Kis Ujság, 1951. március (5. évfolyam, 50-75. szám)

1951-03-15 / 62. szám

Csütörtök, március 15 gohs Sclüfbi egyekségsségisitíristis HapUatá micie HóUt! Kis Újság Masszájú óriásgép építi a betonutat Dunapentelén Dunapentele, március (A Kis Újság kiküldött munkatársból) A dunapentelei új városban nemcsak a tartós használatra épült, vagy épülő architektúrás szerkesztimények hizlalják a szemeket, hanem még az ideiglenes építmények hatalmas tömege is. Ilyen ideiglenes városnegyed többezer lakóval s minden lakó számára kényelmes szálláshelyekkel, a nagy békeműhöz méltó modern étkezési, tisztálkodási, művelődési biztosítékokkal a Dunamenti Mélyépítő dolgozóinak barak városa. Már kívülről is önálló földrajzi egységnek hat ez az ideiglenes barakváros. Hátha még széjjelnézünnk benne s látjuk rendezett utcáit, a többi telephelyektől függetlenül forgalmi rendészetét, tűzoltóságát s belvárosának ingerlő boltkirakatait és büfféit. Ez utóbbi helyen a szemet és szájat ingerlő látványosságok közepette a munkakészséget fokozó legfinomabb feketekávét mérnek a dolgozóknak gőznyomásos kávégépekből. Nosza, megízleljük mi is az illatos, stimuláló italt, hogy még tágabbra nyithassuk a frissítő, forró kortyok után szemünket a soron lévő látnivalók előtt. Az utolsó legízesebb kortynál tartunk, mikor betoppan a helyiségbe Népköztársaságunk egészségügyeinek legfőbb hivatali őre. — fratkó Anna egészségügyi miniszteri — mondják egymásnak az éjjeli műszak után máris kipihenten járó-kelő munkások. Szívből üdvösük a miniszterasszonyt, aki nemcsak jelentésekből kíván meggyőződni a dunapentelei munkahelyek, szálláshelyek tisztaságáról s egészségügyi rendjéről, de saját élményei alapján is. Mielőtt a szabadtéri munkahelyeket látnák, a barak város központi épületébe kalauzolnak. „Addig ugyan egy tapodtat sem mentek tovább — incselkedik az újságíró-vendégek útimarsallja —, míg végig nem hallgatják itt a mélyépítési agytröszt irányítóinak tudományos előadásait.“ Előzetes sajtótájékoztatás címen valóban egy akadémiai ülésre is beillő műszaki-tudományos előadássorozat kezdődik. Minden mélyépítési munkarészleg irányítója részletesen elmondja, mit végeztek eddig s mit fognak végezni ezután. Két óra hoszszal tart már ez a gyűlésezés s valamennyi újságíró tűkön ül már. Hogyne. Hiszen vizuális emberek vagyunk itt többségben inkább. Olyan emberek vagyunk, akik szemünkkel többet fogunk fel, mint a fülünkkel s látni szeretnénk már a munkahelyeken mindazt, amiről négy fal közt beszélnek a mélyépítés magas szakemberei. Elindulhatunk végre, hogy megértsük a saját szemünkkel, vagyis érzékletes módon is az elvont fogalmak nyelvén elhangzott tájékoztatókat. Akik a Vasmű és az első szocialista magyar város földbeágyazott talapzatát és erezetét építik — a dunapentelei mélyépítési dolgozók — 171 sztahanovistát adtak, kongresszusi felajánlásukkal 1.625.187 forint megtakarítást értek el. Március 1-ig pedig 111,2 százalékkal teljesítették túl a felajánlásukat, így lettek a kongresztusi versenyben országosan rangelsők s hét kongresszusi vándorzászló megszerzői. — Hogyan volt ez lehetséges — adjuk fel a kérdést Király Pál műszaki titkárnak, miközben gépkocsink elsuhan a Vasművet és a szocialista várost egymástól elválasztó zöldövezet friss erdőtelepítményének farengetege előtt. Hiszen a mélyépítők közt nem járt olyan vendég és tanítóa magasépítők Makszimester, mint menkója. — Az úgy volt lehetséges — kapjuk a feleletet —, hogy azért mi, mélyépítők sem maradtunk szovjet segítség nélkül. Mert igaz, hogy Makszimenko és világhírneve a brigádja csak a magasépítőket oktatta itt. Hanem azért mi sem maradtunk szovjet küldöttek nélkül. Olyan gépeket és csodaszerszámokat kaptunk a szovjet mélyépítő technikától, amelyek egyikemásika többszáz ember munkáját helyettesíti. A kapott gépek munkájának egyszerű látása is százezreket győzhet meg a tartós béke első országának hatalmáról, emberségéről, igazságáról. De beszéljenek maguk a gépek és a szovjet gépek mellett dolgozó emberek. Hát beszélnek is. A sokféle nyelveken társalgó embermilliók egyértelmű szemléletes nyelven tanúskodnak. Először a betonútépítők soraiban, ahol a legkorszerűbb szovjet gépekkel, szovjet munkamódszerekkel győzik le a löszhátság százezeréves szélhordalékai nyomán eluralkodó sártengert. A városligeti gyermekváros hullámvasútjához hasonló különös monstrum előtt állunk meg. Mi ez? A betonkeverő telep központi bunkerje. Hat szája van ennek a nagyétvágyú szerkesztménynek. Mindegyikéhez egy-egy futószalag szállítja a különböző típusú cement- és egyéb törmelékanyagot, amelyet a bunkeren belül két gépgyomor emészt meg betonná. A betonszállító dömpereknek alagutat képeztek ki az ezerliteres forgódob alatt. A hatféle anyag 2—3 perc alatt válik a legtökéletesebb betonná. Az ürítés egy pillanat s már mehet is a friss, folyékony betonnal teli dömper s nyomában helyébe áll a másik. Hatalmas reflektorok övezik a bunkeróriást, hogy az éjszakai műszak emberei is nappali fényben dolgozhassanak. Éden László főmérnök brigádja szerkesztette ezt a kettős gépkonstrukciót kongreszszusi felajánlásként, így az eddigi 300 köbméter beton helyett 600-at termelnek naponta vele, de kongresszusi csúcsként a 700-at is elérték. — Nem a mi érdemünk ez az újítás, a szovjet műszaki módszer átvételéről van szó csupán — jegyzi meg elhárító szerénységgel Éden főmérnök. — íme, így gyúrja át a mi kitűnő komplex Éden-brigádunk a pentelei sártengert édenivé — magyarázza az önmagától kínálkozó szójátékkal élve Petrilla Károly vállalatvezető. — Hanem kövessük most már a betonnal telt dömperek útját, hol és hogy terítik szét az anyagot Nagy Tibor Egy új múzeumi terv: a magyar nép és a Szovjetunió népeinek évezredes közös kapcsolatai Nincsen intézményünk, amelynek életében, mindennapi munkájában ne hagynának nyomot a Magyar-Szovjet Barátság Hónapjának eseményei. Az intézmények mögött azonban emberek élnek, dolgoznak és alkotnak. Gyáraink munkássága a Pártkongresszus lelkesítő eseménye után nem torpan meg, hanem új munkalendülettel, új teljesítményekre készül. Ugyanezt teszi a tudós laboratóriumában, vagy könyvei között, a tanár a katedrán, a színész a rivaldák fényében, az orvos rendelőjében, a kereskedő és kisiparos üzletében, műhelyében: méltóvá lenni a mintaképhez, a szovjet emberhez! — ez a cél lelkesít mindnyájunkat. Vájjon mi történik e cél mielőbbi megvalósítása érdekében a múzeumi dolgozók körében? Poros lomtár-e a múzeum, mint egykor, amikor a fasizmus durva csizmája taposott rajtunk, vagy pedig? ... A Múzeumok és Műemlékek Országos Központjában Solymár István, az MSZT helyi alapszervének propagandistája adja meg a választ: „Nem, nem ,poros lomtárs a múzeum, mint valamikor, hanem eleven kapcsolatban van az élettel. Eredmények azonban nem születnek a semmiből, azokat ki kell vívni, azokért a szakmai és társadalmi felvilágosítás eszközeivel küzdeni kell. S e küzdelemben a művészet, régészet világában nem ok nélkül támaszkodunk a felszabadító Szovjetunió tapasztalataira és eredményeire.“ — Van-e kapcsolatuk a szovjet múzeológiával? — Állandó a tudományos összeköttetés, nem utolsósorban azoknak a természettudományi, régészeti, néprajzi, művészettörténeti dolgozatoknak a révén, amelyek, a szovjet eredményeket magyar nyelven népszerűsítik. — S a közvetlen tanácsadás, tapasztalatcsere vonalán történt-e valami említésreméltó? — Kiszeljov régész és Grekov történész, két kiváló és tekintélyes szovjet tudós, az elmúlt évben meglátogatták múzeumainkat, a Szépművészeti Múzeum képtárait, a Történelmi Múzeumot, a Néprajzi Múzeum Tiszaigar-kiállítását, amely egy jobbágyfalu felszabadulás életi és utáni életét mutatja be, a Természettudományi Múzeum Afrika-kiállításának anyagát s büszkék lehetünk Kiszeljov szavaira, aki szerint némely tekintetben megközelítjük, sőt elérjük a hasonló jellegű szovjet intézmények színvonalát. Az ilyen dicséret — talán nem is kell hangsúlyoznom — MSZT-munkánknak is ösztönzést ad. Dolgozóink egy-két kivételtől eltekintve, már mind tagjai a Társaságnak s akik még nem tagok, a felvilágosítás és meggyőzés eszközeivel azokat is beléptetink. Alapszervünk gyakran rendez olyan összejöveteleket, amelyek hézapnótló jelentőségűek, mert hozzájárulnak ismereteink bővítéséhez. — Milyen rendezvényeik voltak az MSZT-mozgalom keretében? — A közelmúltban rendeztünk filmvetítést a szovjet ásatásokról, tudományos előadást Korea történetéről és régészetéről. Erre az évre 10 olyan vándorkiállítás megszervezését iktattuk be tervünkbe, amelyek a szovjet művészetet és tudományt ismertetik meg a lakossággal. Képeket, szobrokat, műtárgyakat fog látni az a felszabadult dolgozó magyar paraszt, aki a múltban a népelnyomó rendszerek idején talán egész életét úgy élte le, hogy sosem jutott túl faluja határán. Legnagyobb tervünk pedig — ez még valóban csak terv —, de ha valamennyien összefogunk, valósággá válik: a magyar nép és a Szovjetunió népeinek múzeuma, azzal a rendeltetéssel, hogy kimutassa közös kapcsolatainkat a történeti feljegyzések kezdetétől mind a mai napig. —• S mikor kerülne a terv megvalósítására a sor? — Így gondoljuk, az ötéves terv végére időszerűvé válhat. A Szovjetunió támogatni fog bennünket az anyag összeállításában és az MSZT Központ is felajánlotta segítségét. Mindent el fogunk követni, hogy erre a támogatásra méltóak legyünk. Solymár István befejezi a beszélgetést, mert munkatársai sürgős tanácskozásra hívják. Egy új kiállítás ügyét kell megbeszélniük. S nem kétséges, hogy a következő tíz percben már megkezdődő csöndes műhelymunka is új szépségekhez, a képzőművészeti kultúra új értékeinek élvezetéhez fogja juttatni a magyar dolgozók hatalmas tömegeit. (remete) Kulturparkok Varsóban A nagyvonalú tervet, amely a kultúrparkok létesítésére vonatkozik Varsóban — ebben az évben megvalósítják. Míg a lengyel főváros a háború ellőtt zöld területekben és parkokban szegény volt, addig az újjáépítésének megkezdésénél mindjárt gondoltak arra is, hogy a lakosságnak elegendő alkalmat teremtsenek, hogy a szabadban kikapcsolódást és üdülési lehetőséget találhassanak. 1950 április 3-án elfogadták a három nagy, Varsóban létesítendő Kulturpark felállításának tervét. A központi parkot egy 240 hektárnyi területen létesítik. Egy másik nagy parkot Varsó külvárosában 328 hektáron és a harmadikat, mely a legnagyobb — az Északi Park — 680 hektáron lesz. A parkokban szórakoztak, és sportberendezések lesznek és amfiteátrumot, olvasócsarnokokat, színpadokat és más berendezéseket foglalnak magukban. Egy külön parkrészben — amely elsősorban gyermekek részére lesz — körhintákat, hintákat stb. állítanak fel. — 4500 felsőtagozatú általános iskola kap ebben az évben ásványgyűjteményt, hogy a természettudományos tanulmányi anyagot még szemléletesebben sajátíthassák el a tanulók. Negyvenötféle ásványt és kőzetet gyűjtöttek össze, fajtánként 4500 mintadarabbal. A hatalmas gyűjteményt, amely társadalmi munka eredménye, a megyei tanácsok oktatási alosztályai fogják az iskolák közt szétosztani. Jön! Csütörtöktől jön! Hatalmas erő ! Szovjet tudósok harca a természet átalakításáért Magyarul beszélő szovjet film Miért pusztították el az angolszászok Drezdát? 1945 február 15-án az angolszász katonai repülők elpusztították Drezdát. 1945. februárjában a hátrony sorsa már régen eldőlt. Emellett a városnak eleve sem volt semilyen katonai jelentősége. Egyetlen épeszű ember sem számolhatott avval, hogy ezt a történelmi mógú, gyönyörű várost, Goethe városát, értelmetlenül szétrombolják. Éppen ezért ezekben az utolsó háborús hetekben Drezda kedvelt menedékhely volt, elsősorban sebesültek és szökevények kerestek itt tömegesen menedéket. Ezt a tényt jól ismerték az amerikaiak és az angolok is. A megsemmisítő bombázás előtt két nappal jelentette a londoni rádió: „Tegnap éjszaka az Érchegységbe sziketek a drezdai náci nagyságok, közöttük Mutschmann, a gadleiter is. A városban a 600.000 lakos mellett 1 millió szökevény tartózkodik A rendezőállomás tömve van kórházvonatokkal.“ így festett a légikalózok célpontja. Már a náci főkolomposok is elhagyták a várost, amikor a nyugati „hősök“ felkészültek a bombázásra. Melyek voltak azok a katonai szempontok, amelyek Drezda elpusztításánál latba estek? Az ismert amerikai fizikus, Blackett, „Atomical Energy“ című könyvében fényt derít erre. Blackett professzor a háború alatt az angol kormány tanácsadója volt. Könyvében ismerteti azt a beszélgetést, amelyet Nagy-Britannia helyettes hadügyminisztere 1915. február 6-án az amerikai és angol légi főparancsnokkal folytatott. Beszámolójában a következő áll: „A Vörös Hadsereg páncélos előretörése nyugtalanító helyzetet teremtett." Ennek következtében Harris légimarsall Washingtonból új utasításokat kapott: „Keletről Közép- Németország felé és Csehszlovákia felé Drezdában futnak össze az Öszszes utak és vasútvonalak Drezda szétrombolása a Szovjetuniót súlyos helyzetbe hozná. Előrenyomulása meg lenne nehezítve és vontatottabbá válna Ez a Szovjetunió számára hosszabb időre szóló nehézségeket jelentene.“ Ez a megbeszélés ugyanazokban a napokban folyt le, amikor a nagyhatalmak államférfiai Jaltában öszszeültek, hogy megállapítsák a legyőzött Németország megszállási zónáját. Nyilvánvaló volt, hogy Drezda városa a szovjet megszállási övezethez fog tartozni. Minél több lesz a szétrombolt városok száma ebben az övezetben — gondolták a nyugati hatalmak —, annál nehezebb lesz a Szovjetunió békés erőinek ezt az országrészt egy leendő békés és demokratikus Németország magjává változtatni Ez a kalózkodás tehát immár az imperialisták által tervezett harmadik világháború első előkészületeinek egyike volt. A béke erőinek gyöngítése volt a cél és ennek érdekében kellett 35.000 erbernek egyetlen egy éjszakán az életét áldozni. Ezóta a rettenetes esemény óta, nemcsak a drezdai lakosság, hanem az egész német nép megismerte a kikerülhetetlen végük elől hasztalan menekülni próbáló imperialisták egész gátlástalanságát. Le kell vonni a tanulságokat ebből a szörnyű merényletből és egyben az ennél sokkal borzalmasabb koreai gaztettekből. A tanulság az, hogy csak az imperialista gyújtogatók elleni fokozott küzdelem akadályozhatja meg a tömeggyilkosok újabb összeesküvéseit az emberiség ellen. Nemzeti felszabadító mozgalom Marokkóban Az amerikai imperialisták és csatlósaik, az angol és francia imperialisták a Földközi-tenger partvidékén fekvő afrikai országokat is bekapcsolták a támadó Északatlanti Tömb rendszerébe. E gyarmati és függő országok népeinek megkérdezése nélkül tették ezt, így jártak el többek között a francia imperialisták közvetlen uralma alatt álló Tunisszal, Algírral és Marokkóval. Marokkó, különleges földrajzi fekvése miatt fölöttébb érdekli az imperialistákat. Az országnak az Atlanti-óceán mellett húzódó partvonala 1500 km, a Földközi-tengernél pedig 600 km hosszúságú. Marokkó bővelkedik mindenfajta természeti kincsekben. Nem csoda tehát, ha a második világháború befejezése után az amerikaiak nem vonultak ki az országból. Az 1906-ban kötött algecirasi szerződés óta az amerikai imperialisták, a „nyitott kapu“ elvének alkalmazásával, az országban fokozatosan kiterjesztették befolyásukat. 1945 óta a gazdasági élet valamennyi területén egyre erősítették hatalmi pozíciókat. Az angol és amerikai csapatoknak 1942 novemberi partraszállása óta a Port-Syapley-i légi és tengerészeti támaszpont az amerikaiak kezén van. Ezen a támaszponton állandóan néhány tucal hadirepülőgép állomásozik. Az amerikai személyzet többezer főt számlál. A francia kormány nemrégiben bombavetőgépek számára további hét légitámaszpontot adott át az amerikaiaknak. E támaszpontok felszerelésére sok amerikai haditechnikus érkezett az országba. Említésre méltó, hogy az az amerikai ,B 29“-es „légierőd“, amely 1950 áprilisában a balti partvidéken szovjetellenes provokációt hajtott végre, ugyancsak Port- Lyauteyből szállt föl. Túlságosan kirívó a francia kormány határtalan meghunyászkodása az amerikai agresszorok előtt. A kormány voltaképpen nem is hét katonai támaszpontot adott át. Mindent odaad, amit csak a „Pentagon“ tábornokai és a Wall Street bankárai követelnek. (És meg kell hagyni, az amerikai urak igen követelődzők!) Marokkó egész stratégiai nyersanyagtermelését amerikai trösztöknek adják át, 1950-ben több mint 500.000 tonna ólmot, kobalt, cinkés mangánércet bányásztak. A legközelebbi hónapokban nagyszabású munkálatokat végeznek a stratégiai nyersanyagtermelés fokozására. Az imperialisták tervében Marokkónak, mint olcsó „ágyútöltelék" -szállítónak is jelentős szerep jut. A Vietnamban működő francia expedites hadtestben már több mint 40.000 marokkói katona van (vagyis a hadtest létszámának 30 százaléka), akiket az imperialista propaganda elámított, vagy erősokkal mozgósított. Az amerikai imperialisták céljahogy agresszív terveik megvalósítása érdekében Marokkót szilárd támaszponttá változtassák. De ehhez az kellene, hogy leigázzák a népet. Marokkó elnyomott tömegei azonban harcra kelnek, hogy a munkások számára jobb megélhetést, béremelést vívjanak ki, a fellahok és felesbérlők számára földet és vizet biztosítsanak. A marokkói nép harcol, hogy Marokkó felszabaduljon az imperializmus járma alól, harcol a demokratikus szabadságjogokért, amelyektől megfosztották. Juvn tábornok — Eisenhower helyettese az Északatlanti Egyezmény országai fegyveres erőinek vezérkarában — mindenáron meg akarja törni a marokkói nép ellenállását. A fajelmélet legocsmányabb megnyilatkozásaival érvel, hogy az arabokkal és a szultánnal szemben kijátssza a marokkói berbereket. El Glaouira, a kegyetlen hűbérúrra támaszkodik, akiről a marokkói nép jól tudja, hogy már a francia hódítás óta áruló. A francia gyarmatosítók erőszakkal kényszerítették a szultánt, hogy jegyzőkönyvet írjon alá, amelyben elítéli az országban folyó nemzeti mozgalmat. A jegyzőkönyv aláírása egész Marokkóban nagy felháborodást keltett. A francia gyarmatosítók az amerikai imperialisták által buzdítva, még kegyetlenebb terrorral feleltek. Juin a polgári lakosság eltiprására katonaságot vesz igénybe. A legkegyetlenebb erőszakot Marokkó déli vidékén alkalmazták. Országszerte újabb és újabb hazafiakat tartóztatnak le. A gyűléseket, még a magánjellegű összejöveteleket is betiltották. Különös kegyetlenséggel üldözik az imperialisták a Kommunista Pártot, a dolgozók érdekeinek legkövetkezetesebb és legelszántabb védelmezőjét. A Marokkói Kommunista Párt harcol az imperialistákkal való minden kompromisszum ellen. Hogy a Kommunista Pártot megfosszák vezetőjétől, a gyarmatosítók kétévi börtönre ítélték Ali Yatát, a Párt főtitkárát és Mohamed Ferhatot, a Politikai Bizottság tagját. A marokkói nép nemzeti szabadságharcát támogatják Észak-Afrika és a Közel-Kelet gyarmatai és függő országainak népei, támogatja az egész haladó emberiség. Juvn tábornok vérengzéseinek híre a népi tiltakozás hullámát indította el Egyiptomban, Irakban, Szíriában és Libanonban. A francia dolgozók, élükön a Kommunista Párttal, meleg rokonszennel kísérik és támogatják a marokkói népnek a nemzeti függetlenségre irányuló követeléseit, elősegítik az imperialisták, a háborús gyújtogatók táborának gyöngílését. . A mostani marokkói helyzet mutatja, hogy az imperialisták az új világháború kirobbantását szolgáló bűnös előkészületeik meggyorsítása érdekében mindenre képesek. Mutatja azonban azt is, hogy ezeknek a terveknek megvalósítása a marokkói nép határozott ellenállásába ütközik. Az afrikai kontinens népei fokozzák harcukat a nemzeti függetlenségért, a szabadságért, a békéért és minden nép biztonságáért. (A „Tartós békéért, népi demokráciáért“ cikke.)