Képes Újság, 1968. január-július (9. évfolyam, 1-27. szám)

1968-02-24 / 8. szám

AKIK DEBRECENT ÉPÍTETTÉK locsolták az agyagot, hadd igya be a vizet. Szögletes kapával keverték, talicskával hordták fel derékmagasságú deszkaaszta­lokra. Az asztalok mellett egy-két nő állt: feleség, anya vagy nagylány, kezében for­mával. Téglanagyságúval. Abba szakították kézzel a sarat, mint kenyérsütéskor a tész­tát. Sima, porral beszórt földre borították, megszárították. Akkor megfelelően össze­rakták, közben helyet hagyva a tüzelőnek, légcsatornáknak, és befedték sárral az egé­szet. Ez volt a téglaégető kemence, a „ka­­kas”. (Korszerűsített változatát még ma is használják szénporos téglaégetéshez.) Mi­kor kiégett és kihűlt a tégla, maguk szál­lították lovasszekéren. Bizony, ha beállt a tél, szünetelt a munka. Esetleg, ha fuvar akadt... De addig „látástól-vakulásig” ment a téglavetés, éjjel-nappal az égetés. A Verestoronyból, ha kinézett az alabár­­dos a Kokasló-domb felé (ez volt a Nagy Sándor-domb régi neve), nyugodt volt a tü­zek láttán. Debrecen réme, a pusztító tűz, ott, a téglavető mesterek felügyelete alatt a város építését szolgálta. Debrecen most válik igazán modern vá­rossá, napjainkban épül át igazán újjá, Vasbetonból. Éppen ideje tisztelettel meg­emlékeznünk a régi építőkről. Vetési Zsigmond A város legrégibb egyházi épülete, a Csonkatemplom: tölgyfacölöpökre építették az ezernégyszázas években Modern szobor a régi házak között Napjainkban válik igazán modern várossá Debrecen. Ezek a házak ugyan régiek, a „kű,,­korszakból valók, de a forgalom nagyvárosi A központ egyik fényes kirakata előtt Debreceni városkép, háttérben a Nagytemplom

Next