Kis Ujság, 1934. december (47. évfolyam, 271-294. szám)

1934-12-07 / 276. szám

Péntek, 1934 december 7 Patkányvinnyogás — A méltóságos ifjúurat a jó Isten hozta haza, ebbe a szomorú kastélybal — hálál­kodott Lászlóinak az öreg Gábor inas, aki egyáltalán nem volt hajlandó elismerni azt, hogy Kázmér gróf örvendetes javulása az­­orvosoknak köszönhető. Azt még csak megengedte, hogy a sám­­sonkúti orvos valamit ért a mesterségéhez, hiszen neki is elég hatásos patikaszert ren­delt az egyre fájdalmasabb köszvény ellen. De a pesti orvostanárról semmi jót nem tételezett föl. — Csak jön, hogy néhány perc múlva sietve távozzék ... Higgye el a méltóságo­s ifjú úr, nem igazi orvos, aki még csak azt sem hallgatja meg, hogy a betege miről pa­naszkodik, s ez volt Gábor álláspontja. László ilyenkor igyekezett meggyőzni őt igazságtalan véleményéről, de az öreggel nem boldogult. Amit egyszer a fejéibe vett, az­t nehéz lett volna onnan kiverni- De még csak haragudni sem lehetett reá, mert nem a rosszakarat, hanem a gazdájával szemben érzett aggódó szeretete diktálta ezt az íté­letét. — Nincs igazad, Gábor, — ellenkezett mosolyogva László gróf. — Nem az a fon­tos, hogy az orvos mennyi időt tölt a beteg mellett... Hanem, hogy mennyire érti a tu­dományát és mesterségét... — De már csak azt nem tetszik mondani, hogy meg se kell hallgatni a beteg panasz­­kodását?­ — kérdezte az öreg inas. — Hidd el, Gábor, sokszor maga a­ beteg ismeri legkevésbé a saját betegségét... Sőt egyenesen félreismeri... Hányszor fordul elő, hogy a beteg épp ellenkező dologról panaszkodik, mint ami a tulajdonképpeni baja... Az öreg nem hagyta magát­. Hát én elhiszem, hogy másnál ez így van... De azt már csak nem tetszik bebe­szélni nekem, hogy a méltóságos úr nem tudja, mije fáj? ... Erre már László sem tudott válaszolni. Akárhogy is állt azonban a dolog, akár az orvosok tudománya, akár pedig László gróf itthonléte idézte elő az örvendetes ja­vulást, tény az, hogy ez a javulás észre­vehető módon következett be. Nem csupán a beteg nyugalma és életkedve tért vissza, hanem testi ereje is oly mértékben növeke­dett, hogy az orvosok megengedték a néha­­néha való felkelést és legalább a szobáiban való járkálgatást. Ilyenkor a lábadozó Kázmér grófot min­dig ketten támogatták. Egy oldalról László, más oldaliról pedig Gábor inas. A beteg pe­dig mosolygó jókedvvel elbeszélgetett velük. Mindennek tudott örülni, ami máskor még­­csak fel se tűnt volna neki. A hulló hónak épúgy, mint a csillogó napsütésnek. A kályhatűz épúgy jókedvre hangolta, mint a padlón játszadozó parányi napsugár-folt, aminek hideg csillogásából is az öröm aranytallérjának pengését hallotta ki. — Most látom csak, hogy milyen szép az élet! — mondotta boldogan, jobbról és bal­ról is belekarolva két támogatójába. — Higgyétek el, már maga az is boldogság, hogy élhetünk!.. • Most már tudom, hogy ezért is mindennap hálát kell adnunk a Mindenható jóságának!... — Édesapám — mondta László —, ne­künk pedig ezerszeres boldogság, hogy mo­solyogni látjuk ... — Még a kastély is megváltozott — tette hozzá Gábori —, hogy a méltóságos úr nem fekszik mindig ágyban... Tessék elhinni, mink is állandó szomorúságban voltunk... De most már akár bált is rendeznénk, ha a méltóságos úr hajlandó megnyitni a táncot.. Kázmér gróf szeretettel mosolygott. — Tudom, öreg, hogy a te szíved tiszta és becsületes ... Köszönöm is neked. Mert amíg a fiam nem lehetett itthon, te voltál az egyetlen, akit magamhoz tartozónak érez­tem az egész kastélyban... De azért ilye­neket ne állíts! Mert akkor nem hiszem el, hogy igazat beszélsz!... — Pedig mégis így van, méltóságos uram! — bizonygatta Gábor. László érezte, hogy segítenie kell az öreg­nek, mert szóval nem győzi utolérni az ér­zéseit. — Édesapám, hidd el, hogy Gábor csak azt mondja, amit érez ... — Ha ketten jöttök nekem — Bevetett Kázmér gróf —, akkor egymagam igazán nem bírok veletek!... Szívesen adta be a derekát és hitt a sze­retet szavainak, amik ebből a két lélekből sugároztak feléje, a fia és az öreg inas lel­kéből. A lábadozás öröme amúgy is fogé­konyá tette mindenféle boldogsággal és örömmel szemben. Valósággal úgy érezte magát, mint a gyermek, aki most eszmél rá az élet jó ízére és hálás minden jelentékte­lenségért, ami a fel­nőtt szemében talán már értéktelen semminek tetszett. László már alig várta azt a pillanatot, amikor édesapja elé állhat Anikóra vonat­kozó kérésével. Minthogy azonban ezt a be­szélgetést egész életére, sőt mindkettőjük életére döntő kihatásúnak érezte, nem akarta elrontani azzal, hogy nem a legmeg­felelőbb és híg alkalmasabb pillanatot vá­lasztja ki Amióta az öreg plébánossal is be­szélt erről a­ dologról és Anikónak is be­számolt róla, azóta már nyugodtabban tu­dott várni. Anikó ugyanis egyáltalán nem sürgette, hanem épp ellenkezőleg azt taná­csolta, hogy várja ki a legalkalmasabb pil­lanatot Sőt utolsó levelében azt írta, hogy a legokosabb volna az egészet a karácsonyi ünnepeikig elhalasztani, amikor ő is haza­jön Sámsonkúdra és élőszóval megbeszélhe­tik a dolgot László ugyan addig nem akart várni, de egyelőre még napról-napra halo­gatta őszinte vallomását, mert édesapja gyó­gyulását sokkal fontosabbnak tartotta, sem­hogy azt — mert hiszen erre is számítania kellett — ilyenféle­­izgalmakkal meggátolni, vagy pláne súlyosbítani merte volna. De így, ebben a reményteli állapotban és Anikó leveleinek birtokában, már nyugod­tan bírta kivárni azt a napot és azt az órát, amit alkalmasnak fog tartani a kérés előterjesztésére. Volt azonban valaki a Kanizsay-kastély­­ban, aki egyáltalán nem osztozott a Kázmér gróf örvendetes javulása fölött érzett általá­nos örömben. De talán nem is ez a helyes megállapítás. Simorka Flóriánnak ugyanis nem az fájt, hogy Kázmér gróf már néha­­néha fel is kel az ágyból, sőt az ellen se lett volna a legcsekélyebb észrevétele, ha az orvosok azt állapítják meg gazdájáról, hogy teljesen felgyógyult és újra egészséges, örö­möt ugyan nem érzett volna, mint ahogy nem szomorította el a betegség, de nem is okozott volna, különösebb izgalmat és bosz­­szúságot. Annál jobban bántotta azonban, hogy László gróf még mindig a kastélyban tar­tózkodik. Ennek a hosszú orrú és ravasz levéltá­rosnak volt egy, ki tudja hányadik érzék­szerve, amelly­el megszimatolt olyan dolgo­kat is, amit más halandó előtt örökre észre­vétlenül maradtak volna. Mintha a levegő­ben érzett volna valami különös illatot, furcsa feszültséget és villamos sűrítettséget, bolta el, hanem a nappalait is tönkretette, bolta el, hanem a nappalait is tönkre tette. Természetes, hogy Borbála grófkisasszony­­nyal sürgősen meg is tárgyalta a dolgot. Ahogy rendesen szokták, négyszemközt és a könyvtárteremben. — Nekem valami nagyon nem tetszik, — mondta jelentősen Simorka. — Már megint mire gondol? — kérdezte idegesen Borbála. — Nem tetszik, hogy László gróf még most is a kastélyban van és a legcseké­lyebb hajlandóságot sem mutatja, hogy Pá­rizsba visszautazzék... Borbála gúnyosan nevetett. — Simorka, maga kezd megzavarodni!... Ott is rémeket lát, ahol erre a legcsekélyebb oka sincsen... Mert mi különös van abban, ha a fiú nem tartja sürgősnek, hogy beteg édesapját magára hagyja?... A levéltáros kimért és hűvös hangon be­szélt tovább: — Méltóságos kisasszony, nem óhajtok olyan hangnemben válaszolni, mint amilyet méltóságod ütött meg ... — Ki is kérném magamnak! — csattant fel Borbála hangja. — Tudom — felelte gúnyosan Simorka —, méltóságodnak joga van engem sérte­getni, amit én kénytelen vagyok megtorlat­­lanul hagyni... Most azonban nem erről van szó!... Nem kívánok lovagiassági szó­párbajt vívni méltóságoddal, amelynek ered­ménye úgyis csak egy lehet... Jól tudom, hogy mindkét esetben csupán én lehetek a vesztes ... Éppen azért visszatérek előbbi kijelentésemre, amely szerint — és ezt nyo­matékos hangsúllyal folytatta a levéltáros — nem­ tetszik nekem, hogy László gróf még mindig a kastélyban van és a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatja, hogy Párizsba visszautazzék... — No de hát mi kifogása van ez ellen?! — kérdezte türelmetlenül Borbála. — Ha nyugodtan meghallgat méltóságod, készséggel megmagyarázom ... — Beszéljen! — Talán még méltóztatik emlékezni arra, hogy a fiatal gróf hazaérkezése mily körül­mények között történt... — Hogyne !...­ Én hívtam táviratilag haza!... — De Kázmér gróf tudta és beleegyezése nélkül... — Ügy van, — felelte halkan Borbála. — De miért hangsúlyozza ezt? — Mert ennek lett a következménye — beszéli hangoltan Simorka —, hogy Kázmér gróf előtt egy hazugsággal kellett elfogad­hatóvá tenni a váratlan hazaérkezést... — Remélem, nem akar leleplezni? — ne­vetett fölényesen Borbála. — Erről szó sincs, méltóságos kisasszony, — mosolygott gúnyosan Simorka. — De mégis emlékeztetnem kell arra, hogy Káz­­anér gróf előtt elfogadható indokul a párizsi egyetem váratlan bezárása szerepelt... — Ügy van!... Ennél okosabbat még a maga minden hájjal megkent esze se bírt volna kitalálni!... —­ Elismerem, méltóságos kisasszony . . . De kegyeskedjék viszont azt is elismerni, hogy a párizsi egyetemet a valóságban egy­általán nem zárták be ... — Mit akar ezzel mondani? — kérdezte meglepetve Borbála. — Csupán azt, hogy László gróf már ré­gen visszautazhatott volna ... Egyrészt édes­apja egészségi állapotának örvendetes javu­lása miatt, másrészt és főként azért, hogy folytassa a távirat folytán félbeszakított tanulmányait... Borbála kis ideig gondolkodott, aztán így szólt: — Ebben teljesen igaza van­... — És ezért ismétlem harmadszor is, nem tetszik nekem, sőt nagyon gyanúsnak és veszedelmesnek találom, hogy László gróf még most is a kastélyban van és a legcse­kélyebb hajlandóságot se mutatja, hogy visszautazzék Párizsba... Borbála már nagyon-nagyon ideges lett. — De hát mire gondol, Simorka? —­ Ha tudnám, megmondanám... De azt hiszem, sejtelmeim nem tévednek ... — Csak nem gondolja, hogy ... — Próbáltam kideríteni a dolgok össze­függését, mindezideig azonban nem sike­rült ... — De hisz ez rettenetes volna! — mondta kétségbeesett hangon Borbála. Simorka udvariasan meghajolt. — Méltóságos kisasszony, amint már bá­tor voltam közölni, egyelőre nem látoim vi­lágosan a tulajdonképpeni okot... Sőt az is lehet, hogy aggodalmaim csalnak és sej­telmeim tévednek ... Mindennek dacára, fel­tűnőnek és különösnek találom László gróf viselkedését... — Most már én is, — felelte Borbála, aki annyira a levéltáros hatása alatt állott, hogy még a gondolatait és sejtelmeit is tőle kölcsönözte. — Ismétlem — folytatta Simorka —, egyelőre nem látom a veszélyt, csak sejtem... — De hát mit tehetünk ellene?! — Védekeznünk kell! — Hogyan?! — A védekezés módja méltóságod kezébe van letéve, — hajolt meg újra a levéltáros. — Hogyan?!... Beszéljen ! — sürgette Borbála. — El kell távolítani a kastélyból László grófot! — mondta szinte parancsoló hangon Simorka. — Lehetetlenség !... Lehetetlenség ! — fe­lelte tompán Borbála. — Meg kell kísérelni, méltóságos gróf­kisasszony! ... — László grófot nem lehet elküldeni a Kanizsay-kastélyból!... — Akkor olyan váratlanul jöhet a vesze­delem, mint derült égből a villámcsapás,­­ hajolt meg ismét a levéltáros. Borbála már nem bírt izgatottságával és fel-alá rohant a könyvtárteremben. Simorka sejtelmes szavai még nagyobb aggodalmat ébresztettek benne, mintha világosan beszélt volna a levéltáros. Az utolsó hetek esemé­nyei úgyis annyi váratlan és kellemetlen meglepetést hoztak, hogy az ő nyugodt ter­mészete is hajlamosnak mutatkozott a kép­zelődésre. A levéltáros pedig valóban olyan dologra hívta fel a figyelmét, amire ha nem is gondolt eddig, de öntudatlanul mégis nyugtalanította. — De hát mit csináljak?! — kérdezte csüggedten. — Méltóztassé­k László grófot figyelmez­tetni arra, hogy a párizsi egyetemet nem zárták be... hogy semmi szükség nincs már tovább erre a hazugságra... hogy itt volna az ideje tanulmányai folytatásának ... hogy édesapja örvendetes gyógyulása most már nem teszi indokolttá itt tartózkodását... szóval, hogy minél sürgősebben hagyja el a sámsonkúti kastélyt és utazzék vissza Pá­rizs városába... — Megpróbálom, — felelte Borbála. Elhagyta a könyvtártermet, a lakosztályba ment és bekérette magához Lászlót. Abban az értelemben beszélt vele, ahogy Simorká­­val megállapodott. — Borbála néni — felelte kedvesen László —, most már semmi értelme nincs annak, hogy visszamenjek Párizsba ... Majd karácsony, helyesebben új esztendő után . . . Már csak azért sem utazom el, mert egy nagyfontosságú dolog elintézése vár reáim ... — Nagyfontosságú dolog? — kérdezte Borbála. — És lennél szíves megmondani, hogy mi az a nagyfontosságú dolog? — Ne tessék haragudni, Borbála néni — felelte László —, de ezt nem árulhatom el... Még Borbála néninek sem ... A grófkisasszony a lábával dobbantott. — Követelem !... Mondd ell... Most már László is felkapta a fejét és fér­fias keménységgel mondta: — Nem mondom el, Borbála néni!... Mert nem mondhatom ell... László távozása után Borbála grófkisasz­­szony újra a könyvtárszobába sietett, hogy közölje a levéltárossal az eredménytelen próbálkozást Simorka olyan ideges lett ennek hallatára, hogy az ajkait harapdálta. — Tudtam... sejtettem ... — Hát most mi lesz? — felelte a levél­táros. Borbála végigmé­rte, károhant, de hatali­mas erővel bevágta a könyvtárterem ajtaját. Szombaton következik: Hallgatnak a sírok ... KIS ÚJSÁG 9 (51) TANÁCSADÓ­ ­ Tanácsadóból Intézett kérdések egyszerű levélben vagy levelezőlapon küldendők a következő cimzet Kiz­áriság. Budapest 4. Válaszbélyeget mellékelni felesleget, mert csak a Tanácsadóban válaszolhatnak Gazdakor, Pély. Igazuk van. Kívánságuk jogos, írni fogunk róla. Sz. V., Jászdózsa. A kért újságszámot, sajnos, nem áll mó­dunkban elküldeni, mert elfogyott, azzal külön­ben sem érvelhetne, de a rendelet megjelent, pontos szövegét a községházán a jegyzői irodában a Belügyi Közlönyből kerestesse ki. Figyelem, E. K. Miután olyan kúriai ítélet van, mint amiről a Kis Újságban írtunk, a legjobb, ha ügyvédhez fordul, aki az ítéletre való hivatkozással el tudja intézni a dolgot. Polgári esküvő. Kisvárda. A belügyminiszterhez kell kérvényt írni, engedje meg keresztnevének megváltoz­tatását. Hivatkozzon a nekünk megírtakra, engedé­lyezni fogják és akkor az anyakönyvben is hivatalból kijavítják a nevet. S. L., Tiszaföldvár. Forduljanak a magyarországi ki­vándorlókat és visszavándorlókat védő irodához. Buda­pest, VIII., Fiumei­ út 4. Írják meg lehetőleg pontosan az illetőnek minél több személyi adatát, hogy mikor és hová indult el hazulról. Egy hű előfizető, Pécs. Tudomásunk szerint egyelőre nem lesz. Mihelyt változás állna be, nyomban hírt adunk róla a Kis Újságban. Cs. F., Kiskunfélegyháza. Eszébe ne jusson tervét megvalósítani. Rengeteg szenvedés, kimondhatatlanul rossz bánásmód, egészségtelen éghajlat, leírhatatlan, forróság várna önre. Mi nem nyújtunk ehhez segéd­kezet. Ha nem hallgat tanácsunkra, nagyon megbánja. B. L., Budapest. Mind a kettőhöz legalább 4 polgári előképzettség szükséges. Forduljon bővebb felvilágosí­tásért a Magyarországi Betegápolók és Ápolónők Egye­­sületéhez (VIII., Népszínház­ utca 17.), illetve az egye­temi bábaképző intézethez (VIII., Rökk Szilárd­ utca 30.) A. J., Ludas. Megveheti. Nézze meg a telekkönyvet, hogy ki van-e fizetve. Tizenötéves előfizető. Heves megye. Nem kell fizetni. A beérkezés sorrendjében, a rendelkezésre álló helyhez képest kerül sor a válaszra. Hímezek, Kunszentmiklós és Z. J., Pincehely. Cége­ket nem ajánlunk a Tanácsadóban. Maga is kikereshet megfelelőeket a budapesti telefonkönyv szaknévsorából. A telefonkönyvet a postán találja meg. K. S., Battonya. Forduljon egyenesen a m. kir. föld­­mívelésügyi­ minisztérium szőlészeti osztályához (Buda­pest, V., Kossuth Lajos tér 17.) kérvénnyel. Hű olvasó. Mohács. A tiszbiztosítási szerződést 6 éven belül csak az esetben lehet felmondani, ha az arra vonatkozó felmondási jog a biztosítási kötvényben ki­­köttetett. A 6 évnél hosszabb időtartamra kötött biz­tosítási szerződés 6 év elteltével lehet felmondani. Sz. I„ Pereg: Ha a bérlet megszűnt, a bérlet tár­gyára vonatkozó részében a szerződést fel lehet mon­dani. Ez esetben is azonban a már megkezdett bizto­sítási évre a biztosítási díjat ki kell fizetni és azon­kívül a biztosító intézet tartamengedmény megtérítését is követelheti. * VI. Felelős szerkesztő és kiadó: KASS ENDRE Kiadótulajdonos: Kis Újság Részvény­társasé Nyomda: Glóbus Nyomdai Műintézet R.-T. VI. Aradi­ utca 8. Nyomdaigazgató: Havas M

Next