró Attila, Varga Gusztáv, Gyöngyösi András, Molnár Róbert, Vád Lajos, Szöllősi György Hegedűs Gábor felvétele : DR. FREMKL RÓBERT CIKKE: _bUU U Szi U nl nl 11 , Jn ÉRTHETŐEN ELLENÉRZÉST VÁLT KI gyakorta — még ha igazuk is van, akkor is, vagy talán akkor még inkább —, ha idősödő szakemberek egy-egy kérdést vitatva arra hivatkozva, hogy ők már ekkor meg akkor, ezt vagy azt régen megállapították. Nem szeretnék ebbe a hibába esni, 1972 őszén írt, 1974-ben megjelent első sporttárgyú könyvemre (A sport közelről) hivatkozva. Ezért elsősorban nem is a tartalomra, hanem a tényre utalok. Nevezetesen arra, hogy sokféle jóindulatú és kevésbé jóindulatú magyarázat ellenére máig sem értem, miért nem fogadta, ha nem is kitörő lelkesedés, de nagyobb megértés a sportvezetés, sportirányítás részéről a könyvet. A magyarázatot egy vezető reformpolitikus — természetesen nem a sportra utaló — nyilatkozatában vélem megtalálni, ami úgy hiszem miránk is érvényes. A 68-as reform a 70-es évek elején fokozatosan lefékeződött. És ez a sportban is lehetetlenné tette az olyannyira szükséges megújulást, alapvető változást, amelyet sokan elodázhatatlannak hittünk már jó másfél évtizeddel ezelőtt is. Magam is, szerény lehetőségeimmel — akárcsak ma — akkor is a sportbeli, ott is rendkívül szükséges reformfolyamatot kívántam szolgálni. Nyilvánvaló, ehhez nemcsak a szellemi muníciót, hanem az érzelmi-erkölcsi töltetet is az 1967—71-es időszak történései tudták. Ne feledjük, a sportélet sajátosságai ellenére, amelyek olykor egyfajta apolitikus izolációval fenyegetik ezt a nagyon is politikaérzékeny területet, 67 és 71 között „lent” és fent” egyaránt itt is történtek reformjellegű lépések intézkedések. A Magyar Testnevelési és Sportszövetség 1967-es kongresszusán az eredeti elképzelésektől eltérően, a felszólalók többsége az iskolai testnevelés és sport fejlesztését sürgette. Neves közéleti személyiség arról szólt, hogy a más területeken már érvényesülő nyíltság és nyilvánosság létkérdés a sportélet fejlődése számára. Szűkebb hazám, a Testnevelési Főiskola elmúlt húsz évét alapvetően — ami a pozitív elemeket illeti — meghatározta egy 68-as vezetői döntés, amely megpróbálta az intézményt elindítani a nagykorúság felé. Ennek eredménye lett többek között a főiskola egyetemi rangúvá válása, hazai és nemzetközi presztízsének növekedése. Más kérdés, hogy itt is hatott a reformfolyamat lefékeződése, hogyan gátolta és gátolja mindmáig a jó elképzelések megvalósulását. MINDEZ ATTÓL VÁLT IDŐSZERŰVÉ — és nagyszerű, hogy időszerűvé vált —, hogy félreérthetetlenné vált mindenki számára: a reformnak nincs alternatívája. Úgy vélem, ez a sportra is vonatkozik, ezzel a mindennél többet mondó egyszerűséggel. Ugyanakkor itt is igaz, bizonyos, hogy a reformkoncepció érvényesítése a fejlődés egyetlen lehetősége, de az nem képzelhető el — ez is egy reformpolitikus gondolata —, hogy mindenki megőrizheti eddigi pozícióját, érdekeit. Ez a „mindenki” a sportban is nemcsak egyénekre, hanem minden struktúrára — irányító szervekre szakszövetségekre, egyesületekre, szakosztályokra — igaz. Reformközgazdászoknak a 70- es évek „sportfejlesztése” a változtatás címén erősített megmerevedés modelljéül is szolgálhat. A kiemelt egyesületi rendszer akkori értelmezésével és gyakorlatával sikerült egy olyan alapvetően versenyorientált területből, mint a sport csaknem kiirtani az egészséges versenyszellemet, a feltételek önkényes elosztásával eleve eldönteni az életet jelentő, előbbre vivő vetélkedést. A HETVENES ÉVEKBEN rend, fegyelem, központi akarat volt a jelszó, és a mögöttük meghúzódó, erősen központosított szakmai vonal próbatétele a 76-os olimpia és a 78-as labdarúgó világbajnokság volt. A tények ismertek. Montreal (1976) előtt 10—12 aranyérmet várt a sportvezetés. 1978-ban Argentínában a legjobb négy közé jutást. Ami az olimpiai esélyeket illeti a várakozás nem is volt alaptalan. A négy aranyérem és a helyezéseket tekintve is az elvárttól messze elmaradó teljesítmény egyértelmű kudarcot jelentett. Ha lehetett, a labdarúgó vb-n a kudarc még lesújtóbb volt. A részleteken mindig hosszan el lehet és kell vitázni, enélkül nincs szakmai élet, nem vonhatók le a tanulságok. De értelmetlenné válik minden vita, ha éppen a lényeg nem mondható ki, ha a részletek arra szolgálnak, hogy éppen azt fedjék el. Bármennyire hihetetlennek tűnjék is, ezen kimagasló sporteredmények irreális felértékelése, a velük bármilyen kapcsolatba kerülők anyagi lehetőségeinek ugyancsak irreális javulása, a sporteredmények hangulati szerepének eltúlzása (és lehetne folytatni), együtt jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a reálisnak tűnő siker csúfos kudarcba fordult. Mindezt elsősorban azért tartottam érdemesnek felidézni, hogy meggyőzzünk minden kételkedőt: a sportban is létkérdéssé vált a reform. A másik, kisebb, de időszerű ok, ismét olimpia előtt állunk. RENDKÍVÜL JÓ LENNE sikeresen szerepelni egy reméljük ismét csaknem teljes olimpián. Egyszerűen azért, mert jobb nyerni, mint veszteni. Mert azért készülünk, hogy jól szerepeljünk. Mert sikeres szereplés után jobb hangulatban lehet tovább építkezni stb. Az esélyek, ami az aranyérem esélyeket illeti, ma sem rosszabbak, mint 12 évvel ezelőtt. Az átlagerő már szerényebb. De ami a legfontosabb: nyerhetünk akárhány érmet, jelenthet ez aktuálisan nagyon sokat a siker részeseinek és érzelmileg valamennyiünknek, semmit nem old meg azokból a teendőkből, amelyeknek további elodázása akár a diáksport, akár a szabadidősport, akár éppen a versenysport-élsport területén, a magyar sport egészének további tartós visszaesésével fenyeget. A versenysport-élsportnál maradva, vajon miért az a benyomása — eredményeink ellenére — a szakértőknek, hogy visszaestünk? Mert már a kívülálló is észreveszi, hogy milyen szűkek még sikersportágainkban is az élmezőnyök. Hogy néhány ember teljesítményén — beleértve néhány szakvezetőt — áll vagy bukik minden. Hogy a csapatsportokban régen reszkettek az ellenfelek a magyar együttesektől, ma örülnek, ha ezeket sorsolják ki számukra a különböző