Kis Ujság, 1937. március (50. évfolyam, 49-71. szám)

1937-03-02 / 49. szám

2 Ellentámadások • A polgári társadalom — a maga megszo­kott tespedésében És sültgalambvárásában — újra csak a kormánytól várja és reméli a „szélsőségekkel" való leszámolást, a rend és a nyugalom biztosítását, hogy így délutáni kávéját nyugodtan szö­­csölhesse tovább, átadva magát annak a kétes gon­dolatnak, hogy nálunk olyan erős lábon áll a rend, hogy azt semmiféle erő se nem veszélyeztetheti, se nem kockáztathatja. De hogy­ ebben a nyugalmában jobban és biztosabban érezze magát, szívesen veszi tudomásul azt is, hogy a miniszterelnök maga veszi kezébe a kérdés elintézését s maga indul útnak, hogy propagandát kezd­jen az ország különböző részein, hogy személyes munkájával még több pillért verjen a társadalmi rend cölöpépítményei alá. A példa ragadós s amint látszik, ezúttal sem marad hatás nélkül. No, mert az ellenzéki pártok vezérei ugyancsak fogad­­koznak, hogy maguk sem akarnak a mun­kából kimaradni s maguk is részt köve­telnek egy ilyen „keresztes hadjárat“ dicsőségéből. Amint a jelek mutatják, ebben nem is­ lesz hiba. A propaganda meg fog indulni hamarosan. A támadásra ellentámadás fog felelni, bebizonyítva, hogy az országban nincsen igazi talaja a szélsőségnek s a magyar társadalom csak olyan idegenkedve ítéli el azt a propagan­dát, ami a vörös Moszkva felől árad fe­lénk, mint azt, amivel Berlin kecsegteti a nemzeti szocializmus híveit és rajongóit. Hogy aztán ennek a nagy hévvel meg­indított propagandának valójában mi lesz az eredménye? Várjon sikerül-e Szent György lovagként a sárkány fejére hágni, azzal a tudattal, hogy a fenyegető vesze­delem tényleg elmúlt a fejünk felett s nem kell semmiféle meglepetéstől tartanunk többé, avagy arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy egy kissé elkéstünk a be­széd propagandájától s más eszközökhöz kell folyamodnunk! Mielőtt még ez a szó­propaganda megindulna, ki kell jelen­tenünk, hogy attól — bármennyire tiszte­lettel hajlunk is meg a kezdeményező aka­rat jószándéka előtt — a gyökeres válto­zást nem remélhetjük többé. Egyetlen lehetőség, ha a propagandával szemben cselekvésekkel válaszolunk, a szo­ciális alkotások cementfedezékeiből „nyi­­lazva“ vissza a mi igazságunkat, hogy igenis a mi nemzeti érzésünk, a mi nacio­nalizmusunk és szocializmusunk sosem fog arra szolgálhatni, hogy takarója és védőpalástja legyen az olyan állapotok­ i­­rnak, amelyek mellett ma Magyarország munkástömegeinek nagy hányadára a leg­­sötétebb nyomor földje lett, olyan nyo­morúságé, amit már növelni is képtelen­ség, miután elérte a Kelet nyomorának vigasztalatlan mélységeit. Nem szabad áltatnunk magunkat s nem szabad elfordítanunk tekintetünket a való­ság meglátásától. Minél gyorsabban tud­juk elhatározni magunkat a cselekvésre, hogy e cselekvéseken keresztül az új élet­formákat megteremtsük a dolgozó töme­gek számára, annál könnyebbé tesszük valójában magát a védekezést minden ,,szélsőséggel“ szemben, akárhonnan s akármilyen jelszóval jelentkezzék is. Ne feledjük, hogy az utódállamok első feladatuknak tekintették, hogy a földren­dezés kapcsán új helyzetet teremtsenek. E földreformok aztán teljesen megválto­zott helyzetet teremtettek. A régi állapot megfordult s a hetvenszázalékos nagy­birtok helyébe 60—80 százalékos kisbirtok­­rendszer lépett, míg Magyarország ma is harminchat százalék kisbirtok mellett hat­vannégy százalékban :nagybirtok.­­ Abból indultunk ki, hogy középosztá­lyunk a kormánytól várja a nyugalom és belső rend biztosítását. Semmi kétségünk, hogy ebben nem­ is lesz hiba. Csakhogy itt nem csupán rendőri intézkedésre van szükség. Erre is, persze, de ez nem elég s meg nem minden. Szociális intézkedések nélkül minden ellenpropaganda és ellen­­offenzíva. Minden rendőri és közigazgatási beavatkozás csak hideg borogatás. Legfel­jebb csillapít, de nem gyógyít. S annyit jelent, hogy az ország, mint a leggyengült lázbeteg, fogékonnyá válik minden izga­tásra, a túlzottakra még talán inkább, mint a mérsékeltekre. Ez ellen kell elsősorban is védekezni. Hogyan? Mivel? Az ellenállóképesség nö­ve­lésénél és erősítésével. Ezt pedig csupán szociális reformintézkedésekkel lehet biz­tosítani és elérni. De ehhez nem elég a kormány akarata. Az egész társadalomnak is ezt kell akarnia. Mindenkinek részt kell vennie ebben a munkában s mindenkinek áldozatot is kell hoznia, mint 1848-ban, mikor a birtokososztály — a kor szavát megértve — önként mondott le jogairól a nép javára. . És ma talán még több érv­ beszél az ál­dozatkészség mellett, mint akkor. Kőrösparti ügyében máris felvették az érintkezést úgy a bányakapitánysággal, mint a bánya vezetőségével és a főispánnal is. A bányatulajdonos D. G. T. részéről is kiadtak egy közleményt, amelyben cáfolják, azt, hogy a mllalat éhbérért dolgoztatná munkásait. Ezek csak hangzatos kijelentések — mondja a nyilatkozat —, mert a 8 szá­zalékos levonás eltörlésével a magyarországi tíz legnagyobb bánya sorában­ a munkabért tekintve a legelsők között vagyunk. A pécsi főispán a sztrájk ellen Vitéz Horváth István főispán hétfőn a hajnali órákban Pécsre érkezett dr Brogli Józseffel, a kerület kormánypárti képviselő­jével hosszasan tárgyalt a szrájk ügyében, majd nyilatkozott. A főispán kijelentette, hogy miután a kormányhatóságok hathatós közbenjárásának segítségével sikerült elérni a bércsökkentés eltörlését, 135 ember elbocsátása már nem egyete­mes m­unkásérdek. ... egyetemes érdeknek a miniszter eleget tett és 4000 bányász ügye nem függhet össze az elbocsátottak sorsával. — Nem támogathatom a bányászok moz­galmát mondotta a főispán —­, mert vélt sérelmeik orvoslása céljából nem az arra illetékes helyhez fordultak, nem kérték a bányaigazga­tóságn­ál történt eredménytelen tárgyalások után a hatóságok közbenjárá­sát, hanem önhatalmúlag a sztrájk fegyveré­hez nyúltak. Hiszem, hogy a munkásság józan eleiei be fogják látni a további sztrájk céltalanságát és rövidesen teljes létszámmal felveszik a munkát, hogy a hatóságok által részükre kieszközölt, fel­emelt munkabér előnyeit élvezhessék. A főispán nyilatkozata, amely félreérthe­tetlen formában hozza a munkásság tudo­mására a hivatalos körök álláspontját, nem keltett megnyugvást a bányászok körében. A munkásság azt hangoztatja, hogy a 11 azonnali hatállyal és 135 kétheti határidőre elbocsátott munkást vegyék vissza, akkor újra megindul a munka. A hangulat nyug­talan, a karhatalmat a hatóságok megerősí­tették, annak ellenére, hogy semminemű rendzavarás nem történt. Mikecz államtitkár nyilatkozata Hétfőn délután Mikecz Ödön dr belügyi államtitkárnál az újabb pécsi eseményekkel kapcsolatban megbeszélés volt, amelyen Boór Aladár dr, a belügyminisztérium ren­dészeti osztályának főnöke is részt vett. Hor­váth István pécsi főispán a nap folyamán több ízben is tájékoztatta a belügyi állam­titkárt a helyzetről és a jelentések alapján Mikecz Darányi Kálmán miniszterelnököt is informálta. Hétfőn este a Kis Újság munkatársa be­szélt a belügyi államtitkárral, aki a követ­kezőket mondotta:­­— Pécsett nyugodt, csendes sztrájk folyik. Ennek a sztrájknak jellege most már politikai, hiszen ott bérkérdésről nin­csen szó. Rendzavarásról eddig nem érkezett jelentés. Ha megtudjuk, hogy rendzavarás készül, úgy azt meg fogjuk akadályozni, ha pedig tény­leges rendzavarásra kerülne sor, úgy azt keményen meg fogjuk torolni. A bujtogatók ellen különben ügyészségi vizsgálat folyik. KIS ÚJSÁG KEDD, 1937 MÁRCIUS 2 A DGT nem hajlandó tárgyalni A délutáni órákban ismét izgalmas esemé­nyek folytak le a pécsi bányavidéken. Brogli József kormánypárti képviselő Horváth Ist­ván főispánnal lefolytatott tárgyalásai után kiment a bányavidékre és a késő esti órákig ott tartózkodott. Brogli­ a főispánnak tett ígéretéhez híven hosszan tárgyalt választói­val, akiket megnyugtatni igyekezett. Sorra látogatta a községek jegyzőit, bíreit és a közhangulat­ felől érdeklődött. Ezalatt a pécsi városházán a szociál­demokrata párt küldöttsége Horváth István főispánnál járt. A kisditírség kifejtette a bányászok ál­láspontját a főispán előtt és kérte, hogy járjon közre a D. G. T.-nál az elbocsá­tott munkások érdekében. A főispán válaszában kifejtette a munká­sok kiküldöttei előtt, hogy álláspontjáról már kora délelőtti nyilatkozatában tájékoz­tatta a nyilvánosságot. — Hozzáfűznivalóm csak annyi van, — mondotta a főispán — , hogy a DGT-t nem befolyásolhatom, a munkások elbocsátása, vagy megtartása a vállalat sérthetetlen joga, éppen ezért nem ígérhetek semmiféle köz­benjárást, annál kevésbé, mert felettes ha­tóságom erre nem hatalmazott fel. A küldöttség ezután a főispántól Szabolcs Rezső bányaigazgatóhoz ment, aki azonban kijelentette, hogy nem hajlandó tárgyalni, a munkások elbocsátása befejezett tény. A küldöttség dolga vé­gezet­lenül tért vissza a bányavidékre, ahol az esti órákban közöl­ték megbeszéléseik eredményét a munkás­­ságggal., A báprászok rendkívül elkeseredet­ten fogadták a közléseket, de semminemű rendbontás nem történt. „Nem hatalmi kérdés, hanem önvédelmi harc" Tolnai József párttitkár a hétfő esti hely­zetet a következőkben vázolta a Kis Újság munkatársa előtt: • Öt sztrájk tovább tart. Várunk. Szüksé­gesnek tartom kijelenteni, hogy a hivatalos­ beállítással szentben Kapucsengő Elbeszélés, írta Fráter Lajos A leány kezét a kapucsengő felé emelte. Ujja a csengő fehér csontgombján tétovázott. — Hát akkor? — kérdezte bizonytalan von­tatottan. A fiú — aki örökfiú, harmincéves korában megállt az élete, azóta bolyong gyökér nélkül, tervei nincsenek, csak elfojtott reménytelen vágyai, mert semmi sem biztos, csak az, hogy azért fiatal, élni szeretne, boldog lenni, — szóval a fiú türelmetlenséget látott a leány mozdulatában s úgy érezte, mintha elrúgta volna magát a Duna-híd karfájáról, lent a mélyben" örvénylik a folyó s ő zuhanna ebbe­­ a hideg, borzasztó mélységbe, még egy pilla­nat s el fogja nyelni az ár s akkor már minden mindegy. Nem felelt, d­e a leány újra kezdte. — Akkor becsengetek — és megnyomta a csengőgombot. Most egyszerre kibuggyant a fál száján a szó gyors ömléssel, mint aki végrendelkezik. — Csak annyit akarok mondani, hogy ezek­­után sohasem szerettél. Butaság ~~ gondolta magában, ahogy ki­mondta —, minek mondtam ezt? A leány felrántotta vállát. — Ezt magad sem hiszed el. Per­ig ő hitte, amit mondott: a leány nem szerette, nem szereti, de most ez a közömbö­sen odavetett mondat is segítség volt. Nem szalmaszál, hanem mentőcsónak, melyen a fiú egész ingadozóan felépített boldog lenni aka­rása elfért. Belekapaszkodott volna, de­­— jö­het a házmester mondat közepén. Minek? Va­lami játékos kedv áradt el rajta inkább egy pillanatra: ha most megfogná a leány kezét s elfutnának, m­int kölyökkorában tette, ha be­csengetett a kapukon s messziről leste a káromkodó házmestert. De nagyokat tudott ezen nevetni valamikor! Jó lenne újra gyerek­nek lenni, könnyed felelőtlennek s elfutni a leánnyal. Jó lenne. De a leány úgy sem futna vele. Inkább itt topog türelmetlenül s lesi a kapu résén a házmestert, mert fáradt, fázik, álmos, éhes. Csupa vágy. Csak az nem fáj neki, hogy most elválnak örökre, háromévi vő­legény-menyasszony­ság­ után. Három év! Vége a három évnek, amely alatt annyiszor álltak ugyanígy a kapu előtt, elhatározta, hogy vége. Azelőtt nem tudtak elszakadni, de most, mp.­., komoly az elhatározás, most elválnak. A leány újra megnyomta a csengőgombot. — Mi van ezzel a nyavalyás házmesterrel? — Milyen sürgős! Már ez a pár perc is sok, amit még velem kell töltened? — Tudod jól, hogy nem mondasz igazat, — védekezett a leány.­­— h­áom év alatt bebizo­nyítottam, hogy szívesen vagyok veled. De nem tudom ezt a végletekig csinálni. Ezeket az esti sétákat, aminek a vége mindig veszekedés. Te veszekszel és otthon is veszekednek. Neked korai a hazamenésem­, otthon meg azt mond­ják, késő. Mit­ csináljak? Nincs nyugalmam sehol. — Kérdezd meg a szívedet... — Jaj! Mindig ez a refrén, hogy nem sze­retlek. Miért voltam veled három évig? Olyan világos felelet volt ez. Nem lehetett erre semmit sem felelni. Csak éppen túlságo­san világos volt s ez nem tetszett. Mert úgy érezte, a szerelemben nincs következetesség. De kellett neki a leány. Ha elhagyna, minden összeomlana benne. Mert csak a leányon ke­resztül tudott remélni, tervezgetni: „ha majd férj-feleség leszünk. így­­ lesz“, „ilyet veszünk majd a lakásunkba", ezeket mondták s ezek­ről lehetett álmodni, elfelejtkezni , közben arról, hogy megint felmondottak tizenöt kollé­gájának a hivatalban, ahol nincs előléptetés, régten boldog a havi százhússzal, mondta a mailkor a főnöke, elfelejtkezni arról, hogy diák­korában orvos akart lenni, de az apját nyug­díjazták s neki keresnie kellett és igen, hat év óta egy remegés az étele: Istenem, ha fel­mondanak! Semmi sem biztos, nincs mibe ka­paszkodni, nincs, csak ez a leány, akinek a kitartása önbizalmat, hitet ad. Hiszen valaki hozzá meri kötni az életét! És most el akar menni a leány is. Süllyed a hajó. Persze, hogy süllyed. Unja már. Nem hisz neki. Elhúzta tegnap is a száját, amikor azt mondta: jó lenne menézni ezt az új színdarabot. Persze a leány semmibe sem veszi. Igaza van. Minden csak „jó lenne", de semmi sincs. Ezen nem tud segíteni. És most átvillan egy régi ötlete, amellyel el szokott játszani, hogy elfeledkezzék a való­ságokról. Ha felmenne a Vezérhez. És elmondana mindent. Mintha az apjával beszélne. Talán a Vezér azt mondaná: „Hét nézze, Ham, ha úgy szerelik egymást...“ — és most a leányra nézett, aki bosszús arccal lesett a kapun le­felé, ahonnan a házmesternek kellett volna jönnie. — Nem, ezt nem mondhatja a Vezér­nek, hisz ez nem igaz, a leány nem szereti, csak ő szereti a leányt. — Így elaludni! — dühösködött a leány. — Aki így szeret aludni, minek megy házmester­nek? — Jó pár lenne belőletek. Te is mindig ál­mos vagy. — epeskedett a fiú. —­ Éjfélkor minden rendes ember álmos. — húzta fel a vállát a leány. — Igen... csak a szerelem virraszt, — fe­lelte gúnyosan a fiú. — Á, szerelem!? Mindig csak ez jár az eszedben. — Igen ... a szerelem. Jó volt kimondani most ezt a szót: szerelem. De a sötét utcasarok felől három ember for­dult be. — A házból! — ijedt meg a leány. Férj, feleség, kézenfogva a kisfiúval, aki csukott szemmel bukdácsolt szülei között. Már oda is értek a kapuhoz. A férj, az apa, meg­nyomta a csengőgombot. S csodák csodája, már jött is a házmester. A fiú elmosolyodott. — Talán nem is csengetett a leány? — gon­dolta. És mintha összebeszéltek volna, mind a ketten arrébb indultak a kapu alól. • — Jó ezeknek. Hazamennnek ... együtt, — sóhajtott a leány. — Jó, — mondta csendesen a fiú. A leány megszorította a fiú kezét. A fiú belekarolt a leányba. És mentek vissza a kapu­hoz. —• Menj most már, le kell feküdnöd, — simogatta meg a leányt. — Holnap este a hivatal előtt... — szólt vissza a kapuból a leány. Aztán becsukódott a kapu. — Nem lett volna szabad kibékülni — sóhaj­totta —, százhúsz pengő fizetéssel nem lett volna szabad. .— mondta újra szomorúan. De azért az arca elégedetten ragyogott nem csinálunk hatalmi kérdést a munka folytatásából vagy beszüntetésé­ből. Ez nem hatalmi kérdés, hanem a munkásság önvédelmi harca. Ebben a felfogásunkban megerősít bennün­ket a keresztényszocialis­ta és a Nemzeti Munkaközponthoz­ tartozó munkásság csat­lakozása is. Közölte még a párttikár, hogy kedd reg­gelre várják Esztergályos János és Malasits Géza országgyűlési képviselőket, valamint Bertrand Antalt, a Kohómunkások Országos Szövetségének főtitkárát, akik újból meg­kísérlik a megszakadt tárgyalások folyta­tását. A bányavidéken rendkívül fojtott és izga­tott a hangulat. Az elbocsátott bányamunká­sok jelenleg még a bányászházakban lak­nak, de március 15-én, amikor felmondások ideje letelik, ki fogják őket lakoltatni. Többen kijelentették, hogy a kilakoltató in­tézkedéseknek nem fognak engedelmeskedni. Elkeseredett hangulatukhoz hozzájárul az is, az igazgatóság megtiltotta, hogy az éle­­lemtű­rb­ól bármit is kapjanak, pénzjük nincs és így most a szociáldemokrata párt orszá­gos központjához fordulnak testületileg sztrájksegély folyósítása céljából. A Dunagőzhajózási Társaság pécsi igaz­gatóságának közlése szerint hétfőn reggel az első műszaknál a munkára kiírt bánya­­munkásság 10 százaléka, a délután 2 óra­kor kezdődő műszaknál pedig 12 százaléka jelentkezett munkára. Pécsbányatelepen 56, Mecsekszabolcson 58, Vasason pedig hat em­ber kezdte meg a munkát. Rendzavarás nem történt. Az éjjel 10 órakor kezdődő harma­dik váltásnál, ahol egyébként is mindig csak minimális munkás szokott leszállni, a bús­tyaigazgatóság csak az üzem fenntartásához szükséges munkásokat rendelte be, úgyhogy a munkásság állásfoglalását a munka felvé­teléről kedd reggel 6 órakor, illetve délután 2 órakor lehet majd megtudni. CSAPRAVERTÉK A HORDÓT A PINCÉBE ZÁRT CSAVARGÓK Bajáról telefonálja a Kis Újság tudósítója. Vakmerő betörők jártak a bajai Központi­ szál­lóban. Két csavargó, névszerin­t Jerkovits Jó­zsef és Pari János belopózott a szálló pincé­jébe. Egy pincér, aki nem is tudott róluk, be­zárta a pince ajtaját, mire a két csavargó csapraverte az egyik söröshordót és inni kez­dett. Több órán keresztül söröztek. Amikor az ajtót ismét kinyitotta valaki, fellopóztak a ruhatárba, ahonnan elemeltek egy kabátot. Észrevették és rövid hajsza után átadták ők­­ a csendőröknek, akik mindkét csavargót előze­tes letartóztatásba helyezte. Dinnyés Lajos is Ágh szolgabíró lovagl és ügye. Abban a lovaglás ügyben, amely Din­­­nyés Lajos országgyűlési képviselő és dr Ágh László szobi szolgabíró között keletkezett, a segédek kedden ültek össze tanácskozásra. Dr Ágh részéről Kölcsey­ István és Mocsári­ Liá­nela képviselők, Dinnyés részéről Szentiványi Biros pártigazgató és Dinich Ödön jelentek

Next