Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1851
Erkölcsi magaviselet alapnézetei. Ha keblünk mélyébe tekintünk, s magunk körül vizsgálódunk, két külön élet tűnik elénk: földi és mennyei. Az elsőhöz természetünknél fogva érzékeink csatolnak, a másikhoz szellemünk vezet. Előttünk mindkettő magasztos fönségben mutatkozik, s a mint egyiket megismertük, a másik sem kerülheti ki figyelmünket. Egyikben anyagi tárgyak foglalják el valónkat, a másikban szellemiek hatnak lelkünkre, és ezektől függ választásunk, mi által életboldogság vagy boldogtalanságunkat alapítottuk meg. Valamint tehát két külön élet van, földi és mennyei, úgy az ember is alkotása szerint földi és mennyei egyszersmind, az az: testből és lélekből álló eszes lény. Ekkép lelke által Istenhez legfölségesb módon közelit, teste által pedig a föld porához, melyből vezetett, legmélyebben tapad le, s legérzékenyebb módon osztozik a semmiséggel, így tehát sorsa egy részről legmagasabban örvendeztető, más részről legérzékenyebben szomorító, s e kettő közt álláspontja legsúlyosb küzdelemmel teljes, mert az anyagi és szellemi ember szüntelen egymás ellen harczolván, csak annyira tűrik el egymást, mennyire a fölvilágosult ész és őszinte szív szolgálnak kormányzóul és kormányul, s irányt adnak a cselekvésre. Ha kérdeni lehetne, melyikben rejlik nagyobb erő, azt mondhatnék: a földi ember túlnyomó unalmában; de mivel a szellemi ember ez és minden fölött áll, mint alkotó és teremtő eszével legközelebb áll a Mindenhatóhoz; mert ez által ismeri meg, hogy Isten van, ki nélkül ő, s e nagy mindenség nem létezhetik. Esz nélkül nincs akarat, nincs vallás, nincs öntudat. Esz vezetője s kormányzója a megelégedésre s boldogságra törekvő embernek, mely által ő a földi ember fölött állván, szükséges, hogy annak szivvágyait úgy igazgassa s vezesse, hogy az fölötte soha hatalmat ne vehessen, s korláton túl ne törhessen— mert a szenvedélyek hazugok és ámítok, melyek ha a lelket lebilincselik, tévesztve az út, s vesztve van az élet boldogság, melyet visszanyerni vagy soha sem lehet, vagy annak visszanyerhetése nagy erőfeszítésbe kerülend. Úgy őrködjék tehát a lélek a test vágyai fölött, hogy azok mindig tiszták legyenek, s az ő lakhelye egyszersmind Isten lakhelye is lehessen, s úgy éljen a tünékeny javakkal, mintha nem használtatnának. Az ember lelki erejénél fogva mindig tökélyesbül, s világ eredetétől fogva a mai napig szakadatlan fokozatban mindig magasban tökélyesbült,s ezen tökélyesbülésben rejlik a halhatlanság nagyszerű eszméje. Halhatlanok vagyunk mindnyájan, mert a tökélyesbülésben kisebb nagyobb mértékben, mint alkalmunk lehet, részt veszünk, s ki legnagyobb mértékben igyekezett abban részt venni, s akaratát és tetteit Isten parancsai szerint alkalmazni, annál magasbak érdemei s jutalma nagyobbszerv. Mert tettekkel nyerjük a halbatlanság babérait, s tökélyesbülés által leszünk Istenhez mindinkább hasonlóbbak, s örök életre érdemesebbek. Isten az embert a teremtéskor szabad akarattal is megajándékozta, melynél fogva a jó és rossz között választhat. Szabad cselekvés nélkül észműveltség, s tökélyesbülés nem lehet, s a jó tettnek érdemet adni képtelenség volna. Ez alapja azon erényességnek, melyre hivatva vagyunk, s mely által azon magasztos czélt, melyre teremtve vagyunk, bizton elérhetjük. Érzékeink, szivünk ösztönt, s vágyakat idézhetnek elő, de szabad akaratot nem. Minél észszerűbbek a czélok, melyeket elérni akarunk, s becsületesbek az eszközök, melyek által czélhoz jutni törekszünk, annál