Kis Ujság, 1933. június (46. évfolyam, 123-145. szám)

1933-06-11 / 131. szám

1933 június 11 I Kis Újság regénye - írta Falvay Andor (Erdödy Elek) Murrai Róbert, a dollárkirályfi, Buda­pestre érkezik, hogy megkérje Tamnay- Tannenberg Zsófia kezét, a szülők kíván­ságához híveit. A margitszigeti bárban azonban olyan kitűnően mulat, hogy nem megy el a menyasszony-jelölt villájába, ahová ebédre hivatalos. Zsófia még aznap délután fölkeresi vőlegényjelöltjét a Nagy­szálló éttermében, hogy felelősségre vonja neveletlenségéért. Amikor azonban szem­től­­szembe kerülnek egymással, a felelősségre­­vonás helyett őszinte szavak hagyják el Zsófia ajkát és jópajtásokká lesznek. Ugyan­ebben az időpontban érkezik a margit­szigeti Kisszállóba Shoitt Paul, nemzetközi artéta. Amikor a parton végigsétál, az egyik csónakban egy aranyhaju szép leányt lát, akit gyorsan lefényké­pez. Buday Baba, az aranyh­aju leány, fölháborodik ezen, a fiatalember nevét és lakását megkérdezi, hogy esküldhessen a róla készült felvételért, amihez a fiatal­embernek nincs joga. Paul megmondta a nevét és lakását, a leány pedig eltűnik a csónakjával, mint egy tovasikló aranygyík. Kis ház a vén Tabánban Csak a Had­nagy­ utcában vannak olyan reszkető kis házak, amik úgy simulnak a Gellérthegy oldalához, mintha védelmet keresnének a mos­tani idők furcsa, erőszakos, felhábo­rító tempója ellen. Ezt a reszketést pedig ne tessék képletes kifejezésnek gondolni. Mert ezek a Hadnagy-utcai kis házak valóban és a szó szoros értelmében úgy viselkednek, mint a megborzongó, ráncos testű és végel­gyengülésben szenvedő vén ember, aki fájdalmasan érzi már, hogy nem­sokára megkonditják a lélekharan­got az ő élete fölött és ez ellen nincs appelláta. A halálharangot a főváros döntése jelenti, amely úgy határozott, hogy a legrövidebb időn belül eltünteti a föld színéről a vén Tabán csöppnyi házikóit, hogy óriási acélpaloták épülhessenek az ily módon felszabadult területre. Ilyesféléket mesélgetett a csöndes esti órákban Buday Babának az a hórihorgas, kopasz, cvikkeres, negy­venötéves férfi, aki egy óra pontossá­gával beállított minden este hat óra­kor a Hadnagy­ utcai kis ház egyik lakásába. Krepuska Mátyás úr köz­ismert és népszerűségnek örvendő férfiú volt ezen a tájon, a tabáni házak világában. Fixfizetéses és nyugdíjjogosultsággal bíró telek­könyvi írnok, ráadásul agglegény, akit bizony minden tabáni leány és mama szívesen látott volna vendé­gül, hiszen nem olyan sok ma a nősülés szempontjából számításba vehető fiatalember. A tekintélyét pedig még jobban emelte, hogy éppen a leg­több ta­báni leányzó, az aranyhajú Buday Baba volt az, aki úgy szerepelt, mint Krepuska Mátyás telekkönyvi írnok úr menyasszonya. Igaz, hogy ez nem egészen így volt, de a tabáni leányos mamákat jobb meggyőző­désre bírni nem lehetett. Szó sincs róla, Baba mamája is nagyon sze­rette volna, ha ez valósággá válik... A leány azonban ilyenkor mindig a nyakába csimpaszkodott és ezekkel a"szavakkal vette le a lábáról: — Édesanyám, még tizenhatéves sem vagyok... Miért akarsz már férj­hez adni engem?... — Dehogy is akarlak, — szabad­kozott a fehér hajú asszony. — De ne feledd el, Baba, hogy ma nem olyan időket élünk, mint amikor én voltam eladó leány! Ma nem lehet elég korán gondolni a férjhezmene­­telre! — Édesanyám, várjuk meg, amíg tizenhatéves leszek. Akkor aztán vagy férjhez megyek, vagy színésznő lesz a te leányodból. — Baba, erről hallani sem aka­rok, — sielt rá szigorúan az édes­anya. — Miért? — durcáskodott Baba. — Azt mondják, hogy elég csinos va­gyok! Egy csinos leány pedig még grófi férjet is foghat, ha színésznő lesz! Sőt egy amerikai te­lefon­királyt is! — Nekem nem kell gróf és tele­fonkirály!... Nekem elég jó lesz vő­­nek Krepuska Mátyás is!... — Ahogy te akarod, édesanyám, — felelte engedelmesen Baba. — Látod, milyen kedvesen beszélgetek Kre­puska Mátyás úrral .. De engedd meg, hogy megvárjam, amíg tizen­hatéves leszek!... Hogy legalább ad­dig legyek gondtalan, jókedvű és já­tékos leány! Aztán jöjjön, nem bá­nom, akár Krepuska Mátyás is! Jöj­jön, aminek jönnie kell! — Baba, ne beszélj így erről a derék fiatalemberről! — pirongatta az édesanyja. — Férfit is mondhatsz már, édes­anyám, azzal sem sérted meg a ko­rát! — Baba, veled nem lehet okosan beszélni! Mindig ez lett a vé­ge, mert bizony Baba édesanyja is kénytelen volt beismerni, hogy a különbség kettő­jük között kissé túlságosan ú­gy. De ez még a kisebb hiba lett volna! Csakhogy Baba és Krepuska olyan szöges ellentét voltak, mint tűz és víz. A leány valóságos kis szőke ör­dög, a férfi a megtestesült hivata­los komolyság. Baba elevenségével és szépségével minden ismerősét megbolondította, Krepuska Mátyás pedig még kánikulában is jeges han­gulatot tudott előidézni, pusztán az­zal, hogy megjelent valahol. Babának pergett a nyelve, állandóan táncolt, énekelt és ugrándozott, mint egy da­los madárka. Krepuska Mátyás pe­dig lassan és komolyan ejtette ki mindig megfontolt szavait és még a vén tabáni házak között is úgy járkált, mint a messzi múltból visz­szasurranó, hűvös és megborzogató árnyék. A legnagyobb ellentét pedig az volt kettőjük között, hogy­­ a leány mindent szeretett, ami mai volt: a sportokat, a táncokat, az úszást, az evezést, a jazz muzsikáját, Kispus­kának pedig így hangzott a lesújtó véleménye: — A jazz az ördögök muzsikája!... A modern sportok kivétel nélkül csak a könnyelmű és léha teremtéseknek valók!... Ez a lesújtó vélemény már Baba édesanyjának is túlságosan sok volt, de nem mert ellenkezni. Ha nem is helyeselt, de legalább nem vitázott Krepuska Mátyással, mert szem előtt tartotta ezt az életigazságot: — Ha ló nincs, jó a........... is! így történt, hogy Krepuska Má­tyás telekkönyvi írnok úr elkezdett lárogatni hozzájuk, amig aztán ezek a látogatások mindennaposakká let­tek. Pontban hat órakor belépett a kis kapun, kopogott a lakás ajta­ján, benyitott és az első kérdése mindig ez volt: — Csókolom a kezét, nagyságos asszonyom!... Baba őnagysági itthon van?... Buday Illésné pedig minden al­kalommal ezt felelte: — Isten hozta, Krepuska úr!... A leányom még zongoraórán van... De azonnal itthon lesz... Ez a zongoraóra ugyan nem volt igaz, mert Baba ilyenkor vagy eve­zett vagy­­t­­ando­t vagy más sportot űzött a nyári Dunán. Az »azonnal«­­ból is rendesen egy-másfél óra lett, de Krepuska Mátyás türelmesen ki­várta azt is. Baba végre mégis csak hazake­rült és Krepuska Mátyás udvarolni kezdett. A mama hamarosan elpárol­gott a szobából, hogy alkalmat ad­jon az írnok úrnak, hogy szive sze­rint nyilatkozzék m­eg. Ez a sziv sze­­rint megnyilatkozás rendszerint így folyt le: — Kedves Baba, volt szives már g­ondolkozni azon, amit oly sokszor érdeztem magától? — Hogyne, kedves Mátyás... — És szabad tudnom a határo­zatát? — Kedves Mátyás, most se mond­hatok egyebet, mint tegnap... Na­gyon kérem, várja meg, amíg be­töltöm a tizenhatodik életévemet... — És akkor? —* Akkor majd őszintén felelek arra, hogy hajlandó leszek-e fele­ségül menni magához!... Krepuska Mátyás lehajtotta a fe­jét, köszönt és elment. Másnap hat órakor ugyanazzal az órapontosság­gal beállított. Pünkösd vasárnapján Baba a kö­vetkező komoly kijelentést tette lo­vagjának: — Kedves Mátyás, nagyon kérem, jöjjön el holnap­­délelőtt! Szükségem­ van a maga férfiasságára és a maga segítségére! Holnap úgy sem kell hivatalba mennie, tehát eljöhet!... Az írnok előbb krákogott, megiga­zította a kvikkerét, aztán olyan moz­dulattal állt föl a székből, mintha nagyobb szónoklatba akarna kez­deni. — Kedves Baba, fölösleges hang­súlyoznom, hogy mindenben számít­­hat reám! Úgy a férfiasságomra, mint a segítségemre!... De talán jó volna, ha közölné velem, hogy miről van szó? — Mátyás, holnap mindent meg­tud!... Most még nem beszélhetek! Sőt arra kérem, hogy ma kivételesen hagyjon engem magamra... Krepuska köszönt, meghajolt és tá­­vozott. Csak erre várt a mellettük levő lakásban lakó Brunner Sári, Baba legjobb barátnője. Amint látta, hogy Krepuska elment, azonnal átszaladt. Baba részletesen beszámolt az egész nap eseményeiről. Arról a fiatal­emberről, aki őt lefényképezte, aki le merte őt fényképezni, akit ő ezért kérdőre vont, akinek megtudta a nevét és lakását, hogy megkaphassa a róla készített fény­kép lemezt. És akiről azt az őszinte vallomást tette Sárinak: — A legszebb fiatalember, akit valaha láttam... Baba ezen az éjszakán sokáig nem­ tudott elaludni. Még akkor is bősze szántotta annak a margitszigeti strandbetyárnak tolakodó viselke­dése ! A haragja azonban már régen elszállt, amikor Baba még mindig nem aludt, mert állandóan az a fia­talember járt az eszébe... a legszebb fiatalember, akit valaha látott... Másnap délelőtt tíz órakor beállí­tod ,a fekete ruhába öltözött Kre­puska Mátyás és igy szólt:, ,» l*. — Baba, teljesítettem óhajtását és parancsát!... Megjelentem, hogy ren­delkezésére álljak férfiasságommal és segítségemmel !... Kedden következik: Krepuska Mátyás, a lovag KIS ÚJSÁG Az ezüstmadár lovagjai e Regény­­* írta Komor István és Baráti Zoltán Az én magyar fülemnek fura muzsika volt ez a beszéd, a kormányzó azonban, úgy látszott, egészen rendjén valónak ta­lálta. Fanatikus híve és jóbarátja volt a királynőnek és ez nem egyszer küldött neki kérést, megbízást, parancsot a mi­nisztérium megkerülésével. A hercegnő fi­noman csábítóan mosolygott a grófra : — őfelsége végtelenül kegyes volt irá­nyomban, gróf — mondotta, — de mégis­csak az ön jóindulatához fűzök minden re­ményt. A felséges asszony maga is azzal búcsúzott tőlem, hogy kormányát értesíteni fogja határozatáról. Sampantol grófot el­lenben megkéri, hogy támogasson engem. A gróf­ a hercegnőt és a doktort dol­gozószobájába kísérte. A hercegnő szere­­cseneit a laktanyába vitték, ott meglehető­sen kényelmes szállást kaptak, de szaka­datlanul figyelték őket. Én a gróf szobá­jában telepedtem le, szép csendesen meg­húztam magamat az egyik sarok nehéz függönyei között. A klimanzák törzse névlegesen portu­gál protektorátus alatt állott. Valójában teljesen független volt. Nem katonák, ha­nem jámbor utazók, missziós papok, bőke­zűen ajándékozó portugál kormányügynö­kök bírták a kirmanza főnököket a véd­nökség elfogadására. 1820 körül fölállí­tottak néhány portugál­ címeres gránit­ osz­lopot a kirmanzák földjén. Gyakran emlegették őket, de a legrit­kább esetben láttam kirmanzákat Mazarai­­boban. Az országuk messze volt. Bántam is én a kirmanzákat. Csak amióta az öreg szolga azt állította, hogy a kirmanzafő­­nökök a lábatlan sólyom jelvényét rejtege­tik...,igen, hát azóta valami bűvös kapcso­latba kerültem a kirmanza néppel. Most pedig itt a hercegnő, az Altaquero-címe­res palota fantomja, uralkodni akar az Altaquero! A szó olyan, mint valami acél- Altaquero !A sz­ó olyan mint valami acél­doboz. Benne van a titok kulcsa. De ma­gát a szelencét nem nyithatom föl. Ennek is van kulcsa. Ott himbálózik valahol a szép avorai asszony keblén, és a halott?... Megrázkódtam. Látszólag tulajdonképen nem sok közöm volt a dologhoz, de... A doktor beszélt, beszélt. — Engedje meg excellenciád, hogy be­fejezzem ismertetésemet, — mekegte. — Az Altaquero-lovagok rendjét eltörölték; vagyonát, jószágait elkobozta a király. Az akkori nagymester, Meria herceg, ha­talmas fegyverekkel bizonyítgatta a rend ártatlanságát. A vádak rettenetesek voltak; ellenségeik hamis tanukat béreltek föl és elhitették, hogy a lovagok a szentföldön gyáván harcoltak, hogy kirabolták a za­rándokokat. A király a lovagok pártján volt, ámde, — ha szabad ilyen modern kifejezéssel élnem, — a közvélemény nyo­mása alatt mégis kénytelen volt a rendet feloszlatni. — Kérem, — szólt idegesen a kor­mányzó — az én őseim között is akadt altequero-lovag. Mindezeket én is igen jól tudom. — De azt már nem tudja, gróf, — szólt csengő, csattanó hangon a hercegnő — hogy a király halálos ágyán megbánta a rend eltiprását. Ősömet, Mária herceget, ismét kegyébe fogadta és a rendet újra fölállította. — Erről nem tudok, — felelte szárazon a gróf. — Azt hiszem, igen — igen keve­sen tudnak erről. — ön mondta, gróf ur, — felelte a hercegnő. — Nagy titokban történt a do­log. A király nem adhatta vissza a rend elvett birtokait, amelyek akkor már hatal­mas, erőszakos urak kezén voltak. De hajókat ajándékozott a rendnek. Meg­hagyta nekik, hajózzanak a pogányok föld­jére. Mindaz, amit meghódítanak, az övék, az ő hűbérbirtokuk. Fejedelmi jogokat ru­házott Meria hercegre egy okmányban, amely... — sajnos, nem található meg Por­­tugália egyik levéltárában sem, — ásított a helytartó. — Nem, — folytatta a hercegnő za­vartalanul. — De én megtaláltam az ok­­mány hiteles másolatát Felpattantam. A zene még szólt a nagy­teremben. Állott még a bál. — Nos hát, — mondotta a hercegnő — a meggyalázott, koldussá tett alta­quero-lovagok éjjel, mély titokban, mint a menekülő tolvajok, hajóra szállottak és­ elhagyták hazájukat. Nőtlenségi fogadalom­ nem kötötte őket, egyesek családjaikat is magukkal vitték. Én, gróf úr, az utolsó Meria herceg özvegye vagyok. Évek óta Párizsban éltem. Ott keresett föl az az ember, aki tudta, hol rejtőzik az ok­mány, amelyben a portugál király Meriát az elfoglalt területek fejedelmévé tette és a fejedelmi cím öröklési módját pontosan szabályozta. E percben csak engem illet­het ez a cím. — Úgy, — szólt mosolyogva a gróf­— És miféle országot foglalt el Meria herceg? — Meria herceg ezt az országot fog­lalta el, gróf úr, — felelte rendíthetet­len nyugalommal a hercegnő és a pad­lóra szegezte a szép hosszú ujját. — Néhány lovag, néhány hűséges csatlós. Ma­roknyi sereg. De elfoglalták ezt a földet? innen, a tengertől a kirmanza törzs belső határáig. Azok a portugál utazók, akik kétszáz évvel később vetődtek ide, vagy még jóval később, tévesen hitték, hogy élk az első fehér emberek ezen a vidéken. Gróf úr, a főtemplom, a kaszárnya, az ön palotája, az egész Mazaraibo a rend erődjei romjain épült, ők hamar elhagy­ták a várost a gyakori szökőárak miatt és egyre beljebb és beljebb húzódtak. Végre elérték a klrmanzák földjét. (Kedden folytatjuk) Ift Felelős szerkesztő és kiadó: SZEDERKÉNYI A. Kiadótulajdonos; Kis Újság Részvénytársaság WODIANER F. ÉS FIAI R.-T. körforgógépeihető nyomása. (Felelős Kiss­éj­aiudási&b IV, Balnada-utca u .

Next