Képes Újság, 1970. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-28 / 9. szám
SZENVEDÉLYES RÉGÉSZET Hirtelen nyílik az előszoba ajtó. Ernő, a család egyszer fia nem lép, hanem valósággal beesik rajta. Liheg, homloka verejtékes. — Mama! Adjál dugsegélyt! Kérlek, de gyorsan — mondja csengve. — Mire édes fiam? — kérdi tőle értetlenül az anyja. — Képzeld, a bontásnál egy óriási ágyúgolyót találtak. Tudod, milyen régi? Már megállapítottam, 1593-ból való! Akkor lőhették ki a törökök, amikor a várat ostromolták. A barátom kétszáz forintért vette meg — meséli izgatottan. — Ennyiért nekem is ideadja, csak még valamit kér mellé a gyűjteményemből. A fal, körben, teleaggatva karddal, puskával, edénnyel. Van itt török szablya, kőbalta, csontszerszám, sarló, alföldi karikásostor. Asztalon, szekrényen, még az ablak alá rejtett polcon is a fiú gyűjteménye látható. Mindig szaporítja valamivel, főleg most, hogy Veszprémben a városrendezés során annyi házat elbontanak. Olykor-olykor egy-egy darabhoz a magángyűjtők is hozzájuthatnak, így hát Ernő minden zsebpénzét erre költi. Sőt havi „járadékának” felemeléséért már benyújtotta kérvényét a családi kassza pénztárosához. Mert nemcsak ezekre van kiadása. Régészettel foglalkozó könyveket is vásárol szép számmal. Azokat böngészi, olvassa, naphosszat. A történelmet szereti nagyon, azt helyezi mindenek elébe. Meg is van az eredménye. Az őskorral kapcsolatos történelmi vetélkedőt Veszprémben ő nyerte meg. Olyan jutalmat kapott érte, amelyre csak titokban, álmodozása közben vágyott. Azt szerette volna: egyszer, legalább csak egyszer zavartalanul nézelődhessen a múzeum raktárában. Bemehetett. Azóta rendszeres látogatója. Az ajtót sosem zárják be előtte, tudják róla, hogy a régészkedés a szenvedélye. Gyűjteményének máris híre van, ám most mégsem ezáltal, hanem egy tanulmánya révén vált ismertté, mondhatnánk országszerte. Amikor megszerezte Savanyú Jóska tarisznyáját, akkor kezdett el jobban kutatni az utolsó bakonyi betyár élete után. Hány kilométert utazott, hány emberrel beszélt, mennyi időt fordított rá, azt nem írta fel. Csak a fontosabbakról tesz említést. Beszélt a betyár oldalági rokonaival Veszprémben, Badacsonytomajban, összegyűjtötte a régi nótákat. Járt Savanyú Jóska kedvenc ivójában, a Pinkóci csárdában. Megtalálta a hárfás cigányok leszármazottait, akik a betyárnak rendszeresen muzsikáltak. De talán az egész gyűjteményben az a levél a legérdekesebb írásos bizonyíték, amelyet 1907-ben savanyú Jóska halála előtt való éjjel írt. Mindezek alapján tanulmányt írt, s azt elküldte a Helikon-pályázatra. Dolgozatának nagy sikere volt. S mivel olyan bizonyítható tényeket is tartalmazott, amelyek eddig a nagyközönség előtt ismeretlenek voltak, a szakértőkből szép elismerést váltott ki. Híre a Magyar Tudományos Akadémia kutatóihoz is eljutott. Hogy tanulmányozhassák, elkérték tőle e ritka értékű pályázatot. A kis Nemeskéri Ernő, a veszprémi Lovasy László gimnázium tanulója felkészült, hogy ha kell, meg is védi tanulmányát. András Ida Az utolsó bakonyi betyár tarisznyáját Zircen találták meg Savanyú Jóska búcsúlevele, amelyről eddig nem tudtak (Karfi István felvételei) 18 ÁDÁM, ESSEX TOM — Ott a Princ! — figyelmeztették egymást a járókelők, ha meglátták a nyurga, jó megjelenésű fiatalembert az utcán. Akár a fővárosban, akár valamelyik vidéki városban szerepelt, a közönség csak akkor azonosította a nevet és a személyt, amikor már színpadra lépett Ernyei Béla, a Vígszínház tagja, ő maga csak Princkorszaknak jelöli meg művészeti pályájának ezt a szakaszát. Valóban jó szerep volt. Alkalmat adott egy fiatal színésznek, hogy egy személy fejlődését, jellem- és szemléletváltozásait, lázadozásait, végül beilleszkedését a társadalomba híven ábrázolja. Egy szerep volt csupán, de a figura annyira színes és sokrétű, hogy jó alakítást csak tehetséges színész nyújthatott. A tehetséggel nem volt semmi baj, s a tv-nézők milliós tábora Princet azonosította alakítójával. Ez is az elismerésnek a jele, de egyúttal azt is jelezte, hogy a pályakezdő fiatalember egycsapásra ismert, sőt népszerű lett. Közben szebbnél szebb feladatokat kapott a színháznál, olyanokat, amelynek megoldása egyébként is nagy feladatot jelentett. A kritikák is egyre gyakrabban szóltak elismeréssel Ernyei Béláról. A közönség azonban továbbra is Princnek nézte. Néhány hónapja azonban a „Princ-korszak” lejárt , távolról sem azért, mert A színpadon Ruttkai Évával (Fejes Irén felvételei)