Kis Ujság, 1950. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1950-09-03 / 205. szám
A belgrádi „gyémántkirály“ csődje Tito, akit az amerikai nagytőke sajtója nem titkolt megvetéssel nevez el Egyesült Államot: legolcsóbb szövetségesének, az Export-Import Bank útján megint kap rá millió dollár kölcsönt. Egy csepp víz a kilyukadt fenekű hordóba, egy porszem a feneketlen zsákba s természetes, hogy a belgrádi kormánynak a 16 millió dollár nagy részét is a „bányászat tökéletesítésére” kell fordítania: a befektetés meggyorsítja Jugoszlávia természeti kincseinek kiárusítását, a fegyverkezési ipar szempontjából fontos jugoszláv nyersanyagok kiszállítását az Egyesült Államokba. Tito Jugoszláviájának gazdasági összeomlásáról egyre gyakrabban és egyre nyíltabban beszél az angolamerikai sajtó. A Nem York Herald Tribune nemrégiben jól tájékozott amerikai diplomaták véleményére hivatkozva közölte, hogy Jugoszlávia külföldi vasutakészletei teljesen kimerültek. Az angol „Tribune“ folyóirat megállapította, hogy Jugoszlávia gazdasága már „a legalacsonyabb színvonalon“ áll. Sulzberg, a New York Times belgrádi tudósítója, aki pedig hosszú időn át magasztalta a Tito-banda „sikereit“, nemrégiben közölte lapjában, hogy a jugoszláv gazdaság katasztrofálisan hanyatlik és a belgrádi kormánykörök kénytelenek lemondani az iparosítási programról. A Tito-féle ötéves terv kudarca Tito most hosszú belek könyörgése után kapott 15 millió dollárt, de hogy ez a segítség mit jelent, azt megvilágítja egy jugoszláv nyilatkozat is. Kidrics, aki a gazdasági tervezés kérdéseiben Tito legbizalmasabb munkatársa, egy nyilatkozatában elmondotta, hogy Jugoszlávia iparának és egyéb gazdaságának helyreállításához legalább 250 millió dolláros kölcsönre volna szükség. A 15 millió - aminek nagy része amerikai bányagépekben érkezik meg Jugoszláviába - messze esik a250 millió dollártól. Tito Jugoszláviájának gazdasági nehézségei egyre súlyosabbak. Az ötéves tervről, amit kezdetben olyan nagyhangon hirdettek, ma már alig esik szó, ha pedig esik, akkor beismeréseknek és lemondásoknak a formájában. Maga Tito ismerte be, hogy ..az ötéves terv sok feladatáról le kellett mondaniKardelj pedig Mariborban egy beszédében kijelentette: heves gazdasági ágak számára az ötéves terv „meghosszabbodik 1952-ig“. Mind a két nyilatkozat világos beismerése a kudarcnak. Az előirányzott terveket már 1948- ban sem érték el, 1949-ben még roszszabbá vált a helyzet és nem javult 1950-ben sem. A jugoszláv tervbizottság negyedévről-negyedévre leszállította a feladatokat minden iparágban, de az ipar minden területén mutatkozó bomlást és zűrzavart sem igaz a demagógiával, sem a meghamisított statisztikával, sem a kényszermunkarendszer kiterjesztésével nem lehetett leplezni, vagy rendbehozni. A tüzelőanyaghiány olyan súlyos, hogy megbénít minden iparágat és pedig elsősorban az áramfejlesztő állomások és a vasutak tevékenységét. Tavaly csupán Szerbiában több mint 200 ipari vettolarfélüzemmel dolgozott. Terror, kényszermunka, ellenállás Hiába minden terror, hiába kényszerítik a munkásokat, hogy'' naponta 14-16 órát dolgozzanak, sem a kíméletlen kormányzati erőszak, sem az életszínvonal állandó csökkenése, sem az éhség, sem a lerongyolódás nem alkalmas arra, hogy az embereket jó munkára ösztönözze. A munkások a gyárakból falura szöknek, a parasztok pedig egyire határozottabban tagadták meg a kényszermunkát az iparban. A zágrábi „Vestnik“ nemrégen beismerte, hogy Horvátországban a bányászoknak néha 40 százaléka sem jelenik meg a munkahelyen. A „Rad“ című belgrádi újság megírta, hogy ez év első negyedében a szénbányászat 42.900 munkanapot vesztett, ennek eredményeképpen csaknem 200000 tonna kiesett a termelésből. A ,florban írta, hogy ,,a szénbányákat elhagyta a falvakból toborzott (vagyis erőszakosan a bányákba hajtott) új munkások teljes létszámának 97,3 százaléka, ami anyagit jelent, hogy a szénbányászatból annyian távoztak, amennyien érkeztek. A jugoszláv dolgozók életszínvonala most már annyira alacsony, hogy még a háborús évekkel sem bírja el az összehasonlítást. A főbb élelmiszerek ára a múlt évihez képest hét-nyolcszorosra emelkedett, s ha a munkás egy öltönyt, vagy egy kabátot akar varratni, államilag rögzített árakon, háromhónapi munkabérét kénytelen feláldozni erre a célra. Azok a nyomorúságos havi fejadagok, amelyeket jegyre adnak, a dolgozó embernek ötnapi szükségletét sem fedezik. A „gyémánttirrant piszkos Üzletet Ilyen helyzetbe juttatta Jugoszláviát a belgrádi kormánykörök bűnös gazdasági politikája, amely közben gondoskodott arról, hogy Tito és bandája minél zsírosabb üzleteket köthessen a nyomorgó és elnyomott nép véres verejtéke árán. Miután hatályon kívül helyezték az iparvállalatok és a közlekedés államosításáról szóló törvényt, úgyszólván az egész jugoszláv ipar egyetlen magánrészvénytársaság kezébe került, amely mögött Tito és közvetlen cinkosai állnak. A nyugati sajtó „gyémánt királynak“ szokta nevezni Jugoszlávia mostani fasiszta urát. Valóban, Tito mérhetetlen kapzsiságában nemcsak a jugoszláv nemzeti vagyon jelentős részét s ennek a vagyonnak a hasznát szerezte meg, hanem „összegyűjtötte“ a Jugoszláviában feltalálható briliánsokat, ékköveket is és tömérdek ékszert, aranyat halmozott össze. Az ő kezében vannak a Karagyorgyevics-ház Jugoszlávia különböző részeiben épült villái és palotái s miközben a dolgozó nép hihetetlen ínségben él, a belgrádi kényur angolamerikai vendégei tiszteletére, akik egyre nagyobb számmal keresik fel művészetre és ivászatra milliókat herdál el. A háborús uszítók csatlósa A belgrádi kormánykörök bűnös gazdasági politikája egyre nagyobb felháborodását kelt Jugoszlávia dolgozó népében. Az országban növekszik az ellenállás a Tito-bandával szemben, ezt az ellenállást még fokozzák azok a tárgyalások, amelyek nyilvánvalóvá teszik a jugoszláv nép előtt, hogy Tito teljesen az imperialisták szolgálatába szegődött, amerikai gazdái parancsára az athéni monarchofasiszta kormánnyal együttműködve veszélyezteti a békét a Balkánon. Titóék nyílt és titkos egyezségekre lépnek az angol-amerikai kalandorokkal, fegyvert csörtetnek a szomszéd békeszerető országok határain, háborús nyugtalanságot szítnak a Balkánon és ez nemcsak a béketábor éberségét fokozza Jugoszlávia irányában, hanem az elnyomott jugoszláv nép gyűlöletét is azzal a fasiszta kényúrral szemben, aki a délszlávokat készséggel szállítaná rohamcsapatnak és ágyútölteléknek az imperialisták számára. Titót olcsón vásárolták, gyengén fizetik és természetesen nem túlságosan sokra becsülik az amerikaiak. A lebecsülés nemcsak abban nyilvánul meg, hogy alamiznákkal szúrják ki a szemét, nemcsak abban, hogy hadseregét az ócska világháborús német fegyverekkel látják el, hanem a hangban is, amit az amerikai sajtó Tito személyével kapcsolatban használ. A „Business Week“, az amerikai bankkörök folyóirata, a minap egyik cikkében „a legsilányabb árunak“ nevezte Titót, amikor megvonta az amerikai üzletemberek jugoszláviai befektetéseinek politikai és gazdasági mérlegét, Andre Laguarre a „Time“ című folyóiratban pedig egy ismert washingtoni politikus, kijelentését idézte: „Tito közönséges disznó, de a mi disznónk.“ Várjon lehet-e ennél gyilkosabban kifejezni Titóról és bandájáról azoknak a becsmérlő véleményét, akik ezt a bandát olcsó pénzen a maguk sötét céljaira megvásárolták?! Kereken hatvan esztendővel ezelőtt egy fiatal magyar arisztokrata, Justh Zsigmond, naplót írt gondtalan tavaszi és nyári napjairól, amelyeket akkor kivételesen nem Paksban, hanem Budapesten és a vidéken töltött. .Justh író volt, művelt és tehetséges ember, a legmvészibb egyéniségek egyike a századvégen nálunk. Még soká élhetett volna, ha nem viszi el oly korán, harmincegyéves korában, a tüdővész. Gyorsan, lázasan élt, környezetével ellentétben állandó izgalomban és érzékenységben. Kitűnő megfigyelő és tragikus igazmondó. Senki a magyar arisztokráciáról nem mondott olyan marasztaló ítéletet, mint ez az őszinte, fáradt, finom, ingerült, elemző fiatalember, aki saját osztályát bírálta meg, belülről szólt, önmagának vallott, illetékes volt, semmi okunk, hogy szavaiban kételkedjünk. Faimus című regénye is vallomás a magyar főúri társadalomról, az országot markoló, céltalan, sehova se igyekvő, beteg, hamkész családokról, amelyekben az öngyilkosság az egyetlen akaratmegnyilvánulás és em- sítésre méltó esemény. Ez a regény a felvidéki családokról szól, lírai erővel rajzolt színes körkép, gyöngén álcázott alakokkal, akik az író kortársai voltak s akik köze, mint a reneszánsz mesterei, odafestette önnön magát is. A regény anyagát ott találjuk a nevezetes naplóban. Ez már név szerint említ mindenkit s valódi helyhez köti mondanivalóját. Alig találni becsesebb társadalomtörténeti rajzot ebből a korból. A napló soká lappangott a Széchenyi Könyvtár kézirattárában. Halász Gábornak köszönhetjük, hogy néhány évvel ezelőtt sajtó alá rendezte és kimm túl Nagyszabású naplóról van szó, valóban lehetséges, hogy írója műalkotásnak szánta. Akkor ,még Mikszáth rajzai és regényei, Ady nagy versei félúton voltak. Az írók másról beszéltek, nem a saját korukról, legkevésbbé törekedtek emberábrázolásra és a környezet hiteles képére. Izgalmukat, társadalmi helyzetüket, alkotó vágyuk korai elhervadását szomorú hangulatú lírában fejezték ki. Bírálat helyet általános komorságot mondtak, a nép helyett a magányt keresték, akarat helyett borongó hangulatot árasztottak. Olyan volt ez az országnak, mintha a föld eső helyett harmatot kap. Justh Zsigmond azonban nem a hangulat-muzsikálók közé tartozott, bár a haladás és búcsú érzelmeit szerette. Gondolattal járt érzelmei élén, másra vágyott otthon és a világban egyaránt, jobbra, érdemesebbre, reformokra, a tespedés és köldöknézés helyett. Justh Zsigmond messzire ugrott ki, Paksba és délre, sőt Ázsiáig ment, hogy Ady változtató, sorsoldó magyar érzéseit megtalálja és kifejezze s Mikszáth leleplező kritikájával elmondjon mindent arról a rétegről, amely már rég beteg volt s érdemtelen egy ország vezetésére. A napló tulajdonképpen kettős írásmű, első része párizsi anyag, második a hazai. Minket az utóbbi érdekel. Mert a párisi napló csupán Justh lelki fejlődését és ödöngését beszéli el, a hazai ellenben lépésről lépésre, embertől a kastélyig: véleményt mond, pillanatképeket közöl s feltárja a valóságot. Míg a politikai élet arisztokrata szereplői el akarják hitetni a tűnődő magyar értelmiséggel, hogy képesek az ezeréves nagy haza vezetésére és táplálására, addig a közülük való fiatal írástudó ijesztően az ellenkezőjét állítja. Justh Zsigmond körképének magyar főúri társadalma már csak reprezentál, vagyona még úgyszólván érintetlen, de kastélyaiba húzódva, elkülönülve mindentől, ami országbéli gond és népi élet, duzzogva a zsidók miatt, kik gyorsan gazdagodnak, önmagukba zárkózva élnek a pompaés tobzódás mocsarában. Az író azt írja meg, hogyan töltik el életüket a semmittevéssel. Ehhez is művészet kell s ez a hanyatló, beteg, vérben és lélekben egyaránt fertőzött társadalmi réteg ezzel a ,,művészettel“ zárja le a magyar feudalizmus történetét. Az öreg grófasszonyok még megrendezik csillogó fogadásaikat a pesti palotákban. Vadászat ürügyén még megjelennek a férfiak valahol Túrócban, vagy az erdélyi havasokban, a családi várak erdeiben, s ez nyilván Justh Zsigmond naplója írta : Szalatnai Rezső a legnagyobb esemény életükben. Egymás közt házasodnak. Aki a csoportból kiütközik, az biztos nem főúri származék. „Igen egészséges, jó magyar kálvinista, puritán családból való, amely hátra, van két jó századdal és egy csepp művészi érzéke sincs”— írja Justh egy helyütt valakiről, aki valami véletlen szeszély révén sodródott bele ebbe a szektájába a vérnek. Báloznak, mulatnak, cigányokat játszatnak, fecsegnek, félelemmel és gyanakvással telve meg s az öngyilkosságra olyan szépen készülnek, mint egy ceremóniára. Egymást látogatják és hajnalig elidőznek a melegszínű, összehangolt, de nagyobb ízlés nélkül berendezett szalonokban. Necsak idézzünk a naplóból, az egyik fogadásról: „Este ben Batthyány-Festetich Zéyne grófnénál, Géza és a B.-leányok nagyanyjánál Budán. Egy egészen Faubourg St. Germain jellegű palota. Óriás Louis XV. kőlépcső, már az előszobában megüti az embert annak a füstölőnek a szaga, amelyet nagyanyáink használtak, amely illatba valamely savanykás szag is vegyül, amely a muskátli és rozmaring divatjából származott ránk. Bajuszos inasok, vén, alig bicegő komornyik, halvány drap, 1850- ből való, úgynevezett slendrian bútorok, palisandre-fával. Ugyane fából óriási asztalok, tükrök, etazserek. Toronymagasságú fehér olajlámpák, óriási fauteuilök, öt szalon nyitva, mind fényesen kivilágítva, s a nagy szalon egyik sarkában, egyenesen, mereven, óriás fekete selyem, 1843- ból való fejkötőben, befűzve, rengeteg krinolinban, amely alatt csörgő, suhogó alsószoknya s e felett fekete noir antique uszályos, ezer redőjű toilette, a finom arcú, egyetlen fennmaradt douairiére, Batthyány Zéline grófné palota és csillagkeresztes hölgy a ki Jahr am jahrein így várja vendégeit...“ S ha ezt a környezetet már nagyon megunja, vidékre utazik. Vidékre utazik, unalon váltó környezetbe, barátaihoz, akiket, főleg a nőket, szellemesen tud jellemezni. Nagy ebédek, trécselések, pletykák, egyik família a másikat marja. Justhnak mindez fárasztó már, holott még ifjú, aki ennek az életformának éppenhogy az elején áll. Egyszer Repay Simonnál száll meg Tajnán. A présház fent van a Bars megyét uraló hegyen, őszi szüreti hangulatok fogják körül. Holbein híres szőke Madonnájára emlékeztető tót leányok sűrűének ott, aranygyöngyös pruszlikaikkal a nagy fehérre meszelt teremben, mely zöld vesszőgallyakkal, gyertyákkal és zászlókkal van feldíszítve s az ablakokból végiglátni az Érsekújvárig húzódó síkságon. „Révay Sírai -- írja Justl — tűzoltói parancsnoki uniformisában, aranytól ragyogva, bíbosbélésű ködmenben felemeli poharát.“ És így mulatnak, táncolnak a szőke jobbágy lányokkal, cigányzene kísérete mellett, fiatai főurak, a magyar világ birtokosai, akik nem képesek érte semmi fejlesztő, építő cselekedetre. Szomorúan állapítja meg, hogy barátai, akikhez nagy reményeket fűzött, nem váltak be. De vannak pajtásai, akik vele egyetemben kicsinyesnek és utálatosnak látják azt a pályát, amelyet családi hagyományok jelöltek ki a számára. Különös világ: A felvidéki nyári éjszakában sziporkáznak a csillagok zúgnak a zárt úri park jegenyéi, nehéz a virágok illata s érdemtelen érzés gazdagnak lenni megnyugtató, sőt boldogító cél nélkül. Justh kísértetiesen érzi, hogy ez a világ halálra van ítélve, elvénült beteg, nincs ereje, nincs eszméje, sírba vágyik. A fiatal arisztokraták egyike, egy Kegleoich gróf az aranyosmaróti erdőben, iszonyú égzengés közepette, egy vadászházban, 1889 nyarán, megváltja Justhnak, hogy Marxot kell olvasniuk. Justh különben már régóta híve Darwin tanának, de Marxot a komoly, minden újdonságban jártas Keglevich magyarázza meg neki. Olvasd Marxot! — mondja a pajtás. Olyan dolgokat magyaráz meg Marx szemlélete, melyeket sehol másutt nem talál meg az igazságot keresve. Most már tisztán lát, mondja erre Justh szinte vallomásképpen. Justh Zsigmond, a vékonydongájú, finom arcélű, szakállas ifjú, akinek Turgenger az írói eszménye, lelkének másik felével, sőt olykor megrázkódva az egésszel, a jövő sejtelmeinek élt: demokrata volt és népbarát. Tiszáról kézlegyintéssel szól. A családokról, a főúri gazdagokról, keserű szájízzel mondja, hogy nem támogatják pénzzel azt a tervét, hogy a magyar képzőművészetnek európai rangú egyesületi keretet és szabad működést biztosítson. Széchenyinek nincsenek már követői. Justh magánosan áll. De nem hagyja magát. Nemcsak együtt érez a néppel, de a népért szeretne dolgozni. Jóbarátjai a szent - tornyai parasztok. Békés forrongó parasztjai, akikkel színházat játszotti birtokán. Úgy érzem — írja —, midőn ezzel a néppel vagyok szemközt, mintha az antik Görögországban lennék. Egyensúlyt kell a néptől szereznünk, nekünk, magyaroknak, mindnyájunknak, hogy betölthessék szerepünket a Duna-tájon. A nép az élet és jövő útja, vallja a beteg, fáradt tüdejű fiú, aki a magyar népdallal s a magyar paraszt fiatalok színjátékéban tudott igazán megpihenni és őszintén gyönyörködni. Justh olyan volt, mint Mednyánszky László, a barátja, a főúri osztályból kilépett festő, aki a szegények és csavargók őszinte barátja lett, midőn fanyalogva bezárták előtte a paloták kapuit. Mednyánszky borongó, halott fényű mocsarakat, vadvizeket, elhagyott patakpartokat festett és a szegények, elesettek, a háborúban meggyötört katonák arcát. Justh ennél többet tett: elítélte saját osztályát, megmérte szűkebb társadalmát s határozott mozdulattal mutatott jövőnk egyedüli forrására, a népre. Ezzel a mozdulattal tűnt el s ezzel jelenik meg emlékezetünkben. Mint egy tiszta fény, a mult setétjéből. KISÚJSÁG Vasárnap, szeptember 3 A szovjet színházak sikerei Négy évvel ezelőtt hozta meg a Bolsevik Párt Központi Bizottsága emlékezetes színházi határozatát, amely történelmi jelentőségűvé vált. Ez a határozat világította meg a szovjet színházak útját. Négy év alatt a drámai színházak műsorában hatalmas haladás mutatkozott a határozat eredményeképpen. Ebből az alkalomból vezércikket írt a Pravda „A szovjet színházak sikerei felé“ címmel A vezércikk beszámol arról, menynyire szereti és értékeli a színházat a szovjet nép, mennyire igényes, évről évre nagyobb követelményeket támaszt a színházakkal s művészeikkel szemben. A színházak dolgozói és a drámaírók előtt az a feladat állt és áll, hogy a szovjet társadalom életét annak szakadatlan fejlődésében ábrázolják és mindenképpen hozzájáruljanak a szovjet ember legjobb jellemvonásainak továbbfejlesztéséhez. A mai szovjet darabok vezető helyet foglalnak el a műsoron. Nemes és művészi feladatot oldottak meg Lenin és Sztálin szeretett alakjának színpadra vitelével. A dolgozók hazafias munkája, a kolhozfalvak dolgozóinak élete, a szovjet emberek hősiessége és győzelmei a Nagy Honvédő Háborúban s az új háborúig,) gyújtogató imperialisták leleplezése szerepelt a nagysikerű darabokban. A vezércikk idézi Sztaniszlavszkij tanítását, hogy a művészek az igazsághoz hű, mélyreható vonásokkal ábrázolják a jelenkort, megállapítja, hogy a színházi művészet színvonalának állandó emelkedéséhez az visz, ha a színház szoros kapcsolatban áll az élettel s a színház művészeti dolgozóinak alapos ideológiai felkészültsége, a teljes értékű műsorterv, a bolsevik kritika és önkritika fejlesztése, a rendszeres tanulás és a mesterségbeli tudás állandó tökéletesítése vezet a színvonal emeléséhez. A szovjet színházak együttesei, akiket az egész nép szerető figyelemmel vesz körül, egyre újabb sikereket érnek el a szovjet szocialista művészet — a világ legmagasabb eszmeiségű, leghaladóbb művészetének fejlesztésében — fejezi be cikkét a Pravda. Levelezés és aktázás helyett telefoni és személyes elintézés a főszempont a Pest megyei Tanácsnál A Pestmegyei Tanács két hónapi munkája tapasztalatainak birtokában most a nemrég alakult járási és városi tanácsokat segíti ügykezelésük kialakításában. A járási és városi végrehajtóbizottságoknál előmozdítja, hogy önállóan, teljes felelősséggel döntsenek azokban az ügyekben, amelyek a járás területére vonatkoznak. Felhívták a járási és városi tanácsok figyelmét, hogy az egyes osztályok az ügyek elintézését ne igyekezzenek egymásra hárítani, mert ez hátráltatja az ügymenetet és alkalmas a bürokrácia fenntartására. Általában azt javasolja a megyei tanács, hogy egyes ügyekben az osztályok a telefont és személyes elintézést válasszák levelezés és aktázás helyett és a tanácsi dolgozók politikai nevelésével fokozzák a közigazgatási munka színvonalát. Szovjet gyermekfilmekkel köszöntik a mozik az új tanév kezdetét Az új tanév megnyitása alkalmából szovjet gyermekekről szóló filmeket mutat be néhány mozi. Afilmek a szovjet gyermekek boldog életét tükrözik és az élenjáró szovjet ifjúság példáját m átütják fiatalságunk elé. Az Olympia, szeptember 4-16-ügy, ,ezt „Első osztályosok“ , cípia - filmet játssza. A filmet vasárnap délelőtti matinén a Bástya és a rákospalotai József Attila is vetíti. A bemutatómozik szeptember 7-én tűzik műsorra a ,,Szerencsés hajózást“ című filmet, magyar hanggal. Ez a film a Nahimov tengerészeti akadémia fiatal növendékeiről szól. Végül az Úttörő mozi szeptember 10-én nyitja meg kapuit a ,,Muzsikál az ifjúság“ című alkotással. Özönlenek a szeretetcsomagok Horen felé A koreai szabadságharcosoknak mind több és több dolgozó küld szeretetcsomagot. A Kiskunfélegyházi Gépgyárban aSzabadságharcos Szövetség tagjai egy nap alatt 70 szeretetcsomagra szóló utalványt igényeltek a városi békebizottságtól. A Tolkzem dolgozói kivétel nélkül vállalták, hogy szeretetcsomagot küldenek Koreába. Sopronban a csomagküldési mozgalomhoz csatlakoztak már a Gázgyár, a Vasöntöde, a Dunántúli selyemszövő, a Soproni Selyemipar, a Pamutipar és a Fésüsfonalgyár MNDSzasszonyai is. A győri MNDSZ-asszonyok 250 szeretetcsomagot küldenek a koreai szabadságharcosoknak. Székesfehérváron a most megalakult erzsébetvárosi MNDSZ-asszonyok egy nap alatt 30 szeretetcsomag-utalványt helyeztek el. .