Kis Ujság, 1951. január (5. évfolyam, 1-25. szám)

1951-01-28 / 23. szám

.-a Magyar művészet írta: Szalatnai Rezső A Magyar Tudományos Akadémián nemrég érdekfeszítő, a magyar műveltség problémáját felvető előadás hangzott el a magyar képzőművészetről. Fülep Lajos, az előadó, kifejtette, hogy a magyar művészet történelme még nem készült el, azt most kell megírni. Ez a megállapítás azonban nemcsak elégedetlenség eddigi képzőművészeti irodalmunkkal. Fülep Lajos ugyanis határozottan rámutatott arra, hogy ami magyar művészettörténet címen létezik, az a művészetek történelme Magyarországon, nem pedig a magyar művézeté. A két fogalom csak részben fedi egymást, a magyarországi művészetek históriájának csupán egy része a magyar művészeté, de nem az egész. Magyar művészet azt mondja, amit a magyarság csinál, a nemzetiségek részét kultúránkból meg kell mérni és át kell adni nekik, akikkel a régi országban együttélve létrejött a magyar művészet fogalmi köréből kihántandó, idegen, legfennebb magyar hatást tükröző, vagy annak is híján lévő rész. A cél nem más, minthogy meg kell állapítani a magyar művészet anyagát, jellemző vonásait, határait. Olyképpen, ahogy van magyar irodalan)történet, legyen magyar művészettörténet is. Fülep Lajos negyedszázaddal ezelőtt minden magyar műveltségtörténész előtt ismeretes kitűnő tanulmányban már felvetette a magyar művészet kérdését s rámutatott „egy egyetemes európai és nemzeti magyar művészet“ kultúrtörténeti fogalmára. Ugyanakkor s ugyanott lándzsát tört művészetünk haladó gondolata mellett, melyet a nép alkotó erejével és alkotó talentumainkkal együtt és egyszerre táplál. Most is felemlítette Fülep Lajos a közelmultból jól ismert álművészetét, mely intézményes támogatással elvette a levegőt is az igazi magyar alkotóktól s egy reakciós kispolgári társadalmi réteg émelyítő ízlését rátukmálta az ország közvéleményére. Kemény bírálattal kell őrt állnunk, mondta Fülep Lajos, hogy „a piktúra Pekár Gyulái és Csizmadia Sándorai valami hangzatos jelszó alatt soha többé vissza ne térhessenek“. És Sztálin nevezetes tételét idézte Fülöp a nemzeti sajátságokról, amely sajátságok tudniillik azt a többletet adják, amivel „minden nemzet a világkultúra kincstárát gyarapítja“. Igaza van, ez a tétel nekünk maga az élet. Közeli múltúnkban és jelenünkben — mondja Fülep — művészetünkkel megadtuk a magyarok többletét. De hogy régebbi múltúnk, egész történetünk művészetében megvan-e a jogosítványunk, ezt művészettörténetünknek kell eldöntenie. A végén tehát ismét visszakanyarodik a probléma magjához, a múlthoz. Fülep Lajos bátor magatartással veti fel a kérdést, de maga is érzi-tudja, nagy fába vágta a fejszét. Mondja is, a magyar művészet anyaga elvileg könnyen határozható meg visszafelé is, de gyakorlatban nagyon körülményeseit. Mi a magyar, a mai magyar művészet fogalmi fényét visszafelé vetítve, műveltségünk tárgyi anyagában? Magyar művészeti alkotásnak számítanak a honfoglaláskori tarsolylemezek, de nem számít annak egy gótikus szárnyasoltár? Ismerjük a szárnyasoltár művészét, de nem tudjuk, ki volt a tarsolyalemezek ötvöse. S ha német bevándorolt volt az ismert, magyar volt-e már az ismeretlen? Holott a tarsolylemezek díszítésén felismerhetően annyi a perzsa-szaszaaida elem, amennyi német elem található valamely szárnyasoltárunk faszobrain. Csak a tarsolyalemez magyar és népi erejű, s a szárnyasottár mindenestül idegenből szállott alá nem-magyar alapítású városainkba? S ha Zsigmond és Hunyadi Mátyás alkotásai a budai várban a magyar művészet tárgyi anyagát jelentik, nem jelentik-e ugyanazt ugyanabból a korból s ugyanabból a művészi ízlésből, stílusból és iskolából származó, de másutt lévő hasonló alkotások? Miénk még a Nemzeti Múzeum klasszicizmusa, de nem miénk már a magyarországi barokk? Kétségtelen, a régi Magyarország területén számbavett műtörténeti anyag egy része nem magyar. De ki tudja világosan és egyértelműen elosztani ezt a közös anyagot két, sőt nem egyszer három-négy örökös közt, akik egyenként is komoly érvek alapján maguknak követőik a tornyokat, szobrokat, festményeket, ötvösmunkákat, bútorokat és faragásokat? Csak látszólag könnyű és hatásos a magyar irodalomtörténet párhuzama a magyar művészettörténethez. Magyar irodalom az, amit magyar nyelven írtak. De nem csak az Janus Pannonius például latinul írt, de ki merné ezért kizárni ezt a mondanivalójával is magyar poétát a régi magyar irodalomból, holott származására nézve sem volt magyar népi eredetű. S Fü Söp Lajossal fordítva is megidézhetjük a magyar kultúra képviselőit magyar kutató fogalmaink lámpásához. Zrínyi Miklós magyarul írt s magyarul gondolkodott, de a horvátok származása szerint magukénak mondják, kié hát? Bartók Béla népdal- és népzene-kutatásai alapján tudjuk, mily fáradságos összehasonlító és elemző munka révén lehet csak megalapítani a Kárpát-medence népmuzsikájának anyagából, mi a magyar, mi az átvétel a szomszédoktól s mit, holvettek át a szomszédok tőlünk, amit biztosan ősi magukénak vallnak. Pedig az ember azt hinné, a muzsika területén aztán igazán gyorsan és közvetlenül osztályozhatunk. Miénk-e Liszt Ferenc s ha az, mi ennek a szilárd ítéletnek megdönthetetlen szempontja? Az ember származása, az élménygyűjtő, egész fejlődésünket meghatározó gyermekkor-e, vagy a működési hely, az egyéni érzés és vallomás, az alkotások jellege és mondanivalója? Szétnézünk hirtelen mattunk tájtn, mennyi kérdés támad ránk tüstént ezen az alapon. Fellázad a higgadtnak tűnő anyag, magunk lázítjuk fel,hogy világosan lássunk. Fülep Lajos kérdései kapcsán azonnal odajutunk, hogy tovább kérdezzük, mi a magyarság fogalma. Nem mehetünk bele a művészeti anyag elosztásába, mielőtt ezt a lényeges kérdést nem tisztáztuk. Ez a fogalom előfeltétele a belőle származó műveltségtörténeti fogalmaknak. Fülep Lajos eleve elutasítja a fajiságot; igaza van, midőn azt mondja, a magyarság nemzeti egysége sem örök, mint minden népé, hanem folyton alakult és alakul ma is. Ha ez a fogalom így jó Fülep Lajos éleslátásának, nyilván érvényes logikája a művészet fogalmára is. A magyar művészet is tehát állandóan alakult és alakuló valami. Ez már ruganyosabb és valószínűbb szemponttá mult kulcsához. Ezt a kulcsot elsőnek a hitlerista németek forgatták meg a magyar múlt kapujában s elvitatták a régi ország három-négy vidékének művészeti anyagát s vele életét, múltját a magukénak. Ha ment volna, nem kétséges, hogy a szárnyasoltárokkal együtt hasonló buzgalommal kivájták volna a földet is. Utóbb egyben-másban követték a németeket mások is a nacionalizmus hevében, melynek a múlt is kell a régiségekkel egyetemben. Igaza van Fülöp Lajosnak, meg kell osztozkodnunk igazság szerint a magyarországi képzőművészeti múlton egykori nemzetiségeinkkel, ma szomszédainkkal és barátainkkal. Ez azonban körülményes kérdés. Ki meri fellázítani visszafelé a műtörténeti anyagot a Duna-tájon? Ezen a vidéken másként alakultak ki a nemzetek, mint az ókori görögök. Terület, népi erő, életstílus, ízlés, törvény és szokás egymásba ömlött századokon át, jöttek-mentek a művészeti alkotók és felfogások. Mi a magyar, mi a román, mi a szlovák, mi horvát, s mennyi a német és osztrák és még egyéb? De ahogy nem lehet Krakkó építészetét elvitatni a lengyeltől, vagy Prága gótikus és barokk művészetét a cseh múlttól, époly nehéz szólni és osztályozni a kés élességével a miénkben. Vannak könnyen megoldható kérdések ezen a téren és vannak olyan bonyolultak, amelyek a nemzet létével függnek össze s egy vigyázatlan mozdulat a késsel a nép ütőerejét metszheti el. A csehek és lengyelek tudják ezt, akiknek ugyanis a német fasizmus védnöksége műtörténeti adatok alapján el akarta venni egész régi művészetüket. Aki maga osztályozni akar és osztogatni a parcellájából, bölcsen és óvatosan cselekszik, ha előbb tisztázza szempontjait és eltűnődik azon, milyen lesz a helyzet e művelet után. A Fülep Lajos felvetette kérdés nemcsak a magyaroké, hanem minden szomszédunké. Ezt a kérdést csak együtt és megegyezéssel tudjuk elrendezni közmegelégedésre. Nem akarjuk problematikussá tenni sem a magunk, sem mások művészeti múltját, hanem megerősíteni helyes módszerrel építő és alkotó művészetünket azzal, ami hozzá tartozik, mint a híd pillérfejéhez az egész pillér, még az is, ami vízben van át nem látták. 7"T '^"-' :: ■W^i „...ö a hazafi volt, ugyanolyan, mint mi, csakhogy agijobb. ö a nagy hazafi volt. Hatalmas hit lángolt benne, hatalmas szeretet és hatalmas gyűölet és ezt örökségül hagyta ránk. Hatalmas gyűlöletét ellenségeink iránt, győzelmünkbe vetett hatalmas hitet, hatalmas szeretetét népünk, Pártunk, Sztálin iránt“ — Kac, az öreg bolsevik munkás pontosan jellemző szavai ezek egy férfiről. Egy ravatal mellett hangzanak el. A koporsóban egy férfi nyugszik, akit átjárt az orgyilkos golyó. A férfi: Sahov párttitkár, a film főhőse. Alakját Szergej Mironovics Kirovról, a Leningrádi Pártbizottság titkáráról mintázta meg Bossetov és Ermier forgatókönyve és ennek nyomán készítette ezt a filmet, a kétrészes, történelmi méretű alkotást Ermier rendező. Vele éppoly gazdagon kívánta Kirov emlékét megőrizni, mint ahogyan Kirov emléke ezer alakban tovább él a kommunizmust építő szovjet nép eredményeiben, a városokban, gyárakban, bányákban, intézményekben, melyek az ő nevét viselik. 1925—1934 között játszódik a cselekmény. Anyaga a Bolsevik Párt történelme, a szovjet nép történelme. „Ki kit győz let... felépíthető-e egy országban a szocializmus?.. .* — ezekről a kérdésekről folyt még a vita 1925 táján a Bolsevik Pártban. Trockij, Zinovjev és elszánt csoportja támadott. Mint valamiféle ellenzéki áramlat jelentkeztek a pártdemokráciájában és — kihasználva a forradalom meg az intervenciós esztendők győzelme utáni újjáépítés nehézségeit — bizonyos sleppet is húztak maguk után, a haszonlesők, kishitűek, karrieristák, nyüzsgölődök csoportját. A bolsevikek heves harcokat vívtak velük és az első sztálini ötéves tervvel is válaszoltak nekik. Utóbb azonban kiderült, hogy a bolsevikok, az igazi hazafiak, nem pártellenzékkel, hanem közönséges kémbandával, diveizáns kártevőkkel álltak, szemben, akik burzsoá-imperialista pénzen és bolsevik álarc mögött, a párton belül akarták megtorpedózni a párt eszmei vonalát és a néphez, az eszméhez hű vezetőket. A nép, a nép pártja, Lenin- Sztálin pártja XIV. pártkongresszusán szétzúzta őket, így fulladt kudarcba az 1927 május 1-re tervezett trockista puccs. Az ellenség illegalitásba vonult, romboltak, gyengítettek, közben maguk gyengültek el teljesen, de 1930 december 1-én még volt annyi erejű, hogy veszett dühükben meggyikolják Kirovót, a nép kedveltjét, a párt kedveltjét, Sztálin közvetlen munkatársát. Ennek az egyként kemény és heves harcnak, az alatta végbement nagy társadalmi átalakulásnak, megerősödésnek, leningrádi szakaszát és hősének, Kirovnak nagyszerű alakját életének fényes példáját örökítette meg páratlanul művészi eszközökkel Ermier rendező. A történelem viharzik szemünk előtt. S milyen sodrása van a cselekménynek! És milyen ereje a a jellemeknek! És milyen feszültsége a jeleneteknek! Ha jól emlékszem, Kartasov, a megyei pártbizottság leleplezett titkára, az elszánt imperialista ügynök, Sahov gyilkosságának előkészítésénél beszél arról a bizonyos hegyormon elindult kődarabról, mely mire végigzúg a a hegyoldalon, már sziklákat ragad magával. Nos, így zúg végig a vásznon a film, maga alá temetve minden akadályt, ami útjába áll. S mégsem völgybe érkezik, hanem a csúcsokra vezet. Ezt érzi az ember, a kényelmes zsöllyében ülve. És ez az érzés igazolja Ermlert a legjobban. Abban igazolja, hogy — felrobbantva a műfaj „hagyományos“, ha tetszik „seleszszikus törvényszerűségeit“ — a formát, a kifejezést hajlította a nemes és lelkesítő tartalomhoz. Halljuk és átéljük — a nép hangját, — a nép akaratát. A nép hangja és harca, az ellenségre hulló pörölycsapások és a munkán aratott diadalok, mélyen és hiánytalanul tárják fel az emberi történelem legnagyobb formálójában, a Bolsevik Pártnak ellenségeiben vívott harcát. A népnek a harcát. Akiket látunk és halunk: bolsevik és ellenség, újító és lemaradó, ingadozó és hitet nyert, fejlődő ember és sereghajtó, rest és törekvő — mind valóságos alakja a múltnak és a vászonnak. És mind annyira ismerős alak. Amit látunk és hallunk: az első traktor, az első ötéves terv építkezései, erények és hibák, harc a munkával, harc az ellenséggel, kritika és önkritika, gyűlések, ülések, feltörő életöröm, szép vidámság, az ellenség galád támadásai, hamis szólamokatszavaló hangja és tőrdöfésre készülő keze, tajtékozó dühű támadása és a biztos bolsevik elhárítás, leleplezés és megsemmisítés, mind valóságos képe, hangja a múltnak és a vászonnak. És mindannyira ismerős kép és hang. Túlhevítve feszül mindez és pilanatról-pillanatra kicsap abból a szélesen komponált, kétrészes történelmi epikából, melyet finom kiemelésekkel, pontos aláhúzásokkal, kemény hangsúlyokkal, helyükre tett felkiáltójelekkel, emelkedett pátosszal, finom derűvel (ahol csak alkalom nyílik erre) és óriási erővel végigzúgat a vásznon Ermer, a Sztálin-díjas rendező, összehangolt kiváló színészegyüttese és Kákátis, a képekben gondolkodó operatőr. Továbbra is az alkotás művészeti oldalát, a fény és árny pozitív-negatív játékát követve a filmen (a mű politikai és szociológiai tanulságainak ismertetésére még visszatérünk), a jellemek remek sorát, hibásan egyensúlyt, sok újszerű megoldást, éles világosságot, fegyelmezett rendezettséget, mélységes egyszerűséget találunk a monumentális méretű építményben. „... Mi ez, elvtársak? egyszerű verekedés, puszta csibészkedést Nemi. .. Úgy kell tekintenünk, mint ellenséges támadást, mely arra irányul, hogy meggátolják a proletariátus előretörését ezen az új gazdasági frontonl...“ — így lép elénk Sahov, a kerületi titkár a film első kockáin. A Vörös Vasmunkás-gyár udvarán beszél a dolgozókhoz, akik közül néhányan tettleg bántalmazták Kac-ot, az öreg bolsevikot, mert újított. Ez a lobogóhajú, rettentő energiájú, határozott férfi ismeri fel elsőnek, hogy honnan fúj a Szél a munkásújító ellen. Innét indul el a szilajerejű cselekmény, a harc a pártban lapuló ellenség ellen, azok ellen, akiknek jobban kell színészkedniök, mint a legkitűnőbb színésznek és állandóan színészkedniök kell, hogy bolseviknak tüntessék magukat, de elindul a küzdelem az első sztálini ötéves tervért is és folyik az új ember kialakításáért szintén — mindennek folyamán mélyen és gazdagon nyílik ki Sahov jelleme. Mindenütt ott van, szenvedélye a tettvágy, segít, buzdít, szeret és rendíthetetlenül hisz. A népet szereti és hisz az eszmében. És tüzes szenvedéllyel, megfélemlíthetetlenül gyűlöli az ellenséget, küzd ellene mindaddig, míg testét át nem üti egy orgyilkos revolvergelyős Jelleme a szovjet ember magas értékeit tükrözi. Sahov örök időkre szóló példaképt Bogoljubov mintázza meg ezt a törhetetlen munkabírású és hitű embert. Alakításában robbanó energia feszül, arcán az örök derű fénye, az igazán erős embernek az a két jegye, amely kedveltté tette a nép és a párt előtt. Sahov alakja körül az erőteljes bolsevik jellemek seregét látjuk, mint amilyen: Maxim, a Központi Ellenőrző Bizottság tagja, Kolesznyikov, a csatornaépítést vezető volt pártfunkcionárius, Dubok és Kac, a két öreg, vezetőállásba emelt bolsevik, Nadja, a Vörös Vasmunkás gyár ellenséget leleplező igazgatója és Sahov anyja, ez a tisztaarcú, mélységes hitű öregasszony, aki férjét és Sahovon kívül még két fiát vesztette el a szocializmusért vívott küzdelemben. Hatalomvágy és álnokság, a hatalom fékezhetetlen vágya és az elvetemült álnokság jellemzi az ellenséget. Ragyogóan kidolgozott jellemek valamennyien, íróilag és színészileg is. Nem süt róluk az ellenség képe, csak akkor látjuk igazi arcukat, ha egymás közt vannak. De pontosan erről van szó. Azt a nyulat akarja kiugratni a bokorból Maxim és Sahov, hogy nyiltan is úgy beszéljenek, mint egymás közt. Akkor majd minden kiderül a nép előtt, a párt előtt. És amíg az ő negatív előjelű fejlődésüket látjuk a négyórás előadás folyamán, látjuk a nép megerősödését, öntudatban és munkában. Kartasov, a megyei pártbizottság volt titkára, azt mondja egy pálinkásüveg mellett: „Tizenöt éves koromban szerelmes voltam egy kislányba. Azt mondtam neki, csak annak az embernek van joga az élethez, aki beírja nevét a történelembe.“ Nos, ő erre készült. Társa, Borovszkij, aki még annak idején helyettese volt a megyei párttitkár székében, így nyilatkozik: „Tudom, mit érek... Nem telessenek a hivatalnoki babérok!“ ő is, a hatalomra vágyik. Amikor kiemelik őket a pártból, illegalitásba vonulnak. Még jobban kell színészkedniök, — ezt tanítják társaiknak is, már teljesen egyedül vannak, ekkor Borovszkij azt mondja Brjancevnek Kirov gyilkosának: „Nekünk most minden eszköz jó__ Nem szabad finnyáskod. Ki kell használni minden hangulatot, elégedetlenségét, sértődöttségét, elfojtott vágyakat... Ha pedig ilyen hangulat nincs, magunk fogjuk megteremteni, így se mennek semmire. Ekkor érkezik Trockijtól a tanács: „Erőt kell mutatnunk.“ Valami szép tettre an szükség, mert egy felrobbantott gyárat fel lehet építeni, egy beomlott csatornát helyre lehet állítani, „de a levágott emberfejek nem nőnek újra!“ És az orvul kilőtt golyó egy embertestbe talál... A jelenetek szépséges forgatagából sokat szeretnék idézni. A méretben és hangulatban három legnagyobb jelenett: 1927 május 1-e, Sahov anyjának felszólalása a pártgyűlésen, a temetés. Az első a munkában és örömben egymásra talált nép magasztos megnyilatkozása, a második egy mélyen érző anya szocializmusba vetett szilárd hitének emel csodálatos emléket. Ezzel a jelenettel csak Gorkij „Anyá“-ja kelhet versenyre: a harmadik jelenetben a nép találkozik Sahov koporsója mellett. Mélységes gyász a szívekben és mélységes egyszerűség a képeken és még fokozottabb munkakészség, éberség az öntudatban. A tömeg némán állja körül a ravatalt, csak Kac, az öreg bolsevik hangja nallik fátyolosan: „Olyan volt, mint mi. Csak valamivel nagyobb. Szeme ugyanolyan volt, mint a miénk, csak valamivel élesebb... ő a hazafi volt. Olyan, mint mi, csak sokkal nagyobb. Ő volt a nagy hazafi!“ A filmet, a művészi mesterművet, kitűnően sikerült magyar hang juttatja teljes szépségével és értékével a magyar közönséghez. ■ m iwmiwi—mi iáin miiiiw e ----------------------------------------------------------------------------kis Újság A NAGY HAZAFI Ermier rendező tilmremeke _ól — Vasárnap, január 28 . Gilda az építés éveiről Kongresszusi beszélgetés Gyurkovics Máriával, a Magyar Népköztársaság érdemes művésznőjével Az Operaház a Rigoletto felújítására készül. A Verdi-hetet vasárnap a Rigoletto új előadásával fejezik be, amely átjavított fordításban, új rendezésben kerül színre, s a régi előadásokkal szemben bemutatja Verdi társadalomkritikáját. Gildát, a dalmű női főszerepét Gyurkovics Mária énekli, Népköztársaságunk érdemes művésznője. Hangja csillogóan szárnyal a próbán. A magyar Toti dal Monte nemes koloratúrhangja művészi finomsággal rajzolja ki a Verdi-dallamokat. A próba szünetében, a közelgő kongresszus alkalmából, az építés éveiről beszélgetünk. Gyurkovics Mária rendkívül nehéz körülmények között élte végig a légitámadások súlyos napjait. Amikor visszagondol rájuk, nagy kék szeme elborul: — Mérhetetlen nyomor, pusztulás, romlás martaléka voltam azokban a nehéz időkben. Nem is mertem képzelni, hogy élve szabadulok abból az infernóből, hogy valaha emberi életet élek még és a művészet világa, mint távoli elmosódó álomkép jelent meg előttem — mondja. Aztán visszagondolunk azokra az időkre, amikor a párt hívó szavára megindult az újjáépítés, a romos, göröngyös utak mind egyenesebbek, járhatóbbak lettek s a nehéz felhők közül kisütött a nap. — Mikor végre a napvilág sütötte újra arcomat és ismét az Operaház színpadán énekelhettem, sokáig azt hittem, mindez csak képzelődés! Határtalan boldogsággal ébredtem tudatára végül a valóságnak. Játszik a nagy énekesnőn, milyen mindent elöntő, hatalmas érzés volt számára, amikor a mind jobban rendeződő új életben ismét az operai színpad élvonalába került és csillogó hangjának szépségével, bájával megszólaltathatta a dalműirodalom nagy műveit. — Azóta az építés éveinek lendületében gyakran gondolok vissza a romlásra és pusztításra és amikor visszagondolok, mély hála járja át a szívemet a demokráciával és annak élenjáróival szemben az új életért, az emberi életért és azért, hogy ismét a művészetnek élhetek. Gyurkovics Mária sok és fáradhatatlan munkával fejezi ki háláját Szünet nélkül dolgozik s művészetének minden megnyilvánulásával szolgálja zenekultúránkat. Az operai próbáról például a Honvédség Házába siet, próbára, onnan délután ki a filmgyárba és este a rádióba. A pár perc szünet után tovább folyik a Ricoletto-Dróba. Gyurkovics Mária ezzel a mondattal búcsúzik: — A haladást, a békét, a demokráciát, az embereiet akarom szolgálni művészetemmel . . . És mintegy bizonyítékul nemesen, szépen, tisztán csendül fel hangján a szárnyaló ének. Szasol Popov a nálunk tartózkodó kiváló bolgár karnagy, Dimitrov-díjas, érdemes művész, az MDP közelgő kongresszusa alkalmából munkafelajánlást tett a kongresszus tiszteletére. Fea járásképpen üzemi hangversenyt adott a „Fémmunkás“ Alumínium és Acélszerkezetek Gyára kultúrházában. Nagy sikerrel vezényelte a Fővárosi Zenekart. A koncerten Vadas Ágnes hegedűművésznő működött közre. Mind a zenekar, mind a közreműködő művésznő a felajánlását teljesítette a hangversennyel. A koncerten megjelent Ljuben Geraszimov, a Bolgár Népköztársaság budapesti követe. A TALPALATNYI FLDRŐL ír rendkívül meleghangú beszámolót az Action című francia lap is. A cikk hangoztatja, hogy Bán Frigyes, a rendező, tanult a nagy szovjet filmmesterekől. Teljesen egyéni a stílusa és filmje utat mutat az új filmművészetnek. A Hertres Francais beszámolójához hasonóan, ez a cikk is megírja, hogy a francia cenzúra kivágta a film utolsó köreit.