Képes Ujság, 1860 (2. évfolyam, 1-13., 1-39. szám)
1860-11-25 / 34. szám
Pest 1860. vasárnap, November 25-én. Megjelen minden vasárnap másfél nagy ivén. 2. köt. 34. sz. ____________________ Előfizetési dij fél évre 5 ft. 25 kr., egész évre 10 ft. 50 kr. Előfizethetni: Werfer Károly kiadónál feldunasor 10. szám alatt, és minden cs. kir. postahivatalnál. Hátha el találnám feledni, hamarjában fölirom ez apróságokat, nehogy ötven esztendő múlva azt higyék, hogy tizenegy esztendeig semmi sem történt Magyarországban. Urunknak 1850-ik esztendejének vége felé megérkeztem Pestre. . . . .Ugyan hol méltóztatott sétálni?" Kérdi valami ügyetlen ember, aki nem tudta, hogy épen azon időben éltünk, midőn jó volt az embernek itthon nem lenni. Tehát megjöttem , s egy érmerősöm, ki nem volt oda sétálni, a következőt beszélte nekem azon időből, midőn a nemzeti színházban hetenkint háromszor németül is játszottak, egy német színész látván a sorscsapásaitól meglátogatott nemzetnek fájdalmát, nem akart a magyar színházban játszani. — És miért nem? — kérdi tőle egy nagy haragú úr. — Azért, — felel a derék német, — mert a magyar színházat a magyar nemzet saját nyelvének oltárául emelte, s ha mi ott németül játszunk, visszaélünk a viszonyok fordultával, s e becsületes nemzetet legnagyobb fájdalmában gúnyoljuk ki, — én pedig erre nem vállalkozom, tehát nem is játszom. — Úgy el fogom önt csapatni. — Erre már úgy is elkészültem, — felel a színész. — Sok pénze lehet önnek, hogy ily könynyen beszél ön. — Van bizony, —épen harmincz forintom. Anno 1850, 1851. korrajz csupa aprólékokban. Tapasztalta és összeírta Vas Gereben. — Akkor alázatosabb lehetne ön , mert harmincz forintból aligha megél újabb szerződtetéséig. — De megélek uram. — Szeretném tudni, miképen ? — gúnyolódik a nagy haragú ur, — nem mondaná meg a titkot? — Semmi titok, uram — mondá a szinész, — húsz forintért sátort veszek, fölütöm a magyar nemzeti színház közelében, — és minthogy most a magyart sárral dobálják, tiz forintért subiczkot veszek, s azt árulok a magyaroknak, — de színházukban nem játszom. Alásszolgája! Úgy jön, a mint mondá, — s a hálás magyarok ellepték sátorát, és kezet szondának vele; mert, ki a fájdalmat tiszteli, méltó a kézszoritásra, ha a keze subiczkos volna is. A jó németnek nevét elfeledtem ; de majd megkérdem, s midőn ez apróságok egy csomóban a közönség kezébe kerülnek, a nevet is közlöm, addig is menjünk odább. 1850-ben Pest városában népösszeirás volt, mit voltaképen bérmálásnak lehetne nevezni, s egy vastag ur előtt kellett megjelennem. — Hogy hívják önt ? — kérdi németül, mire magyarul felelék: — Az én nevem: Vas Gereben. — Ön a házmesternél Radákovitsnak van beírva. Mondja ő is magyarul. — írja hát ön is annak. — Ön rácz, — mondja parancsolólag. — írjon ön engem magyarnak, ha kedve ellen lesz is. — Odaírom, ahova én akarom. — Nagyon jó lesz, — felelék nevetve, hanem kérdem önt, minthogy önnek sincs magyar neve, ámbár Magyarországban született, és vagy tót vagy rácz, kérdem : minek vallja magát? — Németnek! felel durván. — Ez is jól van, — viszonzom, ámbár tudom, midőn ön a magyar hadügyminiszer előszobájában velem arról beszélt, hogy eljött az idő, midőn a magyar embert nem lehet az előléptetésben hátráltatni, mert magyar, .és ön a hadügyminiszert holmi igaztalanságokra fogja figyelmeztetni. Akkor ön előttem magyarnak vallotta magát. A vastag űr meghökkent, — beirt magyarnak, ámbár ha rácznak ir is, csak annyi hasznomat vette volna a másik rovatban, mint az egyszeri ember, ki a befőzöttes üvegek egyikébe kulimázt tett, s fölül a papírra azt irta: Szilvaíz! meg akarván tréfálni torkos cselédjét, — de utóbb elfeledvén saját ötletét, maga bontá föl az üveget, s midőn egy kanálravalót lenyelt, későn vette észre, hogy a maga ostobaságát ette meg. Kecskeméten szinte összeírás volt, rakták az embereket mindenféle rubrikába, s a hatalmas összeíró úr, a magyar parasztként tstoválta a teremtő hatalmát, mert annyi németet teremtett, amennyi neki tetszett. Bejön egy dolmányos atyafi. — Wi heissens Sie ? — Nem tudok németül. — Hát hajd hívok magad ? — Vizer István.