Képes Sport, 1989. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-17 / 3. szám
GYŐZTEK A BRAZILOK - de kit Érdekel? téve a döntőben részt vevő nemzeti szövetségeket és egyben alaposan feltöltve a világszövetség zürichi bankszámláját) ezúttal kapufát — vagy inkább luftot? — rúgott. Vagy legalábbis elpattant tőle a labda. (Ami egyébként a megszokott márka, Tango, de nem a szokásos méretű, nem ötös, mint az igazi foci, hanem négyes, amivel a gyerekeknek kellene játszani.) Ezúttal rossz volt a taktika is, továbbá erősen akadozott az összjáték a BNVB-val, a királyi holland labdarúgószövetséggel, az első „ötjátékosos” futball-világbajnokságot rendező szervezettel. Ezt a tornát a hivatalos adatok szerint is 40 ezernél kevesebb néző tekintette meg. Annak ellenére, hogy a megnyitón, amire szintén a rotterdami Ahoy sportcsarnokban került sor, 5500-an voltak. Meglátni és kiábrándulni a FIFA szabályai szerinti kispályás futballból egy pillanat műve volt. Az a labdarúgás, ahol nincs ütközés, test test elleni harc, tehát fejelni sem igen lehet (hiszen ez rendszerint ütközéssel párosul), nincs becsúszó szerelés, nincs elfutás a széleken, beadás középre, aligha nevezhető futballnak, még ha rúgják is benne a labdát. Pedig a teremfutball nem unalmas! Láttunk már jó néhány izgalmas hasonló küzdelemsorozatot. Most folyik Belgiumban egy torna valamennyi első ligás együttes részvételével. Svájcban is több hétvégére megteltek az ottani sportcsarnokok. Az NSZK-ban márkaszázezreket kasszíroznak a rendezők. Itt viszont a várt több mint százezer nézőnek legfeljebb egyharmada vette meg a jegyét. A nézőstatisztikákkal nem győznek manipulálni. Pedig a centenáriumát ünneplő és jobb sorsra érdemes holland szövetség, mentené a menthetőt, az amatőr klubok útján fűnek-fának osztogatta az ingyenjegyeket, ám az esténként 2X25 perces, erősen művi szabályok szerint játszott produkciók így sem kellettek a publikumnak. A hollandusok, akik a rendezés kiadásai mellett valamennyi résztvevő költségeit is fedezték, óvatos becslések szerint is több mint egymillió guldent vesztettek. Voltak ugyan szponzorok, de azok mindössze 350 ezret voltak hajlandók kockáztatni és nekik volt igazuk. Szerencsére gazdag szövetség ez, és ha nem is könnyen, ha nem is hamar, de minden bizonnyal kiheveri majd a veszteséget. És Jo van Marle, az elnök is (akit néhány lapban keményen támadnak azért, hogy belement ennek a rendezésnek a kalandjába) túléli majd a mostani támadásokat. Szerencséjére egy igazi labdarúgó Európa-bajnoki címmel büszkélkedhetnek igazi válogatottjai és ez nagyon erős támasza a bajban. Erősebb, mint az az érve, hogy szövetségének állítólag 150 ezer aktív kispályás futballistája van, akik a világ szerelméért sem lépnének tizenegyedmagukkal sem pályára, ragaszkodnak ahhoz, hogy 20X40 méteres pályán és a kapuson kívül csak négyen rúgják a labdát. Havelange elnök és két legfőbb bizalmasa, Blatter főtitkár és Tognoni sajtófőnök semmiképpen sem hajlandó el ism merni, hogy ez a világbajnokságnak nevezett kísérlet kudarccal végződött. Az érdektelenségért a rossz propagandát és a sajtót hibáztatják, és változatlanul azt állítják: négy évszak van és a publikumot télen sem szabad futball nélkül hagyni. Ez igaz, de az nem, hogy a jól bevált és általában palánkkal, valamint a rendes szabályoktól alig eltérő teremfutballt okvetlenül meg kellett reformálni, meg kellett szelídíteni, azaz: tönkre kellett tenni. Ráadásul Havelange még mindig azt ismételgeti, hogy az 1996-os olimpiára a bemutató sportágak közé fel kell venni ezt a bizonyos ötjátékosos „sportágat”. Miért kellene? Hiszen a nyári olimpia nyáron lesz, ahol igazi futballtornát is rendeznek természetesen. Milyen esélye van annak, hogy ott ez a „küzdelemsorozat” sikert arat? Csakhogy a FIFA vezérkara, amely egyébként tiszteletre méltó erőfeszítéseket tesz itt is, hogy népszerűsítse a fair play akcióját, nem tud szépen veszteni. Talán, mert a mostani „világbajnokságtól” eltekintve sikert sikerre halmozott. Márpedig minden — néző híján unatkozó — jegyszedő azt ismételgette az Ahoyban is, hogy sztárok nélkül nincs publikum és nem érdekel a kutyát sem egy torna, hiába nevezik világbajnokságnak, ha nem játszanak nagynevű futballisták. Az ISL, a svájci központú marketingiroda megbízottja, Keith Cooper ugyancsak kínlódott, miként adja el az eladhatatlant: „A mi kiindulópontunkat a sztárok jelentik. Mit akartok itt tőlünk, ahol nincsenek ilyenek?” Tajti József a maga részéről a tőle megszokott óvatossággal ugyancsak hasonlóképpen mondott véleményt az „új játékról”. Ami saját csapata szereplését illeti, az értékeléstől tartózkodott, bár nagyon bosszantotta az olaszok elleni vereség, ami miatt az együttes nem jutott a legjobb négy közé. Hiszen az azzurrik előzőleg 5-1-re, illetőleg 4-1-re kaptak ki azoktól a belgáktól és hollandoktól, akikkel Geleiék döntetlent játszottak. Ami pedig a magyar csapat otthon előzőleg elég sokat vitatott összeállítását illeti: éppen a sajátos szabályok által a labdarúgókra rákényszerített játékmód miatt senki nem tudja megmondani, hogy a legalább lelkesedésből példát mutató főként siófoki, váci legények — nekik sokat jelentett még így is a címeres mez — vagy pedig a valóban legjobbnak tartott magyar futballisták birkóztak volna meg jobban a szokatlan leckével. Sztárokkal pedig így sem, úgy sem tudtunk volna segíteni. Akik mégis figyelemmel kísérték ezt a „vb”-t, azoknak olyan mindegy, hogy Kékesit, Katzenbachot, vagy pedig Quirikót, Olajost nem ismerik. Legfeljebb Détári lehetett volna az a magyar fecske, aki egy kis nyarat csinál a hollandiai enyhe télben. De hát ő akkor sem vállalhatta volna, más országbeli sztárokhoz hasonlóan a klubja miatt a szereplést, ha akarja, és ha nincs a tilalmi listán a válogatott számára. A legnagyobb magyar sikert a bíró, Molnár László érte el. Rábízták a sípolást a döntőbe jutásért vívott belga— brazilon. Talán ez volt a legizgalmasabb, legváltozatosabb találkozó. Hosszabbítás után is döntetlenre (3-3) állt a meccs, 11-esek döntöttek a brazil „válogatottak” javára. Molnár közmegelégedésre bíráskodott. Annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert nagyvonalúan kezelte az oly sok verejtékkel, napi értekezleteken a bírákba sulykolt új szabályokat. (Egyébként a játékvezetők között volt található a legnagyobb név, a brazil Arppi Filho, aki Mexikóban az igazi világbajnokság döntőjét vezette.) Molnár engedett ütközni is. Nem úgy, mint például skót kollégája, Crombie, aki a magyar—hollandon töltötte be a játékvezetői tisztet. Nagyon pontosan sétált a partvonalon kívül, ahogy mondták neki, még véletlenül sem tette be a lábát a játéktérre, mivelhogy itt ezt abíróknak tiltják. A döntetlen mérkőzés után dr. Pető Róbert, a magyar csapat vezetője, valamint a holland szövetségi kapitány, Ron Groenewoud egyaránt annak a véleményének adott kifejezést, hogy a lehetetlen bíráskodás fosztotta meg csapatát a győzelemtől. Crombie ugyanis minden ütközést valóban szabálytalannak nyilvánított. És aztán tetszés szerinti irányban rúgathatta a szabadrúgást. Nos, Crombie-nak ajándékozták jutalmul a döntőt, úgy látszik a hozzáértő szabályalkotó kis csoport szerint ő érti legjobban az ötemberes futball lelkét. Az újságíró kollégák nincsenek sokan, de közülük sem érti senki a szabályokat, az is állandó téma, hogy valóban világbajnoki címet érdemelt-e a világbajnok. Mindenesetre még sokat kell próbálkozni, amíg igazán vonzó, élvezetes produkció lesz ebből. Olyan játék, amelynek legjobbjait, világbajnokait nemcsak Havelange köszönti kézfogással, hanem ismeri is őket a világ. A futballt azonban már elég régen feltalálták, sőt a teremfutballt is sikeresen rendezik. A kérdés tehát az, hogy érdemes-e tovább próbálkozni. A megfigyelők szerint nem nagyon. A FIFA vezérkara azonban kijelentette: tovább folytatják, ők tudják. Vagy legalábbis ők vélik úgy, hogy jobban tudják. VS IMUsy ZM (gp£g )